„Ha sok mindentől megfosztott is bennünket ez a mai élet, egyet nem vehetett el tőlünk: a természetet.”  Sólyom (Láng Rudolf) a Nimród Vadászlap 1944. július 20-i számában írt, „Vadászatról, vadászokról” című cikkéből ragadtam ki ezt a mondatot. Mert a vadászat leglényege  valóban  nem más, mint  a természettel való  „személyes” találkozás ígérete és lehetősége.

            A vadászat küldetése (célja és értelme) jelentős változásokon ment át az emberiség történelme során. Az emberré válás folyamatában nem csupán az eszközkészítést, a „munkaszervezést”, az „étkezési kultúra” módosulását inspirálta sok egyéb mellett, de még a beszéd fejlődését is, hisz az eredményes vadászatok előfeltétele volt az információk és a már megszerzett ismeretek, tapasztalatok átadása, a feladatok egyértelmű meghatározása.  Az „ügyes ember”, a „felegyenesedett ember”, majd a „bölcs ember” létrejötte elválaszthatatlan a vadászati tevékenységtől. A vadászat az emberiség történetének túlnyomó részében az életfenntartás alapjául szolgált, és a fejlődés előrevivője volt. Az állatok háziasítása, az állattenyésztés (mely szintén a vadászat „hozadéka”), csökkentette, majd háttérbe is szorította ezt az életfenntartó szerepet, ugyanakkor felerősítette a mindig is létező „társadalmi” funkciókat.   A középkor, majd az újkor vadászata a fegyverhasználati jártasság megalapozása és fenntartása,  a hatalom demonstrálása, a diplomáciai (és üzleti) célok elérésének segítése,  a természetismeret elmélyítése, a kalandvágy kielégítése, valamint a   kikapcsolódás és szórakozás terén töltött be fontos szerepet.  Ezek a lehetőségek, illetve tartalmak kisebb-nagyobb mértékben napjaink vadászatában is jelen vannak, a vadászok túlnyomó többsége számára azonban ma már egyértelmű a cél, és ez az élményszerzés. A jelen igaz vadásza élményvadász.

            Az élmény: érzés, hatás, tapasztalat, maradandó benyomás.  Egy történés (vagy akár csak egy pillanat), mely magával ragad és hosszú időre emlékezetes marad. Vannak jó és rossz élmények, de a vadászat éppen azért olyan vonzó a számunkra, mert többnyire kellemes élményeket ígér. Az élmény forrása szinte bármi lehet: táj, természeti jelenség,  váratlan, vagy éppen nagyon is remélt történés, illat, hangzás, hangulat, mint ahogy ember alkotta mű és emberi megnyilvánulás, cselekvés is, mert az élmény  titka és lényege nem más, mint a rácsodálkozást kiváltó rendkívüliség.

            Az élmények jelentős része – és a vadászélmények mindenképpen ilyenek –, aktivitást feltételez, tehát valamilyen formában és értelemben meg kell küzdeni értük. Minél szenvedélyesebb a küzdelem, minél nagyobb a vállalt kockázat és áldozat, annál elemibb erejű az élmény. Valós élményhez, persze, csak az jut, aki „nyitott szemmel” jár, azaz észrevesz, felfedez és befogad. Vagy ha úgy kívánja a szituáció: gesztust tesz.

            Az élmény szoros összefüggést mutat az örömmel, sőt annak felső fokával, a boldogsággal is. Ám sem az öröm, sem a boldogság nem jön magától.  Az életnek ezeket a kitüntetett időszakait (pillanatait) csak azok élhetik meg, akik nemes szenvedélyek által fűtötten,  reális tervek és célok jegyében, áldozatokat hozva, ha kell testi, lelki megpróbáltatásokat is vállalva,  sőt esetenként saját pillanatnyi érdekeiket is háttérbe szorítva  élik az életüket. A vadászok többségének ilyen az élete.

            A vad minden áron való elejtésének szándéka feszültté, zaklatottá, idegessé, sőt az esetek többségében agresszívvé is teszi a vadászt. Ha az eredményesség a legfőbb motiváció, elvész a vadászat öröme. A mennyiség hajszolása, a rekord méretű trófea utáni már-már beteges vágyakozás öldöklő versennyé teszi a vadászatot: a vadásztársakból, barátokból ellenfél, sőt gyakran ellenség lesz.  Az esélyadás és önmérséklet nélküli vadászat, ne féljünk kimondani: állatgyilkosság.

            Lövés, zsigerelés nélkül is élményt adó lehet egy vadászat.

            „A vadászatnak nem lényege az, hogy sikeres legyen.” – mondja José Ortega y Gasset (1883–1955) spanyol filozófus , majd hozzáteszi: „A vadászat minden vonzereje abban rejlik, hogy mindig bizonytalan.” ( Elmélkedés a vadászatról, Európa Könyvkiadó, 2000). A vad tud magára vigyázni, ám az ember egyre modernebb és egyre hatékonyabb eszközei segítségével  mégis  „villámgyorsan és könnyedén meg tudná semmisíteni az állatfajok legnagyobb részét” szögezi le Ortega, az esélyadás fontosságát hangsúlyozva.  De a vadásztársadalom, szerencsére, a sajnálatos módon létező és viszonylag gyakori túlkapásai ellenére sem teszi ezt, hanem „gátat szab határtalan képességeinek, és utánozni kezdi a természetet, vagyis szabad elhatározásából visszahátrál, visszalép a természeti létbe”.

            Az esélyadás korunk vadászetikájának alapkövetelménye, mely a gyakorlatban egyrészt az „ultramodern” eszközökről való tudatos lemondás, másrészt az úgynevezett válogató vadászat útján érvényesül. Bizonyos eszközök (például automata és öntöltő fegyverek, éjjellátó céltávcsövek, a vad megtévesztésére alkalmas elektronikus akusztikai eszközök, mesterséges szaganyagok) alkalmazását és bizonyos vadászati módokat (mint például légi járműről, vagy mozgásban lévő motoros szárazföldi és vízi járműről folytatott vadászatot) a törvény is tiltja. De mint arra Sólyom figyelmeztet bennünket „Hiába a legjobb törvény, ha nem támogatja a vadászati etika. (Nimród, 1939)

            A válogató vadászat lényege az értékvédelem, az értékőrzés, mindazon ígéretes egyedek tudatos kímélete, melyek léte és kvalitása a jövőt szolgálja. Gyakran hallható cinikus megfogalmazás miszerint „az a lőhető vad, mely az oldalát mutatja”. Nos, nem!

            A felelősségét átérző vadász a szakszerű válogatás, a puskacső elé kerülő, de „kegyelembe részesített” reménybeli egyedek megkímélt élete által az adott faj fennmaradásához, értékeinek megőrzéséhez járul hozzá.

            Az önmérséklet, az önmegtartóztatás is esélyadás. Aligha kell bizonygatni, hogy az emberek környezetük, közösségük általi megítélése szempontjából milyen nagy jelentőséggel bír, hogy az adott személy (bármilyen cselekvési formáról is legyen szó), tudja-e, érzi-e, hogy hol a határ? Az önmérséklet, a mértéktartás képessége, illetve hiánya a jellem lényegét tárja fel. Különösképpen igaz ez a szenvedély által vezérelt tevékenységek esetében, mint amilyen a vadászat is.

            Mindig is voltak, és mindig is lesznek olyan vadászok, akik átlagon felüli eredményességükkel, a nagy tömegben elejtett vad mennyiségével büszkélkednek, ámbár ezekre a „teljesítményekre” mindig is ellenzéssel, fenntartással és elutasítással reagált a néma többség.  Vadászkörökben máig visszatetszést keltenek a XIX. századi, ozorai főúri vadászatok döbbenetes terítékadatai. A hajtók tömege viszonylag kicsi, ponyvával körülhatárolt területen zsúfolta össze a vadat, hogy aztán kapukat nyissanak ezen a sajátos karámon, ahol a puskások válogatás nélküli, iszonyú tüzével találták szembe magukat a menekülő állatok. Ez régen történt, ám a közvéleményben hullámokat verő esetek ma is előfordulnak.

Hogy hol, mikor, miből mennyi a sok, nos ezt, természetesen, csak a konkrét helyzet konkrét elemzése alapján lehet eldönteni. Bizonyos erkölcsi alapelvek azonban megkérdőjelezhetetlenek.

            1,  A vadra (mint élő és érző lényre) sohasem  tekinthetünk érzelmek nélkül, tehát nem kezelhetjük egyszerű céltárgyként.

            2. A vadászélmények nagysága és értéke nem mutat szoros összefüggést a terítékre hozott vad mennyiségével. A mennyiség öncélú hajszolása elfojtja az érzelmeket.

            3. Minél értékesebb, minél ritkábban előforduló egy vad, annál kevesebbel illik beérni belőle. (Nemcsak a medvéket halomra lövő egykori romániai diktátort, de azt a hazai vadászt  is elítéli közvélemény, aki több érmes gímbikát, vagy tucatnyi szarvas tarvadat ejt el egyetlen nap alatt…)

            Rohanó világunk egyre sokasodó és egyre kedveltebb vadászhelyei a vadaskertek. A vadaskerti vadászatok szenvedélyes vitákat váltanak ki. A markáns ellenzők egyike volt  Gánti Tibor (1933–2009), a vegyészet és az elméleti biológia professzora, nagytekintélyű természetkutató. „A vadaskertekben történő ’vadászat’ nem más, mint élő állatokra való céllövés. Céltalan, értelmetlen, torz gyilkolás, ami semmivel sem menthető.” ( Nimród, 1991)

Van, természetesen, más megközelítés is. A vadaskertek biztosnak nevezhető, viszonylag jól tervezhető bevételét (vagy legalábbis annak egy részét) a felelős vadgazdálkodók ugyanis a szabadon élő állományok fenntartására fordítják. Az esélytelen kerti vad tehát ebben az esetben szabadon élő társaiért áldozza életét.

            A vadaskerti „szolgáltatások” iránt nagy és növekvő az igény, az érdeklődés. Nincs értelme szembe menni ezzel a jelenséggel, el kell fogadni az állattenyésztés és -értékesítés sajátos formájaként, mint ahogy a domesztikált állatok nagyüzemi, iparszerű tartását és érzelemmentes, gépesített vágását is tudomásul kellett vennünk a XX. században. De a vitának van értelme. Például a vadaskerti vad elejtése,  a vadaskerti állományok „letermelése” megnevezésének kérdésében. Minek nevezzük? – mert vadászatnak nem nevezhetjük. A vadászat lényege ugyanis a bizonytalanság, a lőhelyzet elérése érdekében kifejtett testi-lelki fáradozás, az önmagunkkal és a körülményekkel vívott küzdelem és mindezek záró mozzanataként a lövés pillanatát megelőző, kötelező mérlegelés.  A vadaskerti vad lelövése nélkülözi mindezeket a stációkat. A „szolgáltatás” igénybevevőjére csak egyetlen feladat vár: a pontos célzás. Sajátságos, extravagáns sportlövészetről van tehát szó, mely – és ezt ne vitassuk –, sikerélményt is nyújthat, örömérzetet is kelthet a borsos részvételi, illetve elejtési díjak ellenében. A vadászatnak mindig is volt és mindig is lesz olyan eleme, mely a „szórakozás” (kedvtelés, passzió, kikapcsolódás) fogalmával illethető. De mindig is voltak és mindig lesznek is olyan tartalmai, melyek ezeken messze túlmutatnak. A vadaskerti vadelejtés azonban csak és kizárólag szórakozást nyújt.  Igény és ízlés dolga.

Békés Sándor

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Idézett hozzászólás:
"Igény és ízlés dolga." Valóban, de azért egy vadászetikai esszében kimondható lenne, annak ellenére, hogy ezzel az ember szembe megy trendekkel, hatalommal, sok odvaslelkű, de érdekérvényesítésre képes puskással, hogy a vadaskerti vadlövést a vadászathoz hasonlítani kevésbé lehet, mint a nyilvánosház látogatást a szerelemhez.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 1 hozzászólás

1

2013.02.13. 08:48 Ősi Zsolt "Igény és ízlés dolga." Valóban, de azért egy vadászetikai esszében kimondható lenne, annak ellenére, hogy ezzel az ember szembe megy trendekkel, hatalommal, sok odvaslelkű, de érdekérvényesítésre képes puskással, hogy a vadaskerti vadlövést a vadászathoz hasonlítani kevésbé lehet, mint a nyilvánosház látogatást a szerelemhez.