2005. november 10-én az esti órákban rövid, de súlyos betegségben elhunyt a szlovák vadásztársadalom nagy alakja Ing. SUBA Imre. Januárban lett volna 66 éves.

SUBA Imre 1940. január 18-án született a Tótmegyer szomszédságában lévő Vágtornócon (Trnovec nad Váhom). Édesapja nem vadászott, de nagyapái szoros kapcsolatban álltak a vadászattal. Anyai nagyapja Vágtornócon volt területes vadász, míg Suba nagyapja a Szudánban tragikusan elhunyt híres afrikavadásznak Gróf Hunyadi Lászlónak volt a hivatásos vadásza a Gróf ürményi (Mojmírovce) birtokán. SUBA nagyapja, név szerint SUBA József volt az, aki felébresztette Imrében a génjeik által beültetett, de még szunnyadó vadászszenvedélyt. Imre az ősöktől tanulta a természet szeretetét és a feltétlen tiszteletét. Mint továbbtanulási lehetőséget az Erdészeti technikumot választotta, de édesapja aki nem kedvelte a vadászatot lebeszélte Őt erről az elhatározásáról. Édesapja az atyai szigort is latba vetette azért, hogy Imre ne az Erdészeti technikumban, hanem a gimnáziumban tanuljon tovább. Gimnáziumi évei alatt Imre kiváló sportolóvá vált. Aktívan futballozott és fiatalon bekerült a Nyitra labdarúgó csapatába, ami ebben az időben egy rangot jelentett. A labdarúgásnak köszönhetően felvették Nyitrai Mezőgazdasági Főiskola zootechnikai katedrájára, hol később mérnöki diplomát szerzett.
    1968-ban kezdett el hivatalosan vadászni a vágtornóci DRULES vadásztársaságban. Őt év után vadászgazdává (vadászmester) választották, mely funkciót 15 évig töltötte be. Később a vadásztársaság alelnöke lett. 1973-tól beválasztották a Szlovák Vadászszövetség Galántai Járási elnökségébe, és vadászati szakbizottság elnöki tisztségét látta el. 1975-től a Galánta járás Trófeabíráló bizottságának volt az elnöke egészen addig, amíg a járás ketté nem vált galántai és vágselyei járásokra. 1978-ban felkérték a Szlovák Vadászszövetség  élővad befogó szakbizottságába. 1989-től tíz évig volt ennek a szakbizottságnak az elnöke. 1999-ban közvetlenül a nyugdíjazása előtt a sok győzködés és rábeszélés ellenére sem jelöltette magát erre a funkcióra. Azt tartotta és nyíltan vallotta, hogy aki már 60 éves, az vagy vadásszon, vagy üljön otthon és imádkozzon azért, hogy megérte ezt az életkort. Nyugdíjba vonulása után, a megalakuló SzVSz vágselyei  járási elnökségében csak a trófeabíráló bizottság elnöki tisztséget vállalta el, és továbbra is az Országos Trófeabíráló Bizottságnak maradt a tagja, ahová 1991-ben lett kinevezve. Az Országos Trófeabíráló Bizottságban az őzek trófeáját bíráló részlegben tevékenykedett.
A vadászbérleti szerződések lejártával a vadászati jogot Vágtornócon átvette a szintén vágtornóci székhelyű SAGRIS kft. SUBA Imrének itt is felkínálták a vadászmesteri funkciót, de Ő ezt már nem vállalta, és maradt nyugdíjas sorvadász.     1968-tól vezetett vadásznaplót. Minden eseményt papírra vetett, minden általa elért eredményt hitelesen dokumentált. Sokat vadászott az élete folyamán, de mindig igazi vadgazdaként viszonyult a vadászathoz. Míg vadászpályafutása alatt másokkal nagyon sok rangos trófeájú vadat lövetett, addig Ő beérte egy bronzérmes őzbak trófeával.     Vadászemlékeit, élményeit igyekezett közkincsé tette - Az ötven vadász emlékei, különböző kiadványaiban.
    Gyerekkorában SUBA nagyapja nemcsak a vadászat szenvedélyével fertőzte meg unokáját, hanem miközben mesélt neki Hunyadi László afrikai kalandjairól, beoltotta Imrébe az afrikai vadászatok utáni vágyat. 1996-ban sikerült először kijutnia Afrikába vadászni.
    A kárpótlás fejében visszakapott apai örökségét vadászta akkor el. Hazatérte után elragadtatással beszélt az Afrikában megélt kalandokról – vadászélményekről, de az első útja a temetőbe vezetett és egy csokor virággal kért bocsánatot édesapjától a sírjánál azért, hogy vadászatba fektette a valaha verejtékes munkával megkeresett vagyont. Mindig elragadtatással beszélt az ott megélt kalandokról – vadászélményekről. Mondókáját majdnem mindig egy sóhajtással fejezte be – „csak még egyszer láthatnám Afrikát.”  
2001 őszén megingott Imre egészségi állapota. Több hónapos kórházi ápolásra kényszerült, és az elesettség érzése nagyon megviselte Őt. Többször kérdezte önmagától, családtagjaitól és az Őt meglátogató barátaitól, hogy fog-e még Ő valaha vadászni? A sors kegyes volt hozzá és a gondviselés úgy hozta, hogy 2004-ben még egyszer ellátogathatott a fekete földrészre.
SUBA Imre nevéhez fűződik a vágtornóci vadpulyka telepítés. 13 évvel ezelőtt Imre ötlete volt, hogy Kanadából származó vadpulykákat neveljenek és engedjenek szabadon a tornóci vadászterületük erre alkalmas részein. Köszönve Imre következetességének, hozzáértésének és kitartásának már több mint egy évtizede sikeresen vadásszák a vadpulykákat Vágtornócon.

     Az idei apróvad vadászati idény nyitányán a szeptember 16-án induló récevadászaton Tornócon tartózkodtam és SUBA Imre vendégeként ott sikerült meglőnöm az idény első kacsáját. A látszat szerint Imre jó egészségi állapotnak örvendett. Néhány héttel később viszont a régi betegsége kiújulni látszott és újabb kellemetlen kezeléseknek nézett elébe. A kezdeti látszólagos javulások után állapota hirtelen leromlott és Ő már az életéért küzdött. Sajnos az alattomos kórral vívott harcában Ő maradt alul, és tegnap este örökre távozott e földi világból. 

Emlékét megőrizzük!

Takács Frigyes
2005. 11. 11.