A javaslat szinte változatlan formában ment át törvényelőkészítő bizottság kezén, és került a T. Ház elé 1883 márciusában. Végül is a magukat szélsőbaloldalinak nevező, de a társadalmi haladást a jobboldalhoz hasonlóan nem igénylő honatyák akadékoskodása ellenére megszavazták a törvényt.

 A törvény leszögezte, hogy a vadászati jog a földtulajdon elválaszthatatlan tartozéka, s ezt a jogot közérdekből korlátozva, az önálló szabad vadászterület legkisebb nagyságát 200 kat. holdban (kb. 115 hektár) állapította meg.

A liberális képviselők a magántulajdon szentségének ilyen megsértésre felháborodtak! Demagóg módon egyenlőtlenségről beszéltek, s azt akarták elérni, hogy a 200 katasztrális holdon aluli birtokokra se mondják ki a kötelező bérbeadást, hanem saját birtokán mindenki szabadon vadászhassék. Vagy ezt nem lehet, maradjon meg a korábbi 100 katasztrális hold alsó határnak. Tisza Kálmán miniszterelnöknek igaza volt, amikor azt válaszolta, hogy 200 katasztrális hold alatti területen egyáltalán nem lehet értelmes vadászatot folytatni, s a vadászati jog közérdekű korlátozása nélkül a vadállomány hamarosan kipusztulna. A törvény biztosítja, hogy bárki bérelhet vadászterületet és válthat vadászjegyet. Az országgyűlés végül megszavazta az eredeti javaslatot.

Tisza nagyon jól tudta, hogy nincsen mindenkinek lehetősége vadászjegyet váltani és területet bérelni, de az akadékoskodó honatyák is csak demagógiából beszéltek, hiszen csak azokról volt szó, akiknek saját birtokuk volt. Nem a közérdekkel törődtek, hanem a következő választáson megszerezhető gazdagparaszti szavazatokra gondoltak.

A másik nagy összecsapás a vadászati tilalmakra vonatkozó 9. § tárgyalásánál, s az ezt kiegészítő néhány következő paragrafusnál volt. A javasolt – és jóváhagyott – tilalmi idők a következők voltak.

„9.§. Az általános vadászati tilalom tart február hó 1-től augusztus hó 15-ig, mely idő alatt hajtókutyákkal egyáltalán nem szabad vadászni.

Ettől eltérőleg tilos a vadászat:

a.)    szarvasbikára október hó 15-től, dámbikára november hó 15-től július 1-ig;

b.)    szarvas, dámvad és őztehénre január 1-től október hó 15-ig;

c.)    őzbakra január hó 15-től április hó 1-ig;

d.)    zergére december hó 15-től augusztus hó 1-ig, zergegidára minden időben;

e.)    süket- és nyírfajdkakasra június hó 1-től március hó 1-ig, jércékre pedig mindenidőben;

f.)      császármadarakra december hó 1-től, fácánokra és túzokokra február hó 1-től augusztus 15-ig;

g.)    foglyokra január hó 1-től augusztus hó 1-ig;

h.)    éneklőmadárra mindenidőben;

i.)      minden más madárra a 11. és 12. §-okban meghatározott kivételekkel február hó 1-től augusztus hó 15-ig. A tilalmi időszak alatt sem a vadnak fiait elfogni, sem a madarak fészkeit szándékosan érinteni, vagy tojásokat elszedni nem szabad, kivétetvén ez alól azon tulajdonosok vagy bérlők, kik a tojást éppen a vadtenyésztés céljából szedik.”

A 11. § a vándor- és vízimadarakról intézkedett, amely szerint „ott, ahol ez utóbbiak költenek, a párosodás és költés alatt a tilalom rájuk is kiterjed.” A 12. § kivette a tilalom alól a „seregben járó” vadludakat, vadkacsákat, vad- és szelídgalambokat, a verebet, szőlőben és gyümölcsösben a seregélyt. A 13. § felhatalmazta a birtokost a „ragadozó vagy kártékony állatok” – többek között a medve, a farkas, róka, hiúz, nyest, nyuszt, vidra, vaddisznó, üregi nyúl – saját birtokán történő elpusztítására, azzal, hogy ha a „pusztítást vadászatilag …akarja végbevinni a bérlő beleegyezését tartozik kieszközölni”.

Itt aztán megint éles vita keletkezett. Néhány józan javaslat mellett – mint például az őz tilalmi idejének néhány héttel történő meghosszabbítása, a harkályok és kisebb baglyok vadászatának tilalmazása – újra előléptek a biológiai ismerettel alig, vagy egyáltalán nem rendelkező akadékoskodók és demagógok, akik a seregély helyett a fekete- és szőlőrigó, az üregi nyúl helyett a mezei nyúl akadálytalan pusztítását szerették volna törvénybe iktatni. S végül egy érdekes javaslat: az őz tilalmi ideje július 1-től a április 1-ig, a szarvas- és dámbikáé szeptember 1-től július 1-ig tartson! Ezen javaslat előterjesztője Herman Ottó volt. Az összes módosító javaslatot egyébként elég nagy többséggel elvetette a Ház. Amikor a szarvasbika eredeti tilalmi idejét szavazták meg Herman Ottó megsértődött és összes indítványát visszavonta. Így aztán a harkályok védelmét sem tárgyalták.

A törvény a hasznos vadnál megszorította a vadászati módok körét is, eltiltva a tőrökkel, hálókkal, hurokkal történő befogását és megölését. Kiemelten tiltja a 16. § a túzok ólomesők alkalmával történő befogását és agyonverését.

Érdekesen foglal állást a törvény a vadkár kérdésében. E szerint a „fővadak (szarvas és dámvad) által a vetésekben, ültetvényekben, vagy más gazdálkodási és erdészeti ágakban okozott minden kárért azon birtokos vagy haszonbérlő, kinek a vadászterületén az említett fővad tenyésztetik, teljes kárpótlással tartozik…”

A hangsúly a tenyésztetik szón van. Az 1872-es törvényben még ez állt: tenyészik. Nem csak fogalmazásbeli változás! A bírói gyakorlat is akkor ítélte csak meg a kártérítést, ha a vadat tenyésztették, azaz télen etették, sózót, itatót létesítettek. Ennek következtében viszont sok kisebb erdőben a vadvédelmet elhanyagolták, a „nem etetetek = nem tenyésztek = nem fizetek vadkártérítést!” kétes logikája alapján.

Egyéb vadfaj után nem ítéltek meg kártérítést. A nyúl és az őz által okozott károkat egyszerűen nem ismerte el a joggyakorlat, a kártevők után – például farkas, medve, vaddisznó – pedig nem ítélték meg, arra való hivatkozással, hogy a károsultnak jogában állt volna elpusztítani. Azt viszont, hogy ez valójában igen sokszor nem állt módjukban, nem vették figyelembe, A „dúvadak” által okozott károk megelőzésére tartotta fenn a törvény a „hivatalos vadászat” intézményét. Vannak későbbi szerzők, akik szerint ez „úgy látszik, jól bevált”, a kortársak azonban csak a vadászat karikatúrájának tartották.

Végül a törvény intézkedett a jogosulatlan vadászat meggátlásáról, amennyiben kihágásnak minősítette és pénzbüntetéssel torolta meg, nyitva hagyva súlyosabb esetekre a bűnvádi feljelentés megtételét, és per indítását.

A törvényt már saját korában is sokan bírálták. Elsősorban azért, mivel a vadászati jogot a földtulajdon részének, a vadat viszont „uratlan jószágnak” (res nullius) minősítette. Ez olyan ellentmondást teremtett, amely egyre súlyosbodott. Az összes többi probléma valójában ebből keletkezett.

A törvényen azonban nem változtattak, csupán néhány lényegtelen módosítás történt: így 1912-ben a háború esetére szóló kivételes intézkedések között lehetővé tették a LXIII. törvénycikkel a nyúl és fácán tilalmi idejének néhány héttel történő meghosszabbítását, s egy 1918-ban kiadott miniszterelnöki rendelet a medve és a vaddisznó okozta károkat is megtérítési kötelezettség alá vonta. Ezen kivételes jogszabályokat a háború után visszavonták.

Minden hibája mellett mégsem ítélhető el a törvény sommásan. Ha szellemét valóban magáévá tette valaki, korszerű, példás vadgazdálkodást folytathatott, mintaszerű, igaz vadász lehetett. Tény azonban, hogy pusztán a betűkhöz ragaszkodva is ki lehetett irtani teljesen törvényes keretek között az egész környék vadállományát. Legnagyobb ereje előretekintésében volt. Hosszú évtizedekre – tilalmi idejében 1925-ig, egyéb rendelkezéseiben a második világháború befejezéséig – szabályozta a vadászatot, s aki meg akarta tartani annak nem kellett állandóan tanulnia a jogszabályokat. Pár év után álmukból felriasztva is tudta a tilalmi időket, vagy az engedélyezett vadászati módokat.

Forrás: Vadászat Magyarországon, 1980.
Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat