Békés Sándor 1964-ben gyakornokként kezdett a Dunántúli Naplónál, amely százezres példányszámával a korabeli Magyarország legolvasottabb vidéki napilapja volt. 1976-ban az ő irányításával jött létre az első helyi, regionális televízió az országban. A közszolgálati televízió pécsi körzeti stúdióját nyugdíjba vonulásáig vezette.

2000 és 2004 között tagja volt a MÚOSZ elnökségének. Tizenöt kötet szerzője és több könyv szerkesztője. Több mint tíz esztendeje oktat a Kaposvári Egyetemen. Gratulálunk a szakma egyik legnagyobb elismeréséhez kollégánknak, akitől nekünk is sokat volt módunkban tanulni, nemcsak szakmát, de talán életszemléletet és (szeretnénk hinni) esetenként bölcsességet is. Köszöntésül egy írását adjuk közre.

KÉT JÓ TANÁCS, EGY NYÚL ÉS NÉHÁNY FELEJTHETETLEN EMBER

Ez a történet azokban az években játszódik, amikor még volt időnk egymása. Amikor munka után még együtt maradtunk, kerestük egymás társaságát. Amikor még voltak mesterek, és amikor még büszkén vállalta az ember, hogy ő kezdő, gyakornok, azaz slapaj…
Amikor Pécsett még minden reggel kinyitott a Nádor.

És persze akkor, amikor a Nádor Széchenyi térre néző hatalmas kirakat-ablakai mögött még a regényíró Kende Sándor, az író-újságíró Bertha Bulcsu és Lázár Ervin, a látomásos költő, Galambosi László, a néma köveket is szólásra bíró riporter, Rab Ferenc és a mindig mindenhová futva érkező fotóriporter, Erb János ült a márványasztalok körül…

Gyakran benézett a „három nagy”, a költő Csorba Győző, Bárdosi Németh János és Pákolitz István, és rendszeresen feltűnt a tudós szerkesztő és tanár, Tüskés Tibor is, aki évtizedekkel később azt írta a Nádorról, hogy „míg be nem zárták, ez volt az utolsó magyar kávéház…”

De nemcsak a térre néző ablakoknál és Haranghy Jenő kávészüretet ábrázoló hatalmas gobelinja alatt ültek neves és fontos emberek, a kávéház félhomályos mélyén is jelentős személyek trónoltak, személyes territóriumként őrizve és uralva asztalukat. Nap mint nap percnyi pontossággal érkezett Tonyó bácsi, a huszár, aki egy fröccsért bárkinek és bármikor újra fogalmazta a első világháború történetét, Madam Kenedi, a Nádor szálloda angol eleganciájú igazgatójának édesanyja, a titokzatos „bécsi hölgy”, egy aktív rendőr alezredes, bűnügyi nyomozó, aki korábbi életében nyomdász volt és most titokban detektív regényeken dolgozott, és ott volt a szipkás hölgy is, akit tulajdonképpen senki se ismert, de akit mégis mindenki minden alkalommal mély meghajlással üdvözölt…

A fáradhatatlan Kiss Karcsi volt a főpincér, a magas, karcsú és a gyönyörű mellű Gina a pultos, aki időnként azért kijött az asztalok közé is, mert mit sem ért az a konyak, amit – illatos föléjük hajolással - nem ő szervírozott a szerkesztő urak asztalára… A ruhatárban Muci néni ült, aki vécés néni és újságárus is volt egy személyben, mert a Nádorban lapokat is vehetett az ember, köztük különlegességeket is, hisz - ki tudja miért, és mi módon - de még a nosztalgikus című, a századforduló hangulatát idéző Brassói Lapok egy-egy példánya is ott díszelgett a Népszabadság szomszédságában…

Mintha a Nádorban másfajta időszámítás szerint zajlott volna az élet, mint odakinn.

Egyébként a hatvanas évek vége felé jártunk.

Történetünk helyszíne tehát tulajdonképpen egy sziget, szereplői pedig olyan emberek, akik bár részesei voltak a való világnak, sajátos értékrendjük és a Nádor üvegablaka által el is határolták magukat attól. Ebben a világban nem az volt a fontos, hogy ki kicsoda éppen, hanem az, hogy ki mivé szeretne lenni.

A neves írók, költők és riporterek asztalánál minden délután megjelent egy meglehetősen kopott öltözetű, ám annál csillogóbb tekintetű – és éppen ezért mégis csak figyelemre érdemes – ifjú is, aki jogállása szerint újságíró gyakornok volt, belső adottságait és távlatait tekintve pedig mély érzésű publicista, szabadsághős, „nagy fehér vadász” és világutazó…

A „nagyok” nemcsak hogy elfogadták, de szárnyuk alá is vették, ami egyrészt az újságíróhoz egyedül méltó életvitelt megalapozó folyamatos tanácsaikban, másrészt a „térítésmentes” rendelések gyakoriságában jutott kifejezésre.

Hősünk Nádorban töltött órái mégsem voltak felhőtlenek. Ahogy múltak az órák, ahogy egyre mélyebben haladtak előre az éjszakában, úgy vált az ifjú egyre nyugtalanabbá. Kétszer, háromszor is elköszönt, de a valódi búcsúra többnyire csak éjfél felé kerülhetett sor. Egy alkalommal Rab Ferenc, a néma köveket is szóra bíró riporter, rá is förmedt:

- Kukac van a seggedben…? Vagy talán az asszonytól félsz…?!

Az ifjú lehajtott fejjel bólintott. Igen. Az asszony…

Elcsendesült az asztal, az együttérzés és részvét szinte anyagi testet öltött és kézzel foghatóvá vált, ugyanakkor azt is érzékelni lehetett, hogy a mélyben a döbbenet mellett az indulatok is egyre erősödnek. Nyilván mindenkinek eszébe jutott a saját sorsa, a saját felesége, illetve feleségei, mert hogy annál a nevezetes asztalnál meglehetősen magas volt az egy főre eső feleségek száma.

De most mindenki a szerencsétlen sorsú ifjúra figyelt.

– Megszid? – kérdezte Bertha Bulcsú, és az ifjú csak bólintott.
– Felébred és kiabál? – kérdezte Erb János, az örökké rohanó fotóriporter, aki – éppen válófélben lévén – talán a legmélyebben élte át a helyzet tragikumát.
– Miért, hogy mész haza? – kérdezte Rab Ferenc. – Mi a francot csinálsz, amikor megérkezel...?!

– Mit csinálnék? – kérdezte alig hallhatóan a ifjú. – Besettenkedek, amilyen csendben
csak lehet….
– Hát ez a baj! – mondta Rab Ferenc. – Itt szúrod el, te szerencsétlen….

– Igen? – kérdezte az ifjú. 
– Igen! Mert egy férfi ne settenkedjen, ne húzza le már a kapu előtt a cipőjét! Ne hunyászkodjon meg, és ne esdekeljen már előre bocsánatért…!

– Hanem…?
– Hanem határozottan, bátran, energikusan lépjen be a lakásba. Kapcsolja fel az összes villanyt, és hagyja a lábán a sáros cipőt is, elvégre a ház ura tért haza…

A jelenlévők egyetértően bólogattak, de azért volt mindenkiben egy kis bizonytalanság is. Az ifjú mondta ki:

– És ha felébred az asszony…?
– Akkor, öregem, oda mész a szekrényhez és végig húzod a tetején az ujjadat. Mert – és ezt jól jegyezd meg – minden szekrény teteje poros, még akkor is, ha öt perccel korábban takarítottak. És ez éppen elég indok arra, hogy belé fojtsd a szót. Mutasd meg neki szépen a poros ujjadat, hogy rádöbbenjen végre, hogy miközben te éjt nappallá téve dolgozol, a lakás porban úszik, hogy azt ne mondjuk: koszos…

Az egyetértés, a kézenfekvő megoldás megtalálása feletti öröm és megkönnyebbülés új lendületet adott a diskurzusnak és a rendelésnek, mely záróráig tartott, vagy talán még tovább is, hisz Pécsett már akkor is akadt egy-két olyan bár, amely hajnalig működött…

De aztán felvirradt, és persze – ha ólom lábakon is – eljött végre az este is. A szerkesztő urak asztalánál gyülekezni kezdtek a kisebb-nagyobb riport utakról visszatérő tikkadt és cserepes ajkú vándorok. Mire elcsendesedtek a Széchenyi tér örökké éhes galambjai, együtt volt mindenki. Csak az ifjú hiányzott. Ez feltűnő volt, de megmagyarázható. Ám amikor másnap ugyanez történt, az aggodalom mellett immár a felháborodás jelei is mutatkoztak, elvégre egy slapaj ne késsen a kávéházból és nyomós indok nélkül különösképpen ne maradjon távol. Az ugyancsak ifjú és szép reményű riporter-jelölt és novellista, Kampis Péter kapta a megbízást, hogy állítsa elő a megbízhatatlan ifjat.

– Hát te? – kérdezte Bertha. – És ebben a két szóban benne volt minden, ami egy kérdésben benne lehet. A kíváncsiság, az aggodalom, a számonkérés, sőt a távlatos jövőt döntően befolyásoló fenyegetés is…

– Éppen indultam haza… – mondta halkan az ifjú.
– Megőrültél…? – kérdezte Rab Ferenc, de ez tulajdonképpen már nem is kérdés volt, hanem megállapítás. – Mi az istent keresnél te ilyekor otthon…?!

A bölcs, tapasztalt és éppen ezért higgadt Kende Sándor elérkezettnek látta az időt, hogy a szerencsétlen sorsú ifjú segítségére siessen.
– Az asszony…? – kérdezte együtt érzően.

Az ifjú megtörten bólintott.
– Balhézott…?! – csapott rá Rab. – Hát nem megmondtam, hogy mit csinálj…?!

– De – mondta az ifjú. – Megmondtad…
– Hazamentél, bátran, határozottan, ajtócsapkodással, sáros cipőben…?

– Igy volt…
– És a szekrény tetejét is leellenőrizted?

– Igen – mondta egészen halkan az ifjú. – Leellenőriztem…
– És poros volt?

– Nagyon…
– Na ugye! – ragyogott fel Rab Ferenc addig meglehetősen gondterhelt arca. – És erre mit szólt az asszony…?

– Először csak hallgatott. De aztán felült az ágyban, döbbenten nézett, majd hirtelen kipattant és lekent egy óriási pofont…

Csend lett, de olyan súlyos és elviselhetetlen, amilyen csak egy bányaomlás után lehet több száz méter mélyen a föld színe alatt. Talán Erb János tudott először megszólalni:
– És semmit se mondott?

– De – bólintott az ifjú. – Azt mondta: nem elég hogy kocsmázol, éjjel jössz haza, még hepciáskodsz is..?!

Megint csend lett, de ez már kérdő, sőt számon kérő jellegű csend volt. Mindenki Rab Ferit nézte.
– Hát ez nem jött be – mondta Rab.

– Miért, nálad bejött? – kérdezte valaki.
– Nem, nálam se jött be – mondta halkan a néma köveket is megszólaltató riporter. – De, higgyétek el, jó ötlet, és előbb-utóbb be kell jönnie…

A Nádor élete, természetesen, ezt követően is a megszokott módon, hogy azt ne mondjuk: maga sajátos törvényszerűségei szerint zajlott. Délelőtt értekezletek, riport utak, a kora délutáni órákban gyors „anyagleadások”, majd a késő délutáni, kora esti órákban gyülekező a Nádor márványasztalai körül. A szereplők köre többnyire állandó volt, a főszerepet azonban egymást váltva játszották az érintettek.

Amikor Kende Sándor ötödször – vagy hatodszor? – nősült, a fentiekben már megismert reményteljes ifjú őszinte nagyrabecsüléssel azt találta mondani, hogy „de jó neked Sándor bátyám…”, mire a regényíró gondosan a kockás füzet hajtásába illesztette a tollát.

– És miért? – kérdezte.
– Mert annyi nőd volt – mondta az ifjú, a legkevésbé sem titkolt csodálattal.

Erre a sokat tapasztalt és éppen ezért bölcs regényíró az ifjú kezére tette hűvös és súlyos kezét.
– Nem volt nekem több nőm kedves öcsém, mint nektek, csak én mindet elvettem…

De itt az ideje, hogy a második jó tanács is terítékre kerüljön végre!
Természetesen, ez a történet is azzal indult, hogy ifjú hősünk este kilenc-tíz óra körül fészkelődni kezdett.

– Most meg mi a baj? – kérdezte valaki.
– Holnapra meg kell írnom egy nagy riportot – mondta az ifjú.

– És most akarod megírni? – kérdezte Rab Ferenc, aki riport ügyben minden kétséget kizáróan a legilletékesebb volt. – Most, este tízkor…?
– Igen…

– Hát ide figyelj – mondta a mester –, jó riportot csak hajnalban lehet írni. Hajnalban, amikor virradni kezd, amikor tiszta és pihent az agyad, amikor csendes a város, amikor dalolnak a madarak… Verset, azt lehet éjjel írni, füstös aggyal, de riportot...?!

Miután a jelenlévők valamennyien egyet értettek ezzel – még a látomásos költő, Galambosi László is –, az ifjú megnyugodott és maradt. A szemtanúk emlékezete szerint záróráig…

És a hajnal ilyenkor nagyon korán érkezik! És a madarak is iszonyatosan korán ébrednek.

Hősünk először nem is értette, hogy miképpen lehet ilyen éjjeli órán világos, miképpen képes a nap beragyogni a Mecsek gomolygó, meleg párával borított lankáit, de azért felkelt és elindult – ahogy a holdkórosok indulhatnak révült, félig önkívületi állapotban magnetikus célpontjuk felé – az íróasztalához. Irógép, papír. Dátum, a szerző neve a kéziratpapír bal sarkába, mert akkoriba ez így dukált. Jöhet a cím. De nem. Egy szó nem sok, de annyi se jutott az eszébe. Az ablakon át behallatszott a fekete rigók dala, talán egy fülemüle is csattogott. De most mindez inkább ingerlő volt, mint megnyugtató. Ifjú hősünk percekig küszködött a külvilág agyat és dobhártyát provokáló behatásai ellen, majd megtörten feladta. Elhatározta, hogy ablakot nyit, hátha a friss levegő…

A fény kissé elvakította, a hűs és párás levegő ugyanakkor valóban megnyugtatóan hatott rá. Mint egy kellemes, hűsítő, vizes kendő a homlokon… Lehunyta a szemét, élvezte a megkönnyebbülés pillanatait, de aztán eszébe jutott a riport, és fel kellett nyitnia a szemét.

És akkor megdermedt.

A látvány hihetetlen volt, látomásszerű, sőt már-már groteszk. Szemközt, az utca túlsó oldalán, egy épülő kerítés céljaira felmalmozott tégla- és kőkupac tövében egy hatalmas nyúl ült. Ült, s miközben az ablakban álló döbbent ifjú riportert nézte, néha meg-megrándította bajuszának egyik vagy másik oldalát. Az ifjú riporter hosszú másodpercekig nézte, és nem tudta eldönteni, hogy valóság-e az amit lát, avagy egy irracionális látomás, amit egy kialvatlan ember ködös agya vetít csalóka délibábként hunyorgó szemei elé.

A kérdést nem lehetett megválaszolni, már csak azért sem, mert ifjú hősünk nem is volt igazán kíváncsi az igazságra. Visszaült az írógép mögé, ujjait a billentyűkre helyezte, gondosan, szakszerűen, ahogy a mesterlövész készül a mindent eldöntő lövésre, de ezen a hasonlaton kívül semmi más sem jutott az eszébe. Illetve dehogynem. A nyúl…

Felállt, visszament az ablakhoz. Óvatosan kikukucskált, és ismét alig hitt a szemének. A nyúl nem volt sehol. A kőrakás ridegen és élettelenül meredezett az utca túl oldalán. Se ember, se nyúl, se madár. Elhallgattak a rigók, néma maradt a fülemüle, ha egyáltalán járt fülemüle abban az utcában, azon a hajnalon…

Hősünk végre megnyugodhatott. Nincs nyúl, nincs látomás, nincs az agyban se semmi baj… Visszaült az íróasztalhoz, kicserélte a gépben a papírt, mert – a nagy öregek legalábbis ezt állították – néha ez is segít. Dátum, a szerző neve… A cím talán az lehetne, hogy „Szeretni jó…” A riport egy elárvult fiúról szól majd, és arról, hogy voltak emberek, akik kinyújtották a kezüket felé… Ez a cím megnyugvással töltötte el az ifjút, sőt elégedettséggel. Már-már úgy érezte, túl van a nehezén, a riport ezek után már szinte majd magától jön. A fáradtság és a kábultság is múlóban volt, lelke, agya és teste kezdett feltelni éltető energiákkal. Nem látta tehát semmi akadályát, hogy nyújtózzon egy kicsit, élvezze a hajnal szépségeit. Az ablakhoz lépett, hogy tele szíva a tüdejét a kristály tiszta és ózondús mecsekaljai levegővel, ám ekkor szeme a kőrakásra tévedt és megpillantotta a nyulat…!

Az idill véget ért. Ez már maga téboly volt. A nyúl mozdulatlanul ült – és az ifjú riportert nézte. Tekintete szúrós és hideg volt. Számon kérő. Az ifjú úgy érezte: ez a nyúl mindent tud róla. Az volt a szemében, hogy „megbízhatatlan és tehetségtelen vagy…” Az ifjú riporter nem tudott vele vitatkozni, egyszerűen nem talált érveket. Egy darabig nézte a nyulat, majd lassan hátrálva visszavonult az íróasztal mögötti menedékébe.

Az életnek vannak ilyen nehéz pillanatai. A valóság összemosódik a fikcióval, az igazság a látszattal. Az ifjú riporter úgy érezte, el kell számolnia az életével. Komolyan aggódni kezdett, hogy jókor és jó helyre született-e, valóban azt a pályát választotta-e, amit neki rendelt a sors…? Három hasábos címoldali cikkek, vastag és nagybetűkkel szedett címek, sőt egymásra halmozott könyvek sokasága rémlett fel elhomályosuló szemei előtt, melyeket az ő neve jegyzett. Lehet hogy mindebből semmi sem lesz…? És a nagy utazásokból? És a „nagy fehér vadász” gyönyörű látomásából…?! Széchenyi Zsigmond, Teleki Sámuel, Ernest Hemingway életére és könyveire gondolt, melyek kitörölhetetlen nyomokat hagytak az életében és a jellemén. Tudta, hogy kikhez szeretne hasonlítani, kiknek a nyomán szeretne járni, de most a legkevésbé sem hitte, hogy oka és joga lenne ezeket az álmokat tovább dédelgetni. De aztán egyszer csak – ahogy egy dörrenés nélküli villám cikázik át az égen –, eszébe jutott valami.

A puska!

Az írószoba sarkában álló szekrényhez rohant, ahol egy jó öreg, 20-as, alsó kulcsos Frommer várta, hogy eljöjjön végre az ő ideje. Ifjú hősünk ugyanis papírforma szerint már vadász volt, vadásztársasági tagsággal, engedéllyel, fegyverrel, csak éppen minden gyakorlat és mélyebb ismeret nélkül. A vadászengedély és a puska egyelőre mindössze egy romantikus életszemlélet áhított kelléke volt a számára, nagyszerű érzés volt ugyanis tudni – és időnként másnak is elmondani –, hogy immár puskája is van, de a magány, a testet-lelket próbára tevő nagy menetelések és örömmel vállalt megpróbáltatás ideje még nem jött el az ifjú életében. Vadász volt, de csak lélekben. Erdő-mezőjáró álmai voltak, de minderre még nem volt ideje. De a puska ott lapult a szekrény mélyén…!

És a történet ettől kezdve „önjáróvá” lett, önmaga alakította és irányította önmagát. Mert ha egy történetben elő kerül egy puska, akkor már a dörrenésre sem kell sokat várni…

Az ifjú ismét az ablakhoz lopakodott, de immár a töltött puskával a kezében. Kilesett, kidugta a Frommer csövét, de a nyúl nem volt sehol. Az utca üres volt, már-már kísérteties.

Ez volt a dráma csúcspontja. Ifjú hősünk magába roskadva tért vissza az íróasztal mögé, nem találva és már nem is keresve semmire sem magyarázatot. Nem érdekelte a nyúl, a riport, az árván maradt fiúgyermek, és már a saját helyzete és jövője sem volt fontos a számára. Eljött a nihil pillanata. Ebben az állapotban cselekszik meggondolatlan és jóvátehetetlen dolgokat az ember. Ebben az állapotban vesztik értéküket az értékek. Ebben az állapotban érzi úgy az ember, hogy nem volt ideje megismernie önmagát…

Percekig ült némán, magába roskadtan. A fekete rigók visszatértek, a fülemüle is rázendített messze zengő dalára, ám hősünk már ezt sem érzékelte a valóság részeként. Nem is tudta volna megmagyarázni, hogy miért lépett ismét az ablakhoz. Kinézett, mint aki búcsúzik. És ekkor ismét megpillantotta a nyulat, mely még a korábbiaknál is egyértelműbben, még kihívóbban nézte őt. És közben pofákat vágott, fintorgott…

A puska szinte magától csusszant a kezébe, magától fordult a célra és magától is sült el. A dörrenés megrázta az ablakokat, megmozdította a csillárt, a lőporfüst édeskés illata szétterült a szoba egész légterében.

– Mi volt az? – kérdezte hősünk felesége a másik szobából, álmából felriadva, zavartan és meglehetősen bizonytalanul.
– Becsapta a szél az ablakot…! – mondta az ifjú, de még mindig szinte öntudatlanul.

– Az jó – mondta az asszony –, mert én azt álmodtam, hogy valaki agyonlőtt valakit…

E furcsa párbeszéd ezzel véget is ért, az asszony nyilván a másik oldalára fordulva visszazuhant a hajnali álom mély és meleg tengerébe, az ifjú pedig éppen fordítva: döbbenten állt a bekövetkezett események hatásától teljesen kijózanodva és felébredve. A puska a sarokban. A lőporfüst pedig mintha még mindig szállna a csövéből… És mindezt betetézendő: a kőrakás előtt ott volt a nyúl. Pofáján a gúnyos fintor, ám a lába az égnek álltak…

Hősünk agyában a másodperc tört része alatt lejátszódott egész addigi élete, és kirajzolódni látszottak az eljövendő évei is, melyeket már csak elcsapott újságíróként, puska és vadászati jog nélkül tudott elképzelni. Lövöldözni egy lakótelepen…! Igaz, e a lakótelep a város legszélén állt, a ház pedig – melynek az ablaka a nyúlra nézett – a legszélső utca egyik legszélső háza volt. Ahol ma benzinkút áll, autószalon és a Pécs Pláza fényei villognak, ott akkor még rét volt és liget, és az aprócska utca torkolatával szemben – ahol ma egy gépgyár hatalmas épülettömbje magasodik –, nagykiterjedésű kukoricatábla zöldellt.

Ifjú hősünk – rémülten, tanácstalanul és megtörten –, a bűnjel eltüntetésének kényszere alatt cselekedve kirohant a konyhába, karjára kapott egy bevásárló kosarat, felragadott egy asztalkendőt és ahogy éppen volt – pizsamában és papucsban – kilopakodott az utcára. Az utca üres volt és néptelen, de a környező házakban minden bizonnyal már számosan készülődtek, hisz már csak percek választották el a hajnaltól a reggelt.

Piroska nem lett volna olyan feltűnő – karján a bevásárló kosárral – ezen a fényben úszó utcán, mint pizsamás ifjú hősünk a piros kockás terítővel letakart kosárral. A nyúlhoz érve letetette a kosarat, körbe nézett – lazán és mosolyogva –, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne pizsamában jönni-menni egy bevásárlókosárral, majd – miután senkit sem látott az utcán – egy ugyancsak laza mozdulattal a fülénél fogva a kosárba emelte a termetes nyulat. Kicsit nagynak vélte, kicsit puhának, de a nyúl minden kétséget kizáróan nyúl volt, a mezei nyulakra jellemző szürke és fekete kontúrokkal díszített, sárgás-barna bundában.

Ismét körbe nézett, majd határozott léptekkel elindult a kukoricás felé. Ott lesz a legjobb helye…! A kukoricába való be- és kilopakodást ugyancsak lazán és könnyedén igyekezett végrehajtani, elvégre a titkos akcióknak az a lényegük, hogy minden mozzanatukban feltűnés mentesek, azaz természetesek legyenek…

Hosszú nap volt.

Hősünk sokat és visszatérően gondolt a nyúlra. Este fáradtan és számos tekintetben megváltozott emberként tért haza. A felesége szenzációs hírrel fogadta:
– Képzeld, a szomszéd utcából eltűnt egy tenyésztő szuper-termékeny kannyula! A fél utca kereste, de mintha a föld nyelte volna el…

Az ifjú riporter visszavonult az íróasztal mögé. Be akarta bizonyítani, hogy a jó tanácsok ellenére este is lehet riportot írni. Elővette a gépet, befűzte a papírt. Felírta a dátumot, a szerző nevét. De aztán hirtelen eszébe jutott valami. A könyvespolchoz ment, levett egy szép, nagy alakú könyvet, melynek a belső oldalára nemrégiben saját kezűleg írta bele a címet:
„Vadásznaplóm”.

Nézegette, elmélázott. Talán a nagy példaképek jutottak eszébe, talán az ígéretekkel és lehetőségekkel teli, ám végső soron mégis csak kiszámíthatatlan jövő. Egyszerre érzett e jövővel kapcsolatban bizakodást és szorongást. Egyet érzett és tudott csak biztosan, és ez nem más volt, mint a cselekvés, a megismerés és az alkotás vágya.

Szeretettel és egy kicsit elérzékenyülten forgatta a napló lapjait, majd egy hirtelen elhatározással a nagy betűs cím alá oda írta: „Életem regénye”.

A könyv egyébként még teljesen üres volt.

Békés Sándor

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.