A vadászat: szenvedély. Sőt, sokak szerint szenvedély-betegség.  Gyimesi György (1935) felvidéki vadászíró a vadászszenvedélyről szólva  Megzabolázott szenvedély  című könyvében azt írja, hogy „…nem ismerem vadászszenvedélyem eredetét. De annál jobban ismerem és érzem mindennapos megnyilvánulásait, mert állandóan magas lánggal lobog bennem, hajt, serkent és kényszerít újabb és újabb vadászatokra.”

            Valamennyien  gyakran megtapasztaljuk e titokzatos eredetű, motorikus késztetésnek az ellenállhatatlan erejét. Fekete István a Téli berek  című remekében írja, hogy „A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok-sok minden, ami túl van ezen. Ősi örökség ez, amit az egyik ember örököl, a másik nem.”

         A vadászszenvedély (és a fajfenntartás ösztöne) valóban legősibb örökségünk. De, természetesen,  más irányú, más célt  szolgáló szenvedélyek is vannak (köztük károsak is), mert a szenvedély nem más, mint elemi erejű hajtóerő. A szenvedély a vágy diadala az ésszerűség, az akarat felett. De azt is mondhatjuk, hogy a szenvedély az önmegvalósítás motorja. Amit szenvedélyesen szeretünk, ami után szenvedélyesen vágyakozunk, az életünk értelmévé válik.  A szenvedély bizonyos értelemben a honvágyhoz is hasonlít, hisz csak a „hazatalálás”, szenvedélyünk tárgyának és céljának elérése útján nyerhetünk megnyugvást. A

szenvedély útjában tornyosuló akadályok csak erősítik  vágyakozásunkat, áldozatkézségünket  néha a végletekig fokozva.

            A szenvedély, végletekig leegyszerűsítve, azt jelenti, hogy van az életünkben valami, ami felvillanyoz, ami energiákkal tölt fel, ami örökös izgalomban és mozgásban tart, ami – pozitív, nemes szenvedélyek esetén –, ünnepé teszi a hétköznapokat. A szenvedély sajátos viszonyban van az értelemmel, mert miközben többnyire erősítik egymást, gyakran szembe is fordulnak egymással.  A szenvedély, bizony, bűnbe is vihet. A káros szenvedélyek (mint amilyen a betegséggé fajuló nemi és játékszenvedély, vagy éppen a narkotikumok iránti vágyakozás)  maguk alá gyűrik az értelmet, és ez által a személyiség egészét is. Örök érvényű  Benjamin Franklin (1706–1790) amerikai író, természettudós, filozófus és politikus figyelmeztetése, miszerint „A szenvedély elsodor. Az ész a gyeplő, amely fékez”.

            A szenvedély tehát: áldás és átok, és ez a vadászszenvedélyre nézve is igaz. Márai Sándor írja Füveskönyvében: „A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a megfontolt védekezés. Csak az lehet teljes és a természet rendjéhez okos engedelmességgel simuló ember, aki természetének megfelelő mértékkel és őszinteséggel tudja átadni magát teste és jelleme szenvedélyeinek. De nem lesz állat, mert ismeri a határokat, ahol foggal és körömmel meg kell kapaszkodnia…”

            Gyakran eszembe jut egy rémséges történet. Vaddisznóhajtáson voltunk, bezárult a kör, megkezdődött az elejtett vad begyűjtése. Ácsorogtunk, beszélgettünk, szinte egymás szavába vágva  idéztük fel a megélt élményeket. És ekkor a zsákmányt vonszoló hajtók irányából előtűnt egy eszeveszett vágtában menekülő süldő, egyenesen a traccsoló sokaság felé tartva, és mindjárt dördült is egy, a süldőre leadott lövés… Dermesztő pillanat volt. De aki lőtt, nem érezte ezt át, „elragadott a szenvedély”, mondta, ezzel mintegy felmentve magát minden felelősség alól, bárgyún vigyorogva.

            Aki szenvedély nélkül vadászik (divatból, státusszimbólumként), az nem vadász, mint ahogy az sem, akit magával ragad féktelen szenvedélye. A szenvedély visz el bennünket a tettek mezejére, de tetteinket már az észnek, az értelemnek, az erkölcsnek kell felügyelnie. Más szóval: időben meg kell szólalnia „jobbik” énünknek.

            Az egyedül cserkelő, vagy a lesen magányosan várakozó vadász gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy „vitatkoznia” kell önmagával. Hamlet mintájára – aki belső monológjában a „lenni, vagy nem lenni” nagy kérdése felett vívódik –, azt kell eldöntenie, hogy „lőni vagy nem lőni”. Az erkölcs, mint tudjuk, választási kényszer. Konkrét helyzetekben konkrét döntést kell hozni, ráadásul többnyire pillanatok alatt, mely döntés az esetek többségében azonban csak „énjeink” harca által születhet meg. Mert – és ezt kár is lenne tagadni –, minden ember lelke mélyén ott lapul a „kisördög”. Aki azt mondja: most vagy soha. Vagy azt: ha nem te, akkor majd más…

A szenvedély, ha kiszabadul a személyiség erkölcsi kontrollja alól, gyakran a kapzsiság, a telhetetlenség, az önzés és harácsolás formájában nyilvánul meg. És a következmény: a minden áron való zsákmányolás belső kényszere, a törvényi előírások figyelmen kívül hagyása, a válogató vadászat szakmai és erkölcsi elveinek feladása (az anyaállatok, a fiatal, ígéretes egyedek  gátlástalan elejtése), az ésszerűség és etika által megkövetelt biztonságos  lőtávolság semmibevétele,  mások veszélyeztetése, az elejtett vad jogtalan eltulajdonítása.

A szemtanúk nélküli egyéni vadászatok etikájának két sziklaszilárd vonatkozási pontja van. 1. Úgy viselkedj, úgy cselekedj, mintha tucatnyian fürkésznék a tetteidet. 2. Semmi olyant ne tégy, amit elítélnél, ma más tette volna meg.

A vadászszenvedély örömteli kiélésének és egyben a felette való uralom jó szándékú és „közhasznú” érvényesítésének ünnepi alkalmai a társas vadászatok. A társas vadászat: aratás, az együttlét öröme és egyben (ne tagadjuk) a nemes versengés alkalma is. Ugyanakkor vizsga is. A társasvadászatok (nyúl- és fácánvadászatok, vaddisznóhajtások) alkalmából nemcsak a lőkészség, de az önfegyelem,  az állóképesség, a társak iránti figyelmesség, a szolidaritás és a lovagiasság tekintetében is vizsgáznak a résztvevők. Etikai alapelv, hogy a társas vadászatok minden résztvevője felelős a többiek hangulatáért, sikeréért és élményeiért és természetesen a biztonságáért is.

A legalapvetőbb etikai és viselkedési (etikett) szabályok, illetve  elvárások pontokba is szedhetők.

1. Az igazvadász nem viszi magával a társas vadászatokra tudományos és egyéb  címeit, rangját, nem hangsúlyozza hivatali hatalmát, nem dicsekszik gazdagságával.

2. A gyülekező helyre érkezve a vadászat vezetőjénél jelentkezik, a már ott tartózkodó vadásztársaknak köszön, bemutatkozik.

3. Nem vár el különleges elbánást, nem igényel előjogokat. Ha a szervezők mégis megkülönböztetett módon kezelik, azt szerényen, köszönettel nyugtázza.

4. A kihúzott felállítási helyet zokszó nélkül foglalja el, még akkor is, ha a „híre” szerint az a hely kedvezőtlen és nem ígér sok jót.

5. A vadászat folyamatában nem bírálja a vadászat előkészítését, megszervezését, lebonyolításának mikéntjét. Ha erre alapos oka van, akkor a megalapozott észrevételeket két hajtás között, az átállás időszakában, avagy a vadászat végén, a kiértékelés keretében teszi meg.

6. Vaddisznóhajtáson a felállítási helyet semmiképpen se hagyja el. Apróvad vadászata esetén nem  „zsákol”, nem nyit „kaput”, és legfőképp nem lő a szomszédai  elé.

7. Lövést csak és kizárólag a vadászat megkezdése előtti eligazításon megnevezett vadfajokra tesz, trófeás vadra hajtásban azonban  soha, sehol!

8. A látótávolságban lévő vadásztársak bravúros, illetve eredményes lövését észreveszi és örömteli módon (kalapemeléssel, kézfelemeléssel) üdvözöli.

9. Véletlen összelövés (kettős találat) esetén nem nyit méltatlan vitát a halálos lövés eredetét illetően.  Magyar a külföldinek, helyi vadász a vendégnek, fiatal az idősebbnek

jó szívvel átadja az elejtés dicsőségét.

 10. Végül, de nem utolsó sorban: nemtelen és igazságtalan dolog a felháborodás, a sértődés, a vadászterület becsmérlése, a vadászat megszervezésének elmarasztalása csak azért, mert  (éppen te!) nem jutottál lövéshez.

Az igazi, tiszta és nemes szenvedély több a minden áron való győzni akarásnál, a kielégíthetetlen birtoklási vágynál. Az igazi szenvedélynek nem ellentétpárja a lemondás, az önmegtartóztatás, nem csorbítja a kudarc, ellenkezőleg, végső lényege éppen az örökös újrakezdés kényszerében és lehetőségében rejlik.  Mert az igazai szenvedély maga a megtörhetetlen remény.

Békés Sándor

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 2 hozzászólás

1

2013.02.13. 09:04 Ősi Zsolt Minden elismerésem a szerzőé és az írásé. A szőrszálhasogatást azonban sajnos nem tudom megállni. A 7. pontnál a vadkan kivétel!

2013.01.27. 07:50 Makk károly Tetszik  és  nagyon  szépen  érint  minden  lényeges  kérdést  ez  az  írás.  Sokaknak  kötelezően  el  kellene  olvasni .  Persze  ettől  még  nem  lesznek  egycsapásra  etikus vadászok. Azokkal  a sorokkal  viszont  ami  arról  szól , hogy  a társas  vadászat  része  a "  nemes  versengés" ,  nem  értek  egyet.  A  lőtéren  kell  és  lehet versengeni. A vadászaton szerintem  soha. Ilyen  emberek  lőnek  a hajtásokban  egymás  elé ,   a hajtók  elé ,  a mindenáron  való  bizonyítás kényszere , a nézzétek  milyen  jól  lövök  bizonyítása , szerintem  etikailag kerülendő  lenne. A  legtöbb  vadászbaleset  ebből  adódik. A  szép  lövés ,  a   lehetőségek  kihasználása,  a türelmes  és szerény  magatartás , előbre  való  számomra , mint  az , hogy  valaki harminc , vagy csak  tíz  fácánt  lő  egy  hajtásba.                                         A  szenvedélynek  lehet  hogy  nem  ellentétpárja  a lemondás , de  szerintem  sok  esteben  nemesebbé teszi  a vadászt , ha   azt mások  örömére , sikere  érdekébe teszi. Az  írás többi részével  azonban  maradéktalanul  egyet  értek.