„A Vörös Szállássátor előtti tisztáson már ég a tűz, mint a nap. A tűz felett hatalmas üst lóg. Benne a gazda feje… Mellette tálacskák süteménnyel, cukorkával és egy üveg szesz. A medve szeret torkoskodni, de inni nem szeret. Viszont az emberek szeretnek, egy icipicit szabad is inni nekik… Mindenki vesz magának egy darab húst, egy darabot a medve finom ízű fejéből. Potyopka pedig a szeszt tölti széjjel a csiszolt üvegpoharakba, és szétosztja azt is. Aj-Ojt az ünnep bűnöse. Lehajtott fejjel ül, tartózkodó és csendes, mint az est. Íme, két vadász. Maszkban, könnyű vadász prémkabátban… Kezükben fegyver. Az egyik lefele céloz, a lába elé. Igen, ez a vadászt formázza, aki az állatot megölte. Három csattanás hallatszik, lövésekre emlékeztető. A máik vadász lehajol és húz valami nehezet-nehezet. A kezében bábféle, mely a gazdát  formázza. Nem én öltelek meg téged – mondja a medvének -, hanem a fegyver ölt meg téged…”

            Juvan Sesztalov (1937–2011) manysi-vogul író  Kék vándorutak  című könyvének  (Európa  Könyvkiadó, 1969) Medveünnep  című fejezetéből  emeltem ki ezt a kis leírást, önkényesen tömörítve azt. A manysik Nyugat-Szibériában élnek, az Ural keleti lejtőin, az Ob folyó mellékfolyói mentén.  Legközelebbi nyelvrokonaink. Az író által megidézett, ma is gyakorolt szertartással  a medve terítékre hozását ünneplik, ám egyben  bocsánatot is kérnek tőle, az elejtő vadász jelképes megbüntetése által. Nem kétséges, a mi pusztai nomád őseink is  rendszeresen szerveztek és megéltek ilyen rítusokat a sikeres vadászatok után. És bizonyos értelemben mi, mai vadászok is részesei vagyunk hasonló szertartásoknak, mert a vadászavatások megvesszőzési mozzanata, avagy a terítéken fekvő vad szájába helyezett „utolsó falat”  ugyancsak a vad és a vadász  érzelmekkel és lelki tartalmakkal  átszőtt kapcsolatának  sajátságos voltáról szól.

            Az emberek életét, a világhoz és egymáshoz való viszonyát  megalapozó erkölcsi normák a szokások és  hagyományok által  nyernek nyomatékot. A szokások az egyén, illetve egy-egy adott közösség ismétlődő cselekvését jelentik,  melyek  megszilárdulva nemzedékről-nemzedékre öröklődő, tudatosan ápolt és megtartott, értékeket őrző és értékeket  felmutató  hagyománnyá nemesülhetnek. A rítus szó latin eredetű, és ceremóniát, szertartást jelent. Legismertebbek a vallási szertartások, de a kulturális alapú, avagy éppen politikai  jellegű rítusoknak is nagy hagyományuk van. A hagyományok és rítusok túlnyomó többsége meghatározott közösségekhez, csoportokhoz kötődik, és egyebek mellett éppen a csoport, a közösség összetartó erejének fenntartása, illetve fokozása a célja. A szertartások (rituálék) lényege  a legrövidebben talán úgy fogalmazható meg, hogy  kapcsolat jön létre általuk a látható, a  reális  valamint  a spirituális, azaz a  lelki világ között.

            A hagyományoknak és rítusoknak  a  mai vadászok, vadászközösségek  életében is fontos szerepük van. Kis túlzással azt mondhatjuk: a vadászat általuk különül el a mészárosok

érzelmeket és minden romantikát  nélkülöző, mindennapi   tevékenységétől. Nézzük hát a legfontosabbakat!

            Vadászavatás. Hagyományaink és szertartásaink többsége az emberi élet kitüntetett pillanataihoz, vagy ha úgy tetszik életünk szakaszhatáraihoz  kapcsolódik. Ilyenek a keresztelő, az esküvő és természetesen a temetés is. De a név- és születésnapok is ebbe a sorba tartoznak, ha kisebb is a jelentőségük.  Bizonyos kultúrákban máig él az ifjúvá, majd a férfinévé (nővé) avatás rituáléja. A vadászavatás is egyfajta beavatási szertartás, melynek újabban már két fokozata van. A Vadászati Kulturális Egyesület kezdeményezésére ugyanis kezd általánossá válni az új vadászok ünnepélyes fogadalomtétele, melyre többnyire a megyei vadásznapok keretében kerül sor. Ez lényegét tekintve befogadási ünnepség, mely külsőségeiben a lovaggá ütés egykori ceremóniájára emlékeztet. A fogadalom szövege a vadászetika alapelveire épül. („…tiszteletben tartom és védem a természetet, a benne élő élőlényeket, különösen az általam és vadásztársaim által terítékre hozott vadat,  betartom a vadászat írott és íratlan szabályait, áldozatkészen ápolom a vadászat hagyományait…”

            A régebbi és általánosabb vadászavatási szertartás  az első vad elejtéséhez kötődik, és minden vadászható faj elsőként elejtett egyedénél megismétlődik. A sikeres vadász az elejtett vadra fekszik, és az avató személy jelképes botütésekkel emlékezteti a vad szenvedéseire, illetve a vadászat írott és íratlan szabályai, értékes hagyományai betartásának fontosságára. Széles körben gyakorolt hagyomány ez, melynek  az elejtett vad szellemének megbékítése az a célja és  az értelme  – elejtő vadász „megbüntetése” által.

            Földrajzi térségenként, kultúránként változhat ez a gyakorlat, az azonban közös minden ilyen szertartásban, hogy elejtett vad szenvedéseiből  jelképesen részt kell vállalnia az elejtő vadásznak. (Engem például Namíbiában úgy avattak kudu vadásszá, hogy a vad véréből keresztet rajzoltak a homlokomra…) A vadászavatás  magyarországi gyakorlatában humoros elemek is szövődtek, ezeknek azonban nem szabad elnyomniuk a lényeget, miszerint a ma vadásza is egy nagyobb közösség része, melyet múltba nyúló gyökerei éltetnek, s amelynek egyértelmű felelőssége van a vad, a vadászat jövőjét illetően.

            Végtisztesség a vadnak. A vad nem egyszerű, mozgó céltábla, a vadban nemcsak egy állatot, hanem a fenséges  és misztikus természet egészét is   csodálja és tiszteli az igazvadász. A terítékre hozott vadnak kijár a végtisztesség. Ha a vadász egyéni vadászat keretében ejtette el, erre a tiszteletadásra „négyszemközt” kerül sor, ami egyrészt az érzelmi birtokbavételt jelenti (a vad, a trófea  kézzel érintése, simogatása, megtapogatása által), amit aztán  a vad nagy útra való „felkészítésének” kell követnie.  Ez a rítus a töretek által valósul meg.

            A töret  többnyire egy  gallyacska, melyet a vad elesésének helyszínén, vagy annak közelében törünk le egy   fáról vagy  bokorról.  Szerepe és „mondanivalója” szerint négyféle töret van. Úgymint: utolsó falat, sebtöret,  kalap- avagy vadásztöret és gyásztöret. (Ez utóbbiról majd később…)

            Az utolsó falatot a vad szájába helyezzük, ugyanolyan meggondolásból, mint ahogy bizonyos kultúrákban a halott emberek mellé is ételt, italt (sőt fegyvereket és egyéb eszközöket) helyeztek, illetve gyakran helyeznek még ma is a gyászoló hozzátartozók. Nevezetesen azért, hogy megfelelő ellátásuk legyen azon a hosszú úton, mely a földi világból az égi világba vezet. Ezt az aktust a sebtöret elhelyezése követi, amivel a lövés vágta sebet takarjuk el, jelképesen mintegy meg nem történtté téve a történteket. A vad sebe érintése által  megvérzett kalap-, illetve vadásztöret (mely a vad emlékét őrzi és a vadász sikerét hirdeti) lehetőség szerint egy örökzöld, vagy a leveleit viszonylag tartósan megőrző, háromágú  ágacska legyen.  Az elejtő vadász kalapjának jobb oldalára illik  tűzni. Ha kísérővel történt az elejtés, ezt a töretet  kalapjára téve ő nyújtja át  az elejtőnek, miközben gratulál, elismerését kifejezve.  Kalaptöretből akkor is csak egyet viselünk (és azt is csak maximum 24 óráig), ha több nagyvadat ejtünk el egy napon.

            A teríték az elejtett vad ravatala. Egy vad esetében is illik ilyen formán megadni a végtisztességet, társas vadászatok alkalmával, több vad elejtését követően azonban kötelező. A teríték helyét  (a vadászterületen, avagy a vadászház udvarán) úgy kell kiválasztani, hogy az egyértelműen  kifejezésre jutassa a vad és a természet elválaszthatatlan összetartozását. Tehát lehetőleg erdei tisztáson, vagy rendezett, fák által övezett füves térségen kerüljön kialakításra. (Sajnos, láttam már futballpályán, betonozott gépszínen kialakított terítéket is…) Az elejtett vad „rangsor” szerint fekszik a terítéken. Elöl a hímegyedek sorakoznak, majd a nőneműek és aztán az „utódok”. (Ünők, borjak, gidák, süldők, malacok.) Több vadfaj esetében a fajok között is érvényesül a rangsor, rangelsőnek a gímszarvasokat tekintve. (Gím, dám, őz, vaddisznó a helyes sorrend.)  A  vegyes apróvad terítéken  a nyulak a fácánok előtt kapnak helyett. A nagyvad a jobboldalán fekszik, ámbár a vaddisznót hasra is szoktuk fektetni. Ahol  nem kell higiéniai szennyeződéstől tartani, tehát ahol száraz, füves talajon fekszik a vad, ott talán ez a megoldás méltóbb és mutatósabb is.

            Az elejtett vad előtti tisztelgés szertartásszerű, tehát mindennek és mindenkinek meghatározott ideje és helye  van. A teríték bal oldalán a  puskás vadászok állnak (természetesen nem zsebre dugott kézzel, cigarettázva…) jobb oldalán  pedig mindazok, akik a vadászat sikeréért  a vadászokkal együttműködve dolgoztak.  A teríték (egy vagy több) sarkán fellobban a máglyák lángja, majd megszólalnak a vadászkürtök. Minden vadászható vadfajnak külön búcsú-szignálja van, melyek  a  vad „rangsorának” megfelelően, egymást követve hangzanak el.  A jelenlévők kalaplevéve élik át ezeket az ünnepi, az igazvadász lelkét megérintő perceket, melyeket a  jelentéstétel, a gratuláció,  majd a vadászok részéről elhangzó köszönet  követ. Ezek a rituális mozzanatok  egy olyan „forgatókönyv” tradicionális elemei, melyet nemzedékek hosszú sora „írt”, illetve alakított ki.

Természetesen társas vadászat esetén is jár a vadnak az utolsó falat és a sebtöret, mint ahogy, az elejtőnek is a kalaptöret, ámde  magától értetődően csak egy, akkor is, ha több vadat ejtett el. A terítéket körülvevő  lombkeretet – és különösképpen a vadat! – átlépni illetlen dolog. A vad megközelítése a „terítékkapun” át  történhet, melyet a teríték elején, azaz a vad feje felől hagynak szabadon.

            Hallali.  A szertartások két ősi „segédeszköze” a tűz (máglya, gyertyaláng, füstölő) és a zene, melyek segítségével átélhetővé lesznek  azon  érzéseink és élményeink is, melyeket nehéz szavakba önteni. A zene hangulatot teremt, érzelmeket indukál. A vadászkürtök ősei a sámán- és harci kürtök. Mai funkciójuk se más, mint azoké volt, hisz egyrészt információt közölnek („terítéken a vad…”), másrészt spirituális üzenetük van. Vadászetika című könyvecskémben ezt így fogalmaztam meg:

            A Hallali a falkavadászatokon a vad elejtését, illetve a vadászat végét hirdető kürtjel volt, ma már azonban általánosabb tartalommal, illetve üzenettel bír. Az elejtett vad felett felhangzó Hallali a végtisztesség megadásának legmagasztosabb módja, mely a vadtól való méltó búcsúzás mellett az erdők és mezők szépsége és titkai előtt is tiszteleg és – miközben a vadász dicsősségét zengi -, arra is figyelmeztet, hogy saját sorsunk is kiszámíthatatlan, hisz magunk is mulandók vagyunk…

            Gyásztöret.  „A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem, hogy mennyi élet volt az éveidben” vallotta Abraham Lincoln (1809–1865) az USA 16. elnöke, és mi vadászok ezzel alighanem  valamennyien egyet is értünk. Élettel  (eseményekkel, küzdelmekkel, tapasztalatokkal és  élményekkel) teli életet élünk. Ám a búcsú, a temetés így  is szívbe markoló esemény. A vadásztemetés a vadászéletet  lezáró rituálé, melyben fontos szerepe van a gyásztöretnek, mely egyrészt a vadásztársak fájdalmát szimbolizálja, másrészt az örökéletbe vetett hitét. Ezért a gyásztöret mindig örökzöld, azaz fenyőgally, és a fájdalom, a veszteség jeleként az ágacska letört részével mutat felfelé, és a kalap bal felén, azaz a szív oldalán kap helyet. A vadásztemetés ceremóniájának végső formája a családdal történő egyeztetés során alakul ki, ezért nincsenek „örökérvényű” előírásai. Állhat a koporsó mellett vadász díszőrség, mondhat gyászbeszédet vadásztárs, vadászati vezető, lehet – sőt, lehetőleg minden esetben legyen is! –, vadászkürtös búcsúztatás, díszlövés azonban ne. Mert ami a vadásznak kegyelet teljes aktus, az másokat megriaszthat, félelemmel tölthet el.  A koporsó sírba eresztése után a vadászok immár fedetlen fővel elvonulnak a sírgödör előtt, és az addig a kalapjukon viselt örökzöld gyásztöretet a koporsóra ejtik, s ezzel mintegy kapcsolatot teremtenek az égi és földi dolgok között.

 Mert minden szertartás, rítus végső lényege abban áll, hogy  a segítségével (ha csak ideiglenesen is) túlléphetünk a mindennapok rideg valóságán.

Békés Sándor

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.