| Jágerblogger : A nyomtatott vadászsajtóban ez az írás sem jelenhetett meg. |
A nyomtatott vadászsajtóban ez az írás sem jelenhetett meg.
Homonnay Zsombor 2014.09.18. 20:34
Még egy írás, ami sürgős beszarási okokból szintén nem jelenhetett meg. Én- egyébként nem hiszem, hogy a hazai nagyvadgazdálkodásban vadkár ügyeknél fontosabb, aktuálisabb téma volna manapság. De hát az öncélú gyönyörködtetés úgy látszik napjainkban minden másnál fontosabb. Végtére is egyfajta pótcselekvésként az orvosok az önkielégítést is melegen ajánlják, de közben ők meg jobbnál jobb nőkkel vigasztalódnak.
Rájátszás...
A baj nem jár egyedül – tartja népünk bölcsessége, de ez a vadászatban sem szokott másként lenni. Az egész országot mélyen megrázta a Somogyhárságyi Nimród Vadásztársaság területén, Magyarlukafa határában 2012 márciusában történt példátlan tragédia. A vadnyúzás közben tetten ért P. Márió (36) vadorzó Lukács Zoltán hivatásos vadászt keresztüllőtte, társát, Balogh Lászlót pedig előbb hasba lőtte, majd elvágta a torkát. A kegyetlen gyilkos élete fogytáig rács mögé került. Ártatlan áldozatát, Balogh Lászlót méltó tisztességgel eltemették. Lukács Zoltán csodával határos módon felépült, és az egész életére szóló kegyetlen „lecke” tanulságait levonva, hivatását azóta is, ha nem is gondtalanul, de becsülettel végzi… Ennyi borúra akár még derű is jöhetett volna, de arrafelé – ahogy mondják - nem ezt „dobta ki a gép”. A több mint 7 ezer hektáros kifejezetten jó adottságú nagyvadas terület vadállománya ugyanis nem csak nekik tetszik. A vadászterületükön mintegy 422 hektárt művelő agrár Zrt. az elviselhetetlen mértékű vadkárokra hivatkozva, egyfajta kezdőrúgásként egy „gáláns” ajánlatú levélbombát küldött. Az egyik megművelt területrészükre a vadkárok elnézése fejében elejtésre kértek 3 bikát ( 1 db 7-,1 db 5-7-, 1 db 5 kilós agancssúllyal) 3 őzbakot, 5 sutát, gidát és 15 vaddisznót. Körítésként a másikra meg 5 millió forintot. Ez egy baráti ajánlat – minősítette az ilyesfajta együttműködésre mindig kész és ötletes vezérigazgató. Szerinte – úgy ex has - egy híján 10 milliósra tehető a káruk. Ha nem fogadják el – jött újfent a „vezérizgató” irgum-burgum - akkor pedig jól nézzék meg a vadászterületükön az őszi búza vetéseket, mert most láthatnak utoljára ilyet. 2017-ig ugyanis mindenütt majd jóval vadkárérzékenyebb kukoricát és napraforgót fognak vetni, és akkor aztán megnézhetik magukat. Természetesen – véleményem szerint – ezt nehezen mondhatjuk másnak, mint „rájátszásnak”, vagy fenyegető zsarolásnak, de akár egyfajta erőfölénnyel való visszaélésnek is. A jogalkotó által naivan elvárt kölcsönös együttműködésnek viszont még a legnagyobb jóindulattal sem, mert közös kárelhárításról, megelőzésről, kárcsökkentésről szó sem esett. A teljesen egy oldalúan „kecsegtető” ajánlatot a társaság persze nem fogadta el, mert a kecsegtetés fogalmát egészen másként gondolják. Ment is aztán az ehelyütt nem részletezendő nemtelen adok-kapok, többszöri golyóváltás, amelyek stílustani tanulmányát inkább nem vállalnám. A területen akad azonban egy másik földhasználó németajkú vezetésű káefté is, amelynek vezére gondolt egy nagyot, és vadászati ügyekben teljes jogkörrel meghatalmazta a sziporkázó ötletekben hiányt sohasem szenvedő, vadászati ajánlatokkal bőkezűen bombázó előbb említett részvénytársasági vezérigazgatót, aki ezzel még magasabb lóra kaphatott. Ahogy evés közben az étvágy, úgy jött erre egy újabb egetverő ajánlat. 2013-ban már 54 nagyvadra támadt a vadkárok csökkentésből kifolyólag égető földhasználói szükséglet. Ez – valljuk be – még nyúlból sem kevés. Vadőri kísérettel az egész vadászterületre vonatkozóan bikából már 2 db 8-, 2 db 6-8-, 3 db 4-6 kilós agancs súlyúra ácsingózott.
- Ha viszont az ajánlattevő csak a területünk egy meghatározott, károsított részén, vadőri kíséret nélkül vadászgathatna – meséli Bata Péter vadászmester – akkor elég volna neki 5 bika, 5 bak és 30 disznó és tarvad is.
Számomra persze a „lóláb” kilógásán, és a szíves „vendégvadászatra” vonatkozó kötelező kísérési jogszabályi előírások megszegésén kívül, az is nehezen érthető, hogy miért okozna nagyobb kárt a lőtt vad, egyszer több, máskor kevesebb, kísérettel, vagy anélkül? Ha ugyanis lelövik - és persze a vadnak tök mindegy, hogy ezt ki teszi meg – az többet nem károsít. Erre bárki kanálszámra vehet mérget. A társaságnak a lelövési tervtől elmaradása eddig sem volt, többet pedig nem lőhetnek, mint amennyit az állami felügyelet engedélyez. És ami legjobb, közben a tényleges károkat – ha ilyenek tényleg voltak - valójában mindeddig hitelesen fel sem mérte senki. A társult vadászati jogú, lókupecként alkudozó földhasználót az érvényes vadászati jogszabályaink azonban korántsem a lelövési tervek vonatkozásában ösztönzik haladéktalan (pót)cselekvésekre, hanem éppen a vadászatra jogosult előírt kötelességeihez kísértetiesen hasonlóan, a vadkárok hatékony megelőzésére és csökkentésére.
Rádobás, még egy lapáttal
A káefté főnök időközben meggondolván, visszavonta az újabb „csodafegyverként” használt, kérészéletű vadászati ügyekben adott meghatalmazását. Jobb a „béka” - mondták – és a vadásztársaság is megtette a maga ajánlatát 3 bikára ( 1 db 7-, 1 db 5-7-, 1 db 5 kilós agancssúlyúra) 3 őzbakra ( 200 - 350 gr) és hajlandónak mutatkoztak vendégül látni két szerencsétlen „vadkárosultat” egy egész napos vaddisznóhajtásra. Ezen kívül a vadkárveszélyes időszakra és helyekre ígéretük szerint éjjeliőröket alkalmaznak, amely cselekedet szintén meghaladja a „rendes gazdálkodás” körét. Sajnálatos módon a jogalkotó bár használja ezt a fogalmat, de ez egyáltalán nincs pontosítva, amely így aztán gyakorta okoz galibát. Persze a vadásztársaság ajánlata sem szökött szárba, így a betámadó részvénytársaság kezdeményezésére, közjegyzői kirendeléssel a vitákat eldöntendő, szakértői vadkárbecslést rendeltek el. A szakértő 1 156 715 forint a kárt becsült. Mivel a területen élő csülkös vad repülni nem tud, ezért – hacsak totálisan ki nem irtanák - a természet rendje szerint a területen ide-oda járkál, mert nem parancsolt nekik soha, még az Atyaúristen sem. Ezt csupán azért vagyok bátor megjegyezni, mert a szakértő által felvételezett kár korántsem a vetések tönkretételéből, lerágásából, ledíbolásából állt, hanem csak a táblákon áthúzódó vadváltók során kialakult taposási veszteségre korlátozódott, de korántsem vészes mennyiségben. A fenti számított kárösszeghez jött még 247 ezer forint szakértői díj és a közjegyzői iroda 76 ezer forintos számlája. A vadásztársaság vezetősége a szakértői véleményt, a becslés módszerét összességében elfogadta, de a hektáronkénti termésátlagot – amelyet egészen véletlenül csak a szomszéd kft. egyik fizetett megbízottjának írásos nyilatkozatával igazoltak - valamint a búza jelentősen eltúlzott, 5,94 t/ha átlagtermését és annak 68 500 Ft/t felvásárlási árát vitatták, ami a térségben minden túlzás nélkül „mesésnek” volna mondható. Az úgynevezett „szerződéses ár” pedig - amellyel a szakértő számolt - úgy jött ki, hogy a földhasználónak a saját zalai cégalapítójával volt egy felvásárlási szerződése, de csak 25 tonnára. Ez a kérdéses terület össztermésének mindössze csupán 1,2 %-a. Többre nem, mégis ez lett a „frankó”. (Irányadóként: 2013-ban egyébként az országos termésátlag 4,72 t/ha, 45 305 Ft/t BÉT (Budapesti Értéktőzsde) terményárral.) Ám, a kételyekre az is joggal alapot adhatott, hogy a szakértői vélemény szerint a becsült vadkár a károsult összes vetésterületét tekintve nem haladta meg az 1 %-ot! ( A törvény szerint márpedig a földhasználó 5 %-os vadkárt tűrni köteles.) Más, hasonló gumicsizmában járó nagyvadas területek szakemberei ennyi vadkárért azonnal hálaadó Istentiszteletet rendeznének, de talán a vadlétszám szabályozás helyi módszereinek tüzetes tanulmányozásáért is bizonnyal egymás sarkát taposnák. Ha azonban a tényleges földhasználói jószándék, a vadász szolidaritás és a vadászetika akárcsak kémiai nyomokban is kimutatható volna – azaz normális esetben, és heveny lődüh, valamint vadászláz nélkül - akkor már csak az 1 %-os kárért sincs ok semmiféle „hadüzenetre”. A forintosítás kérdését a kimagaslóan jól megfizetett független igazságügyi szakértő pedig azzal zárta le, hogy a mérlegjegyek alapján-, és a térségi felvásárlási árnál jóval magasabb-, azaz a bemondott szerződéses búzaárral számolt. Az igazság kedvéért azonban a szakértő –és ezt mindenképpen írjuk a javára - azt javasolta, hogy a kártérítés kifizetése előtt a már említett bizonylatokat ellenőrizzék, és az eladott termény árának átutalási tényét bizonyító banki kivonatokat is meg kellene nézni. Ugyanis – talán vitathatatlanul teljes joggal teszem hozzá – hinni a templomban kell. Az óhatatlanul föltámadt kétségek okán a vadásztársaság egy másik igazságügyi szakértővel még a betakarítás előtt felbecsültette ugyanezt a vadkárt. Ennek becslésnek a végösszege azonban még a félmillió forintot sem érte el. A kettő közti különbség – akár csak egy dögvész esetében – „tetemes”. A vadásztársaság mindezek ellenére felajánlotta a későbbiek során is az őrök alkalmazását. A botcsinálta „drámaírók” későbbi kárait és a vitákat elkerülendő, a károsított területrészekre a villanypásztor telepítését is eltervezték. A költségekhez való hozzájárulást akkor még a szokásos 50-50 %-os anyagi hozzájárulásban képzelték el.
Osztozkodás, vagy pofozkodás
Újabb írásbeli alkudozás kezdődött, de már nem a talpra esett vezérigazgatóval, hanem Zrt. jogi képviselőjétől, dr. Boda Páltól jött érdekfeszítő felszólító levél. (Az ügyvéd úrról annyit kell tudnunk, hogy egyébként élharcosnak választott vadászati érdekvédő, mert korántsem mellesleg a Somogy megyei vadászkamara közismert elnöke. Ám arra, hogy áldásos tevékenysége ilyen vonatkozásban összeférhetetlen-e, vagy esetleg „csak” vadászetikai szempontból kifogásolható, arról például a tavaly elfogadott - és így mindenki számára kötelezően betartandó - Vadászetikai Kódexünkben nem találtam egyértelmű eligazítást. Csak külön értelmezhető, sorok közti homályos, és dodonainak nevezhető utalásokat.) A jogi képviselő úr közölni szíveskedett, hogy a bírósági pert megelőzendően, haladéktalanul fizessék ki a szakértő által becsült vadkárt, a rárakódó egyéb költségeket, és a kamatokat. Megbízói – közölte továbbá ha nem is szó-, hanem értelem szerint – az eddigiektől eltérő módon engedélyezik ugyan a villanypásztoros bekerítést, de nem fizetnek egy árva vasat sem. Bár „írva vagyon”, hogy a rendes gazdálkodás körét meghaladó közreműködésért ellenszolgáltatás jár, de a megyei vadász érdekérvényesítő köztestületünk harcos elnöke szerint a vadásztársaság a leírtakat pont fordítva értelmezi, mint ahogy a jogi képviselő gondolja. Ezért elutasítják a telepítési költségek felének viselését. Ezzel azonban mindjárt két „bibi” is akad. Az egyik az, hogy tudomásunk szerint a villanypásztoros védekezés 50-50 %-os költségmegosztásáról érvényes jogi ajánlás van (BH 2004.484). A másik az, hogy az érdekvédő elnök úr pár éve a másik megyei érdekvédő szervezet, a Somogy megyei vadászszövetség elnökének mezőgazdasági vállalkozásának perében, megbízott ügyvédként, a villanypásztor félének árát kérő vadásztársasággal szemben másodfokon, jogerősen pert vesztett. Magyarán: a földhasználónak ki kellett fizetnie a telepített villanypásztor költségeinek a felét. A sajátos értelmezés és indoklás ellenére a végén a „villamosításhoz” végül az agrár részvénytársaság felajánlott egymillió forint hozzájárulást. Ezt az jogi képviselő azonban nem „igazságosnak” vélelmezte, hanem egyfajta „gesztus értékűnek”.(?) (Fene a „gesztusát”, mert ezen aztán igazán lehetne vitatkozni, de nem ehelyütt.) Mit gondolnak – tette fel egy másik levelében a térségben szinte már szlogenként agyonhangoztatott költői kérdést az „alkusz” Zrt. vezéralakja: – a vadászok önfeledt szórakozását, passzióját majd a termelők fogják megfizetni? Ám, eme modernkori magyar rémmese krónikásaként csak egy másik költői kérdéssel tudnék válaszolni: ezt az egész herce-hurcát vajon lehet-e, vagy szabad-e valami önfeledt szórakozásnak nem csak, hogy nevezni, de még hasonlítani is? Nekem – speciel - az önfeledt szórakozásról egészen más fogalmaim vannak. Arról már nem is szólva, hogy mégis miképp lehet az, hogy nem lesz semmiféle vadkár - azaz a csülkös vad nem tapos, nem legel, nem jár a megszokott csapáin - ha a kikövetelni szándékozott bikákra, bakokra,s egyebekre a földhasználó vezére vadászik „önfeledten”? Vagy, ha már a vad okozta károkért mindenáron valaki, valami nemtelen bosszút akar állni, akkor vajon miért nem várja meg a hivatalos vadkárbecslési eljárást és a megtérített összegből, a számára biztosított, szakavatott kísérővel ott, arra, és annyit lövöldözhet, amennyi a jogszerű kártérítéséből futja. Főként persze, ha az ilyen „önfeledt élvezkedést” a részvénytársaság tulajdonosi köre, vagy a felügyelő bizottsága az alkalmazott nagyvezérének egyfajta béren kívüli, adómentes, külön juttatásként gondolná. Ebbe persze kívülről senkinek nincs beleszólása, de ha egy merőben„ újfajta vadászati lehetőség”, a meglepetés varázsával hatva jut a tudomásunkra – ráadásul az etikai kódexünkből is kifelejtődött - szubjektív véleményünk még lehet róla. Már csak azért is, mert a hír szent, a vélemény (még) szabad. Ebben a szövevényes ügyben persze az állandó változások miatt, tényként állítani szinte semmit nem tanácsos, annak ellenére, hogy a teljes köröm rágató teljes levelezés a rendelkezésemre áll. Ilyeneket ugyanis ép ésszel még csak kitalálni sem lehet. A szűkebben vett szakmai részéhez azonban lehet véleményt mondani, amely nehezen minősíthető másként, mint, hogy az egész „katyvasz” etikátlan és penetránsan korrupció szagú. Feltéve, de meg nem engedve, sajnos meg kell tanulnunk, hogy immár egyre gyakrabban lehet valami a jó erkölcsbe ütköző, még akkor is, ha jogilag el nem marasztalható. Legalábbis papír… bőséggel van róla.
Egyébként - ha jobban belegondolunk - a vad, amíg a természetben szabadon él, járkál, eszeget, éli a maga sajátos életét, addig nem a vadásztársaságé, hanem állami tulajdon. Az a semmi máshoz nem hasonlítható „nemzeti különlegessége”, hogy a vad a vadászatra jogosult tulajdonába csak akkor kerül, ha majd a vonatkozó törvény és a végrehajtási rendelet szigorú előírásai szerint terítékre hozzák. De csak és kizárólag akkor. A törvény értelmében pedig - kivétel nélkül minden magyar állampolgár számára – a vad kötelezően védendő, államilag felügyelt, megőrzendő nemzeti kincsünk, megújuló erőforrásunk. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a vadászterületeken élő vad tulajdonosa, azaz Állam Bácsi, pedig egyáltalán nem ingyen „legelteti” a saját tulajdonú jószágait, hanem – ha nem is csak ezért – de földalapú támogatásként hektáronként több mint 70 ezer forintot adományoz, jelen esetben is alsó hangon, vagy 30 milkót. A nemzeti kincs „gondozója”, vállalva és szigorúan számon kérve a vadgazdálkodási tevékenység összes terhét és kötelezettségét, viszont nem kap még egy túrórudit sem. Sőt, Adott esetben még az életükkel is játszhatnak. Azt pedig már rég megtanulhattuk, hogy ha hatalmas, sokmilliós értékek vannak kint a határban – akár terményben, akár vadban – az igen könnyen másnak is „megtetszhet”.
Természetesen magát a vad elejtését, a vadászatot, az egész évi szakmai tevékenység végcélját – akárcsak a vidám szüretet – már lehet szórakozásnak, illetve kikapcsolódásnak nevezni. Az egésznek az alapját adó feltételrendszer, a szakszerű és igencsak költséges nagyvadgazdálkodás – amint azt a mellékelt ábra is mutatja – viszont korántsem mondható semmiféle „szórakozásnak”. Ilyen módon pedig – legalábbis úgy tűnik – itt csak egymás idegeivel szórakoznak, és talán minden egyéb kötelező jogszabályi előírásnál is „hatékonyabban”.
Az alagútnak nincsen vége
Tekintettel arra, azonban, hogy a beszerzett árajánlatok alapján a tervezett villany pásztor telepítés költségeihez a „ gesztusként” felajánlott összeg még a felének közelére sem „hajazott”, így az egész „prevenciós stratégiából” újfent nem lett semmi. Idén nyáron aztán jegyzői kirendelésre ismét igazságügyi szakértői előzetes vadkárbecslésre került sor, de a véglegesítés lapzártáig még nem történt meg. Időközben a leleményes földhasználó Silvacol T –vel és jelentős költséggel riasztó „szagfüggönyt” telepített – kerekítve mintegy 880 ezer forintos költséggel. Lehetne újra „kérődzni”, akár ezen is. A viták miatt az előző- 2013.évi – vadkár megtérítését az agrár részvénytársaság peresítette, és volt tárgyalás is. A perben a bölcs járásbíróság azonban a földhasználó magatartásában, illetve „viselkedésében” nem talált semmiféle kivetnivalót.(sic !) A vadásztársaság a bizonyítási nehézségek miatt, és az egész elképesztő meddő csatározást megelégelve nem látta értelmét a per folytatásának. A károsult is hajlott a megegyezésre. Végül az „objektív felelősségű” vadásztársaságnak ez a szubjektívitásoktól korántsem mentes „vadászélménye” a végén – kerekítve csaknem egymillió forintjába került. Ki járt jól? Lehet találgatni, de nem igazán érdemes, mert enélkül is sikerült mindenkinek „önfeledten” halálra sértődni. Az igazság ugyanis egyáltalán nem kérdés, mert Mátyás királyunk halála óta – állítólag - magától teljesen „oda van”.
Homonnay Zsombor,
Jágerblogger
|
Súgó
