| SZAKMAI CIKKEK : Homonnay Zsombor előadása a Vadászati közéleti konferencián Füzesgyarmaton. |
Homonnay Zsombor előadása a Vadászati közéleti konferencián Füzesgyarmaton.
2014.10.01. 07:26
Ha valaki arra gondol, hogy most jön ide egy ősz (be)csavarodott vadász és olyanokról okítja az ifjabbakat, hogy nem szabad átlépni a terítéken fekvő vadat, meg hasonló, réglerágott csontokról beszél, akkor nagyot téved.
Mivel vadászközéleti konferencián vagyunk, bízvást elmondhatjuk, hogy a vadászhagyományaink kérdéseit illetően kevés aktuálisabb téma akad. Annál is inkább így van ez, mert ha nem is nagyon beszélünk róla, ezek az emberiséggel egyidősek. Nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak, és ennek így kellene lennie mindaddig, amíg vadászember él e földön. Különös jelentősége van ennek a magyarság körében, hiszen – és erre joggal lehetünk büszkék – nincs még egy nemzet egész Európában, amelynek nemzet genezisében ősfoglalkozásként a vadászat alapvető és meghatározó jelentőségű volna. Gondolok itt a közismert Csodaszarvas legendára, Hunor és Magor történetére, amelyet Arany János a „Buda halála” című történelmi eposzában tett örökbecsűvé. Ez az eredettörténet különleges felelősséget ró ránk, a kései utódokra, akiknek a fenntartás, az ápolása, és a továbbörökítés íratlan szent kötelessége. A szokásaink, hagyományaink a honfoglalás óta eltelt évszázadok alatt egészen a napjainkig természetesen számtalan változáson mentek keresztül. Nem is szeretnék ehelyütt részletesebb történelmi fejtegetésekbe bonyolódni, így hát ugorjunk egy fejest a mába, hiszen a mi megélt vadászéletünk jelene és jövője kizárólag rajtunk múlik. Gondolom, abban egyetérthetünk, hogy mindenkinek megvan a saját élménye abban, hogyan lazulnak, felejtődnek el a nemes tradícióink. Ez az úgynevezett „felhígulás” folyamata. Mai világunkban értelemszerűen – és sajnos – egészen hihetetlenül felgyorsulva. Önként felvetődik a kérdés, hogy vajon akkor miért kellene nekünk a széllel szemben…hadakozni? Nem másért, mint azért, mert, ha a sajátos és méltán egyedülálló külsőségeinkhez nem ragaszkodunk, a hagyományainkat nem ápoljuk, a társadalom nagyobb, civil szférája számára a vadászat a modern eszközrendszerével és elképesztő technikai vívmányaival egyszerű vadöléssé silányul. Ez a többség számára elfogadhatatlan. Gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt fél évszázad alatt a vadászati lehetőségek túlnyomó része, az egész élményvilága és sajátos értékrendszere ma már szinte csak pénzben vált kifejezhetővé. Az őzbak, szarvasbika fején – ahogy mondják – a messzelátón keresztül már nem is agancsot, azaz egy kultikus testrészt, hanem „trófeát” (azaz diadal jelvényt) látnak, amelynek ára ennyi, meg annyi euró. Hol vagyunk már az idealista Szent Hubertusztól, a mi védőszentünktől, aki a legenda szerint egykor az előtte megjelenő szarvasbika agancsszárai között égő keresztet látott. Bár igen szenvedélyes vadász volt, mégsem rögvest a bika lelövési ára után érdeklődött, vagy fegyvere után nyúlt, hanem magába zuhanva megtért, és azt követően puritán, szent életet élt, majd Liege püspökeként halt meg. Mi, kései utódai pedig hivatalosan már nem is szórakozunk, kikapcsolódunk, vagy válunk – ideig –óráig az elvesztett természet részévé - azaz vadászunk - hanem profánul és tervszerűen „hasznosítjuk” a vadállományt. De úgy is mondhatjuk, hogy az állami tulajdonú vadat a tulajdonostól lízingeljük, de olyan egyedülálló módon, hogy mindenféle térítés nélkül vállaljuk a vadgazdálkodás minden költségét. Váltunk állami vadászjegyet, és a szakszerű gondozás fejében kapunk egy bizonyos mennyiségű vad elejtésére engedélyt az állami felügyeletet ellátó szakhatóságtól. Az elmúlt évtizedekben a vadászok több mint fele lecserélődött, egyrészt a természetes elöregedés, generáció váltás okán, másrészt, ami nem kevésbé jelentős, az anyagi lehetőségek hiánya miatt. Ez sajnos nem volt egy zökkenőmenetes és természetes generációváltás, mert az esetek nagyobb részében a vadásszá válás meglehetősen hosszú folyamatában – ami szerintem minimum egy évtized - ma már hiányoznak a hagyományos mentorok. Kihaltak. Azokra gondolok, akik mellett először hajtóként, majd zöldfülű kezdő vadászként eltöltötte valaki az inaséveket, és vált fokozatosan a tevékenységének a mesterévé. Voltak ebben is fokozatok, stációk, minden először ejtett vadra annak rendje módja szerint felavatták, és a közösség befogadta, majd évek alatt hasznos és elismert tagjává vált. Ma sajnos van, aki előbb lő kapitális bikát – netán zsiráfot - mint nyulat. A tapasztalt, öreg vadászoknak az ősi hagyományok alapján járó hagyományos tisztelet pedig nem is az Etelközből, hanem egyenest a Neander völgyből eredeztethető. Mára azonban már nem sokat jelent. Ha egy kezdő valamit esetleg nem tud - hiszen mindenki így kezdi - már rég nem kérdezi meg a nála tapasztaltabbakat, hanem a válaszokat az okostelefonjával leszedi a netről. A vadászatban – de gondolom sok minden másban is – azonban nem a telefonnak kellene okosnak lenni, hanem a kérdezőnek. Ezt én nem nevezem másnak, mint egy lassú, de rendkívül hatásos agymosásnak. Mert lehetnek akár helyes válaszok is, de nincsenek mellérendelve az állandóan változó körülmények, amelyekhez egy vadásznak azonnal, szinte reflexszerűen alkalmazkodnia kellene, ami nálunk a legfontosabb. A lexikális ismeretanyag és a ténylegesen használható szakértelem két merőben különböző és nem összemosható dolog. Bármilyen új elektromos kütyü is lesz majd a piacon, esetünkben a sikerekkel és kudarcokkal kikövezett tapasztalati úton szerzett tudást soha nem lesz képes pótolni. Ezért az idős vadászok tiszteletének hagyománya – amely manapság már csak kémiai nyomokban mutatható ki – nem nélkülözhető. A tudás kontinuitásának a generációk által megszerzett ismeretek egymásra épülésén kellene alapulnia. Egy példa napjainkból az egész bulvársajtó azon csámcsogott, hogy Lázár János és barátai 20 millióért Csehországban foglaltak le egy háromezres terítékű, jól repülő, minőségi fácánhajtást. Én ezen egyáltalán nem csodálkozom. Inkább az a baj, hogy ma már semmi pénzért nem lehet nálunk egy ilyen minőségű vadászatot megrendezni. Néhány évtizede egy-egy ilyen terítéknek még különösebb hírértéke sem volt, mikor akadt akár hat és fél ezresnél nagyobb is. De ha már tudás-kontinuitásról van szó. Nemeskéri Kiss Géza országos fővadászmester 1939-ben leírta, hogy Mezőhegyesen egy meglehetősen gyengén lövő csapattal 4000 parádésan repülő, kotlósokkal nevelt fácánt lőttek, de – tette hozzá - ha mind jó lövők lettek volna, meglett volna még a 7000 is. Minden ellenkező híreszteléssel szemben kizárólag a hozzáértő ember a legfontosabb, ezért meg kell említeni a nevét akinek mindez köszönhető volt – hiszen ma már alig ismerik – dr. Csicseri Orosz Károly György, magyar királyi vadászati intéző, a „Mesterséges és természetbeni fácántenyésztés” című könyv szerzője. Ráadásul a csehek egykor nagyrészt tőlünk vették át a technológiát. Angliában 60-65 euró a jól repülő hajtott fácán darabja, és már júniusban el van adva minden őszi-téli fácánhajtás. Nekik gazdaságos, nekünk nem. A hetvenes években a balatonnagybereki HUNOR – rendszer, amelynek 25 állami gazdaság volta tagja, évente több mint százezer kifogástalanul repülő madarat adott el a legigényesebb Nyugat európai vendégkörnek. Mi köze ennek a vadászhagyományokhoz? Kérdezhetnék, jogosan. Hát csupán annyi, hogy most az idei FeHoVán találkoztam az egykori ágazatvezető fővadászokkal. Hala Istennek még sokan élnek közülük. Mivel akkor magam is a rendszer kijáró szaktanácsadójaként dolgoztam, megkérdeztem őket manapság kérdez- e, vagy megkeresi-e őket valaki, esetleg tanítanak-e valahol? A számomra megdöbbentő válaszuk: senki nem kérdez tőlük semmit, sehol nem tanítanak, és az óriási tapasztalatuk, tudásanyaguk semmivé válik. Ilyen gazdagok vagyunk. A sorra rendezett apróvadas konferenciákon pedig megy a „nyúlsírás” mindenki kiválóan megmagyarázza, miért nem lehet itt semmit tenni. Jön az aszály, a viszály, a muszáj, meg a globális felmelegedés, és hasonló kifogások, és görcsös magyarázatok a kudarcokra. Pedig biztos, hogy nem a fácán a hibás, hogy kipusztul, hanem a gazdája. Minden egykor csodás területnek, meg volt a tisztelendő vezéregyénisége, az embere. Hosszan tudnám sorolni a neveket, de most nem ezért vagyunk itt. Tehát nem valami öncélú, vagy kultikus okokból alakult ki évszázadok alatt a vadászatban a Nagy Öregek feltétlen tiszteletének hagyománya, hanem praktikus okokból. És, hogy modern legyek, a mögöttük álló szakmai tapasztalat és tudás ma is akár pénzre is átváltható volna. Persze a három méterről lezuhanó, helikopterező, reggel kirakott „dobálós” fácánt nem is lehet 10-12 eurónál többért eladni. Hagyománytisztelő, igényes és etikus vadásznak az ilyen madarak még a kutyájuknak sem kell. Előbb utóbb úgy járunk velük, mint a sportlövészet hajnalán, amikor még élő galambokat röpítettek a „trap”- ból. Nemzetközi közfelháborodásra az egész világon betiltották. Ezt akarjuk?
A vadászati közéletünk egyik legnehezebb kérdése és ezért is az elejére akartam tenni a hagyományos vadász- vadász közötti kapcsolatrendszer kérdéskörét, jelesül a választott vezetők és a vezetettek viszonyát. Erről írunk, beszélünk a legkevesebbet, egyetlen oktatató, vagy szakkönyv sem tartalmaz mindezekről semmit, holott talán a legfontosabb kérdések egyike, amelyeket mindenki a saját bőrén érezhet. Jellemző a megosztottság, a közöny, ha „nem dolgozunk, nem hibázunk” szemlélete. A vadásznak a közösségbe való beilleszkedése során is ez okozza a legtöbb konfliktust. Könnyen el lehetne intézni azzal, hogy ez is az intelligencia kérdése, de ez megint olyan, mint egykor volt a „szocialista erkölcs” szolgenje. Átéltem, túléltem, de mai napig lövésem sincs arról, hogy valójában mi volt az? Ugyanis a legtöbbször akkor hivatkoztak erre, mikor valakit kinyírtak. Ha megállapították, hogy az illető viselkedése annak nem felelt meg, akkor mondhatott bármit, lapátra tették. Sok változás ma sincs ebben, mert, ha valaki építő jelleggel bírál, vagy javaslatot tesz, rendszerint ráfázik. Sok évtizedes saját tapasztalatból mondom. Pedig közben mindenki arról papol, hogy a változások, a reformok viszik előre a közösséget, nem pedig az, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ismerjük a „jelenetet”: szóljanak nyugodtan hozzá, várjuk a kritikákat, javaslatokat. Egyelőre nem kell elhinni. Amíg nincs meg a jobbítók hatékony érdekvédelme, vagy ellenszere, addig hallgatni Arany, harcolni Petőfi, aki sajnos igen fiatalon esett el. Bár semmiféle társadalmi vitája nem volt, a tavaly elfogadott Vadász Etikai Kódexben tartalmaz utalásokat a jobbító szándék etikus kifejtésére. Csak az a baj, ha valaki ezeket az elsőáldozó kiscserkészeknek való, bár kétségtelenül jó szándékú előírásokat megfogadja, a következményeket illetően nem számíthat semmiféle érdekvédelemre. Hogy egy konkrét példát is mondjak egy becsületben megőszült vadászmester vagy fél évtizeddel ezelőtt nem volt hajlandó 17 egedélyezett őzbak helyett 33-at, tehát majd a dupláját „lepapírozni”, azaz okiratot hamisítani. Számtalan helyen a legkülönbözőbb hamis vádak alapján feljelentették, meghurcolták. Vagy ötvenszer kihallgatták, majd bíróság kötelezte arra, hogy szakértő pszihológus igazolja, hogy nem teljesen hülye. Bár már majd minden bírósági pert jogerősen megnyert, az ügy még ma is tart, nem vadászhat, ki van zárva. A 76 éves nyugdíjasnak eddig két és fél millió forintjába került ez az igazságkeresés. Tudnék persze számtalan más esetet is elmondani, de ez volt a csúcs. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a vadászat kicsiben tökéletesen leképezi a társadalmi közéletet, ha az majd jobb lesz, megtisztul akkor talán már nálunk is bekövetkezhet a rendszerváltás. A „tiszta vadászati közéletet” címmel indított mozgalmunk sem aratott bizonyos körökben osztatlan sikert, még akkor sem, ha történetesen most éppen átkeresztelték „megújulóra”. Ha ugyanis tényleg tiszta volna – gondolom - akkor miért kellene megújulnia, ahogy ezt most kötelező mondani? Ez nekem magas, mint nyúlnak a jegenyefa. Mint ahogy az is, hogy a vadászat hagyományos tisztességének és becsületének visszaszerzéséért csak a Védegyletünk nagytiszteletű elnöke, dr. Semjén Zsolt bonthat zászlót minden megyei vadásznapon és fórumon. És mindenki tapsol. Holott visszaszerezni –megint csak szerintem - azt kell, ami valóban elveszett. A szónokkal teljes mértékben egyetértő, a munkára és harcra kész közkatonákat – azt a maroknyi hívőt – egyelőre le tudták bunkózni. Persze csak pillanatnyilag, amíg rendezzük a sorainkat. A hazai vadászat-vadgazdálkodás azonban nem valamiféle hitbizomány, nem egyesek magánügye, vagy monopóluma, hanem mindnyájunk számára fontos közügy. Hagyományaink szerint csak közösen, összefogva, sok emberi munkával és tenni akarással hozott mindig és hozhat a jövőben is kézzelfogható eredményeket. Főként azért, mert nálunk ez is egy ápolandó tradíció, aminek nincs más ismert alternatívája. Ma sarkítva – azon kívül, hogy hivatalosan állítólag minden rendben van – az apróvad pusztul, a nagyvadállományt képtelenek vagyunk szakszerűen szabályozni. Ezért azonban korántsem a különböző vadfajok között kellene keresni a felelősöket. Kár volna még ezt is rájuk kenni. Persze aki nevén nevezi a gyereket, vagy ki mondja, hogy „a király meztelen” ki lehet golyózni, megvonva nyilvánosság lehetőségeit el lehet hallgattatni. De csak ideig-óráig, mert a tények makacs dolgok, a gondok pedig hatványozódnak. A szőnyeg alá söpréssel a szemét bent marad.
Szerintem az a legnagyobb baj, hogy a legtöbben ma nem ismerik azokat az okokat, amiért a vadász hagyományok kialakultak, s a legkülönbözőbb társadalmi rendszerektől, ideológiáktól függetlenül is fennmaradtak. Ezért van aztán az, hogy az elfogadás és fenntartás helyett nem átallnak vitatkozni, megkérdőjelezni a bevált dolgokat. Ugyebár senkinek nem kellene már külön elmondani, hogy egy társas vadászaton a vadászat felelős vezetőjéé minden döntés joga. Nincs apelláta. A vadásszá válás hosszú folyamatában ennek kulcsfontossága volt, van és lesz. Ha vadászatvezető valakit helytelen és illetlen viselkedésére figyelmeztet, annak a hagyományaink szerint – ha egyetértett vele, ha nem – minden vita, vagy visszapofázás nélkül, kalap emelve meg kellett köszönnie. Mindenki követhet el hibákat, amit ott, rögvest és azonnal szóvá kellene tenni. Sajnos nem teszik. Súlyosabb, balesetveszélyes esetben pedig a puskát összecsukatva - a többiek érdekében - vadászatból ki kell zárni. Nincs mese, nincs vita, magyarázkodás, védekezés, vádaskodás, ez a hagyomány. Ennek kellene lennie, mert ez így alakult ki, és akit nyilvánosan egyszer figyelmeztettek, netán a közös vadászatból valamiért kizártak, az soha olyat többé nem fog tenni. Én legalábbis ilyet nem láttam, nem halottam. De, ott és akkor kell szólni, nem később, és nem külön. Egykor az volt a regula, hogy mindenki a tőle jobbról kelő fácánra, nyúlra puskázhat, és csak akkor lőhet a társa elé, ha az már mindkét csövét kilőtte. Tilos volt fácánra 45 fok alatt és 25 méteren belül lövöldözni. Ez olyan, mintha valaki a kocsmában beleiszik más poharába. Mit látunk ma? Mire valaki szabályosan kiengedi a madarát, már mindkét oldaléról belelövik a kakasba még a sörétkosaras fojtást is. Aztán nem lehet a kakast aggatóra tenni, mert leszakad feje. Hozza az antivadász, lábánál fogva, mint kofa a csirkét. Ezt kéne okostelefonnal azonnal lekapni és feltenni a netre, hogy szégyellje magát. Nagyon ritka eset, ha szól ilyesmiért valaki, ráadásul az elkövető, ahelyett, hogy égne, mint a szalmabála, beszól, megsértődik, és azon töri a fejét, hogy vághat vissza. A vad kötelező tiszteletéhez tartozik az is, hogy nem lőjjük fasírttá. Amikor még sok évtizeden át anno vadászatokat vezettem, nem engedtem ugyan senkinek a madarát a terítéken megjelölni, de azt viszont a Házi Szabályzatba közgyűlési határozattal beletettük, hogy aki szétlövi a madarát, az nem kap másikat, hanem haza viszi az asszonynak. Higgyék el, bevált, sőt a kapzsiságról való leszoktatás ellen ma is őrzendő helyi hagyomány lett belőle. A már említett igaz vadásszá válás folyamatában a hagyomány tiszteletnek rendkívül fontos nevelő hatásának kellene lennie. A kötelezően elvárható önfegyelmet, a fegyelmezett vadász viselkedést nem lehet könyvből megtanulni csak az ehhez szükséges alapokat. Ma már ugyan a vadászvizsga letételéhez kötelező a tanfolyam elvégzése, az elméleti és gyakorlati óraszám 70-30-as aránya (szerintem minimum 50-50 kéne) mégis csak a vadászatok során, az íratlan szabályok és tradíciók „vérévé válásával” válhat majd valaki később higgadt vadászemberré. Nyugodtan bízhatunk bárkinek a veleszületett jóindulatában, mert – legalábbis szerintem – nincs olyan vadász, aki reggel a borotválkozó tükrébe belenézve azt mondaná magában, hogy én egy bunkó, a vadászati hagyományoknak fittyethányó, kapzsi „vadölő” szeretnék lenni. Ilyen nincs. Meggyőződésem, hogy mindenki a családja, a gyermekei, a barátai és a vadásztársai elismerésére vágyik, hiszen a vadászszenvedély nem csúfos kudarcok átélésére, hanem sikerélmények keresésére sarkall. Ez pedig kizárólag az egyénen, az indíttatáson, a hozzáálláson múlik. Sokat halljuk, emlegetjük mi a vadásziasság, a vadászhoz méltó viselkedés fogalma. Ki, mit engedhet meg magának? Vannak etikai szabályok, etikett, vagy viselkedés gyűjtemények, lehet olvasgatni, tanulgatni akár egy életen át is, de mégis a legfontosabb az úgynevezett „belső iránytű” kialakítása, amelynek legbelül, a lélekben kellene lakoznia. Mindent ugyanis nem lehet hajszálpontosan leírni, hiszen a vadászatot a mainál jobban túlszabályozni már egész egyszerűen nem lehet.
Számtalant hozhatnék fel, de időhiány miatt hadd említsek csak egyet. Jelesül a közkedvelt vaddisznó hajtást. Minden résztvevő ugyan állami vadászvizsgát tett, „ papírja van róla”, valójában mégsem hiszünk benne. Lgalábbis minden jel erre mutat. Külön, minden alkalommal balesetvédelmi oktatást kell tartani és mindenkinek az aláírásával igazolnia kell, hogy mindent megértett, sebkötöző csomagja rendben van, elsősegély láda meg a vadőrnél van. Ott tartunk, hogy a sok fegyelmezetlenség és önuralom hiány miatt a jogszabályi előírások miatt mára a gyengébbek - és az agyilag hátrányos helyzetű, ön-é közveszélyes rászorultak - kedvéért a lövésirányokat csíkos szalagokkal kell kijelölni, a kutyákra a disznóktól való megkülönböztetésül piros nyakörvet kell tenni, a hajtókra láthatósági mellényt kell adni, a puskásokat pedig piros kalapszalaggal kell az épített emelt lőállásokra ültetni, kezükbe hajtástérképet adva. És sajnos tényleg kell, számomra bármilyen visszatetsző. Én még abban az időben szocializálódtam, hogy elég volt, ha a vadászatvezető leállított, megmondta merre lőhetek, és mindenki, akit hajtásra meghívtak „gyárilag” tudta, hogy milyen is futtában egy vaddisznó, vagy egy hajtó. Ha meg nem volt biztos valamiben, akkor nem lőtt, és kész. Ennyi. Nagyon ritka volt a vadászbaleset, és ha volt is, az jószerint – szintén fegyelmezetlenségből - csak az éjszakai vaddisznó lesvadászatokra korlátozódott. Ma meg az előbb felsoroltak „kellékek” ellenére is akadt már jónéhány tragikus disznóhajtás, riglizés. Ha pedig tovább szigorodnak az előírások, akkor el tudom már képzelni, hogy majd minden disznó oldalára fényvisszaverős lőlapot tesznek, festék fújóval rá írják, hogy Sus scrofa, 48 kiló és a farka végén meg esetleg egy párszáz eurós árcédula fityeg, ÁFÁval. Minden kedves vevő mellett áll majd egy külön erre célra tett vizsgával rendelkező vadőr, kezében kényszerzubbonnyal, aki a szolgálati rendőrbotjával időnként nyugtatásul végig vág rajta, ha valami rossz fát tesz a tűzre. De ezt már egyáltalán nem vadászatnak hívják. ..
Nem is csoda, hogy vannak aztán számomra hasonlóan agyamentnek tűnő új hagyományaink is. A terítéknél apró- és nagyvad társas vadászatok végén ma már mindenütt a vadászatvezető megköszöni a balesetmentes vadászatot. Úgy, mintha esetleg a fegyelmezett, normális vadászok között nem ez volna a természetes. De valójában ezt úgy is lehet ezt értelmezni, hogy mindenki megkönnyebbülten sóhajthat fel, önfeledten örülhet annak, hogy az egész vadászatot baj nélkül megúszta. A megszokáson kívül nehéz erre mit mondani, de hogy a szerzett emocionális élményekbe ez alaposan belerondít, az biztos.
Apropó teríték! Ennek is megvan a maga tradíció rendszere. Célja a természet csodálatos ajándékának, a zsákmányolt vadnak a tisztelete. Őseink öröksége, a lelki béke, az átélt izgalmak élménnyé válása, az összetartozás, az egyén és a közösség sikereinek elismerése, az emelkedettség és még sok más lelki és szellemi tényező tartozik ide. Az, hogy mindenképpen kell, szükséges, és elengedhetetlen rituálé, az vitán felül áll. A „hogyan” kérdése azonban már egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Nincs két szakkönyv, amelyik a terítékre helyezett vadfajok úgynevezett rangsorrendjét egyformán írná le. Mégis az ellentmondások feloldása érdekében valamiben végre meg kellene állapodni. Az apróvadas teríték esetében olyan sok vita nincs legfeljebb csak abban, hogy a dúvad hol legyen a nyulak és fácánok előtt, vagy mögött. Magam a teríték elejére helyezném, abból kiindulva, hogy a régi vadász rigmus szerint „ a vadász szent köztessége, hogy a vadat mindig óvja és védje”. De a fotón is jobban mutat. Nagyvad társas vadászat esetében – bárki, bármit mond, vagy ír – első sorban szintén a róka és az aranysakál az első, mögötte a vaddisznók nagyság szerint, majd szarvas, dám muflon, esetleg őz fekszik. Utóbbi két vadfajt, ha hagyja is a jelenlegi jogszabály, én az elejtésüket terelővadászaton elvből nem engedélyezném. Szerintem a lődüh kiélésén kívül semmiféle elfogadható és vadászias szakmai indok nincs rá. Azt hiszem, ha ebben kialakulna végre már valami egységes elképzelés, talán más változatot is esetleg el tudnék fogadni, csak tartsuk be következetesen, mert valahol ez is egyfajta vadász fegyelem kérdése.
Más a helyzet az egyéni vadászatok terítéke esetében. Itt ugyanis az utóbbi időben egészen elképesztő hagyománytiprásoknak lehetünk a tanúi. Nem lehet szó nélkül emellett elmenni. Akik az egész hagyományrendszert nem értik, nem tanulták meg, nem tudják mi, miért van, azok súlyos ízlésficammal – az indiai szent tehenek módjára - virágokkal díszítik a terítéken fekvő bakokat. Egyszerűen vadászhoz méltatlan ez. Én „orgonistáknak” neveztem őket, mert az elsők ezzel a virággal díszelegtek. Az elejtő kalaptörete is vérbe megtunkolt virág, de virág az utolsó falat, és a sebtöret is, sőt orgonával még körbe is rakják. Mivel a selfi a divat, azonnal felrakják a netre önelégülten, és – ami a nagyobb baj – nem szól érte senki, sőt még több mint ezren lájkolják is. Holott a sikeres elejtő, a vadász nem valami vőfély, a teríték pedig se nem lagzi, se nem temetés, ezt ezekkel nem lehet összekeverni. Ez nem a vad végtisztességének szerény és kötelező megadása, hanem sokkal inkább a természetellenes megcsúfolása. A dolog már odáig fajult, hogy erre már pályázatot is írtak ki. Hogy arra miket küldtek be, az egyenesen hihetetlen. Van aki a dúsan felcsicsázott terítéken fekvő bak mögött a nőjével smárol, rosszabb esetben a vadőrrel, vagy a hasonszőrű cimborájával.
Le kell szögezni a hagyományaink szerint a töret, az töret, tölgy, vagy fenyő, vagy más fásszárú leveles gallya. Nem lágyszárú növény, vagy virág letépve,mert akkor „tépetnek” hívhatnák, sőt nem lehet még késsel sem levágni. Törni kell, ha valaki nem tudná. A végtisztesség soha nem valami hivalkodó, pompázó színkavalkád, hanem szerénynek, önmutogatástól mentesnek, és visszafogottnak kell lennie. A virág pedig a növény nemi szerve, nem illik bepiszkolni, vérbe tunkolni, utolsó falatnak a bak szájába gyömöszölni. Aki a virágot szereti, nem csak rossz ember nem lehet, de ilyen visszataszító cselekedetekre soha nem vetemedik. Az utolsó falat kultikus, őseinktől örökölt jelentése az, hogy útravalóul, utolsó elbocsájtó szép üzenetként adjuk. A sebtöret, vagy más nevén sebtakaró töret, pedig egyfajta illendőségből a lőtt seb eltakarását szolgálja, pedig az évszázadokra visszanyúló kialakulásakor még nem volt a mai „exhibionista fotózkodás”. Az apró és nagyvadat mindig a jobb oldalára fektetjük. Olyan nehéz ezt megjegyezni? Kivétel a vaddisznó, de azt is inkább csak hóborította talaj esetén, mert a mai húshigiéniai előírások szerint a talaj, a föld a zsigerelt vad húsát szennyezik, később vízzel lemosni meg tilos. Tudják, hány külföldi – főleg német – vadász háborodott már föl a „virágos” terítékeken”? Sajnos nagyon sok, röhögnek is rajtunk, hogy ezeknek elment az esze. A tapasztalt borzalmak miatt meg kell húzni a vonalat, határt kell szabni. Ha hagyjuk, hogy tovább fajuljon, akkor télen, amikor már nem lesz virág, tesznek majd a terítékre kínai művirágokat, kis tűzijátékokat, szivárványszínű „pride szalagokat”, hátul körben meg tangában vonagló siratóasszonyokkal. A hagyománytipróknál bármi előfordulhat, sőt annak az ellenkezője is. Milyen vadászok ezek, kik tanították, mire és kik voltak a mentoraik? Ha pedig nem szólunk, nem teszünk ellene semmit, nem utasítjuk vissza, nem határolódunk el, akkor magunk is vétkes cinkosokká válunk.
Homonnay Zsombor
|
Súgó
