|
Vadászévkönyv
2015.04.06. 18:10
Ahogy a pudingnak a próbája az evés, úgy a könyvnek – jelesül ehelyütt a vadászévkönyvnek is - mi más lehetne, mint az olvasmány élmény. Ha egyáltalán ilyen van, de miért is ne lehetne? Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehet az oka annak, hogy több mint másfél évtizede kapjuk, de még soha egy hangya nemi szervnyi sort senki nem írt róla. A velünk élő tespedt szellemi közönynek persze számtalan egyéb oka is lehet, de ebbe nem kívánok ehelyütt belemenni. Annyit azért megtettem, hogy a meglehetősen széleskörű ismeretségem körében egy korántsem reprezentatív, de annál borzasztóbb „közvélemény kutatást” tartottam. Bár sok jóra nem számítottam, mégis őszintén szólva elképedtem. A megkérdezettek közül senkinek, semmi – a jeles szerkesztők által „aktuálisnak” ítélt írás - nem „ugrott be”, de még témaköröket sem voltak képesek visszaidézni. Ilyenkor mit gondoljon az ember? A tárgyalt témák unalmasak, vagy esetleg az a baj, hogy már a „szamárfülön” az olvasható, hogy a kamarai tagok részére térítésmentes? Persze valójában már ez sem igaz, mert „ingyen” csak akkor kapja meg valaki, ha vadászjegyet vált és leszurkol érte 15 ezer forintot. Hát már semminek nem tudunk örülni? Mivel sajnálatos foglalkozási ártalmam az olvasás, igaz nem lepke könnyedséggel, de átrágtam magam rajta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lehet letenni. Sőt az igazság az, hogy más könyvektől merőben eltérően igen gyakran kell le tenni a levegőkapkodás, és az agyvérzés megelőzése céljából. Persze a dolgok sajátossága, hogy egyetlen jobbító szándékú, őszinte kritika még sohasem tetszett annak, akiről szólt. A saját szellemi „végtermékének” a tökéletességéről a szerző, az előadó, a készítő mindig tökéletesen meg van győződve. Meg is magyarázzák, hogy valami azért kicsi és puha, hogy ne fájjon. Nem is volna ez baj, ha a könyvet önmaguknak írnák. Ám, mivel a „köreikben” bizonyára széleskörű érdeklődésre számítanak, nem lehet mást tervük,mint másokat szórakoztatni, olvasás élményt nyújtani, tanítani, nevelni, „okosítani”. Viszont a „Nyájas Olvasónak”, azaz a végső fogyasztónak, lehetne – sőt kifejezetten kellene is - véleményt alkotnia. Ha pedig hiányzik az olvasás élmény, vagy az elmondott , netán le is írt visszajelzés, és a legtöbben nyitatlanul teszik fel a polcra, a befektetett szellemi munka nem térült meg. Ha úgy tetszik, a „szellem” bent maradt a palackban. Persze azt is tudjuk, hogy létezik hallgathatatlan zene, nézhetetlen képzőművészeti alkotás, szavalhatatlan vers, dögunalmas könyv, sőt nem ritka még a külön megrendelésre készült kritika is, amely a korrupció egy sajátosan„csomagolt” válfaja. Ismerjük: van az a pénz, amiért vagy jót, vagy semmit. Nahát, lehet engem az égvilágon mindennel vádolni, mivel jól bírom a kígyót, békát, de ezzel aztán nem, mert ez az elhivatott bloggerek „ars poetica”-ja.
A 2015-évi Vadászévkönyvünk úgynevezett „külcsínje” – el kell ismerni – tetszetős, semmi újat nem mutat, de hűen őrzi az „immár hagyományosat”. A „belbeccsel” azonban már annál inkább akadnak olvasói gondjaim. A stílus – amely mint tudjuk, maga az ember - összességében döcögős, amatőr, nehezen követhető, és mellőz minden gördülékenységet. Emellett tudálékosan kioktató hangnemű, amolyan brossura „szagú”, de még ezt is el lehetne viselni, ha a „vadászévkönyv” nem törné a magyar vadásznyelvet, ami már önmagában is egy nonszensz. Márpedig, ha valaki a vadászokhoz szeretne szólni, a saját nyelvükön lenne illendő, sőt így kellene őket következetesen „megszólítani”. Annál is inkább így van ez, mert ez az évkönyv elvileg minden vadászhoz eljut. Az agyonhangoztatott hagyományaink őrzésének múlhatatlan szükségességében pedig meghatározó fontosságú volna az ápolandó, és tovább adandó magyar vadásznyelvkincsünk használata. Tavaly volt Herman Ottó halálnak 100 éves évfordulója. Vajon mi lett volna, ha annak idején nem zárkózva be az elefántcsont toronyba, és közéjük ülve nem fedezi fel és nem írja meg „ A magyar pásztorok nyelvkincse” című örökbecsű alapművét? A vadász őseink, nagynevű eleink évszázados honfiúi kötelességként vállalták a magyar vadásznyelv megtartását, ápolását, művelését és gazdagítását. Az egykor zömmel német és francia jövevény műszavak magyar megfelelőjének megkeresését végezték töretlen oda adással. Bérczy (1874) Forgách (1875) Ölvedi (1878) Hőnig (1889), de még az átkosban is Eördögh Tibor , 1976-ban megjelent „ A vadászok nyelvén” című könyvében tört lándzsát mindezekért. Petőfi Sándor szavaival élve: „Van aki e nevet nem ismeri?” Úgy tűnik, van már, és nem is kevés. A hagyományaink őrzéséért, vadásznyelvkincsünk helyes használatáért, ápolásáért nem csak folyvást „szavalni” kellene, hanem ténylegesen tenni is érte. A sokak által és sokat ostorozott t „felhígulás” miatt nem felesleges mindezeket szóvá tenni, mert a „hígító” ellenszere talán még a kezünkben van, s ez is az mai „írástudók” felelőssége volna, ha felkapják mindezekért a vizet, ha nem. Tekintettel arra, hogy a vadászévkönyvnek van felelős szerkesztője, szerkesztősége, felkért szerzői, sőt - ami manapság már igazán fehér holló ritkaságú – még lektora is. Mások helyett elvből nem dolgozom, ezért és a terjedelmi okok miatt csak szemléltetésül, úgy a „szóróról szemezgetek” csupán azért, hogy nem beszélek alaptalanul a levegőbe. A szakmai hibák, a magyartalanságok, a közérhetőséget zavaró, az olvasmányosságát rontó, a megfelelő magyar szavainkat mellőző idegen szavak, a képzavarok csak úgy hemzsegnek. Attól nem lesz valami „tudományosabb”, ha nyelvtörő és mások számára érthetetlen. Csaknem négy évtizede, amikor zöldfülűként a Nimród szerkesztőségbe kerültem rovatvezetőnek, úgynevezett „Vak Sólyom” díjat alapítottunk, amelyet minden hónapban az érdemelt ki, aki az adott hónapban a legtöbb vadásznyelv elleni „merényletet” elkövetette. Természetesen a díjat jó párszor „elnyertem” magam is, hiszen ez nem veleszületett tulajdonsága senkinek,megfelelő szakmai alázattal meg kell tanulni ezt is, mint minden mást. A „díjjal” ugyan hencegni nem lehetett, mégis ma is áldom Studinka Laci Bácsi – néhai Nagy Tanitó Mesterem - és legendás olvasó szerkesztőnk emlékét, aki fergeteges humorral, de legkisebb sértődés nélkül nyesegette a „vadhatásokat”. (Persze ilyen titulus ma már nincs, pedig nagyon kéne.) És az okítást, a figyelmeztetést – és ez is a ősi vadász hagyomány volt – visszapofázás nélkül, kalapemeléssel illett megköszönni, mindenféle vita nélkül. Nézzünk néhány igazi „Vak Sólyom” díjas mondatot. Kezdjük egy „irodalmi” idézettel, áprilisból: „ A bokrok között pacsirta dalol, mint valami hősszerelmes, akinek minden bokorban akad szerető…” Kivéve engem, pedig gyerekkorom óta szenvedélyesen szeretem a madarakat. Azért orbitális baromság ez, mert a pacsirta a bokrok közt sohasem dalol, még véletlenül sem. Akkor sem, ha nevezetesen az „Akácos út” című nótában köztudottan „pacsirta szólt a fán”. Itt azonban nem a részegek nótázásáról van szó, hanem a színjózan olvasóknak mesél a Pegazus műlovara , mert az előbbieknek már úgyis tök mindegy. Nekem azonban egy ilyen természetidegen butaság, nem csak arról „szól”, hogy a kissebségi dalszerzők között viszonylag kevés volt az ornitológus, hanem sokkal inkább az elárult hiteltelenségről. Ha valaki nem tudja mi a különbség a reszelősen csicsergő hangú pacsirta és a legszebb hangú magyar dalos madár, a fülemüle csodás éneke között, az a természetben se lát, se hall. A súlyos képzavar tanítható iskolapéldája is lehetne továbbá, ha valaki a következőket írja: „..Ezt a célt szolgálják az erdőgazdasági Zrt.-ék közjóléti beruházásai is , melyek az elmúlt két évben gombamód szaporodtak.” Azóta is töröm a fejem, hogy a közjóléti beruházások vajon hagyományosan ivarosan-, vagy divatosabban ivartól függetlenül, azaz ivartalanul szaporodtak-e gombamód? A kamara mintegy 60 ezer fős, egyéni tagságon alapuló köztestület, amelynek tagjaiból jó, ha a negyedük érintett, vagy érdekelt valamilyen formában a vadgazdálkodásban. A többiek ugyanis „csak” vadászni szeretnének. A szép színekben pompázó, míves grafikonok bemutatják hazánk a 93 ezer négyzetkilométerére számított „trendjeit”. Viszont, mivel a legkülönbözőbb élőhelyi sajátosságokkal rendelkező vadászterületek adatainak összegzéséből, az átlagokból jönnek ezek össze, ezért valójában egyetlen területre sem igazak. Olyan ez, mint például a vérnyomás. Országos átlagban elfogadható, de ettől én még, ha elhiszem, és nem is szedek ellene semmit helyileg még bízvást feldobhatom a bakancsot. Ez a statisztika sajátossága: globálisan igaz, lokálisan nem. Viszont vadászni csak lokálisan lehet. Ha egy lesvadászaton, vagy hajtásban, nem láttam egy egeret sem, engem még sohasem vígasztalt-, vagy győzött meg arról, hogy itt és most ugyan ez van, ez kell szeretni, de országosan egészen tragikus már a nagyvad túlszaporodás. Persze, ha ezt látnám a lesről, biz’ Isten a legkisebb pánikba esés és évkönyv nélkül is tudnám mi a teendő. Vagy mit kezdjünk egy olyan kerek magyar mondattal, amely szerint : „ A fácán kibocsátás függő fajjá vált.” El is képzelem, és lelki szemeimmel, szinte már látom a kakasokon a súlyos elvonási tüneteket, ha nem bocsátják őket ki. De azt is vadásznyelvi merényletnek tartom, amikor azt olvasom, hogy „…Egy jó élőhelyen, ahol sok búvóhely akad, valamint az állomány is sokkal nagyobb, a táplálékkal való kedvező ellátottságnak köszönhetően, még jelentős predációs mortalitás mellett is nagy maradhat a populáció sűrűség”. Hajrá magyarok, erre varrjatok gombot! A szarva közt a tőgye van itt ellőve! És nem az én hibám, hogy első olvasatra gőzöm nincs, miről szeretnének meggyőzni. Az aranysakál pedig – ha valamelyik vadász nem tudná miféle toportyán féreg - hát „invazívnak kikiáltott”. Az pedig már igazán szörnyű lehet – ki is ráz rögvest a hideg - ha „…az extrém hasznosítást követően az elejtés visszaesett az előző évek szintjére”. Veselkedjünk neki újra. Tehát: az elejtés - mint olyan - az extrém hasznosítás miatt mit is csinált? Visszaesett, csak úgy puffant,a fene jó dolgát „nekijje”. De – állítólag – létezik már trófeavadászat is. De komolyan, mert a „nagykönyvben” ez is „írva vagyon”. Az urak már nem is őzre, szarvasra, disznóra vadásznak, hanem egyenesen a „trófeára”. Nem rossz vicc – pedig először azt hittem - a „külföldiek általi bérlelövés” nyelvújító törekvése sem. Bizonyára a „golyó általi halál” mintájára születhetett. Szuper képzavar - és szolidaritásból és a vad iránti tiszteletből inkább magam robbannék fel – a „Vaddisznóbomba” kifejezésen, amely szerintem még a legsilányabb bulvárba is „súlyos” volna. Továbbá: nem bírom, ha ijesztgetnek, és folyvást csak pocskondiázzák, felelőssé teszik és szidják az „anyákat”, még akkor is, ha történetesen disznók. (Etika! Ha ez egyáltalán jelent még valamit.) Tetszett viszont, hogy komoly emberek egykor milyen kalaplengetéssel üdvözölték a tékozló fiúként megtért aranysakálokat, sőt azt mondták egykoron, hogy legyünk büszkék rájuk. Erre már nem tudok mást mondani, mint „Jó éjszakát, gyerekek, remélem, ágyban vagytok már!” A magasles építésben a csúcs jó tanácsok garmadájából közül csak kettőt említek, mert azok aztán már mindent visznek: „ A magasság tekintetében kerülendő az „égbe nyúló kilátótornyok” létrehozása, amely a biztonságérzetünket csökkentheti, egy tériszonyos számára pedig folyamatos szédüléssel és rosszulléttel járhat.” Külön köszönöm a fogyatékkal élő tér- és egyéb „iszonyosok” nevében, de jelentem , hogy talán kifejezetten a számukra 38 milliós EU támogatással építettek már nálunk 40 centméteres „magas” kilátót is a Bodrogközben. Ott aztán doszt van biztonságérzet, és ha még azon is szédülne valaki, jobb lenne , ha végleg eldobná a poharat, és abba hagyná a piálást . A többi, ebben az egyébként meglehetősen kilátástalan helyzetben épült, sok százmilliós dunántúli kilátóra pedig mielőtt fölmásznának a zöldkalapos iszonyosok, akkor tanácsolom, hogy előtte feltétlenül kapjanak be valami hatásost. Egyébként, mint tudjuk, mindenre van gyógyszer, csak a hülyeségre nincs. Ezt javallom a későbbekben említett magaslesre mászókázó „…hórihorgasoknak, vagy söröshordó nagyságú pocakkal rendelkezőknek is…” Ha ilyen hasznos tanácsokat olvasok, rögtön rám tör szükség. Azonnal oda kell tojnom valami hímes Suprise Kinder tojást, amibe egy cetlire írva hatalmas bölcsességeket rejtenék el. (Használat előtt azonban mindenki felrázandó.) Csupán két mondatból állna az „éca”, imígyen: nem csak össze-vissza irigálni kell, hanem a keletkezett írásos anyagcseréjük „végtermékét” alaposan megrágva, gondos visszaolvasás után le is kéne nyelniük. Ez ugyanis nem libatömés, mert tartozunk annyival a Tisztelt Fizető Vadásztársainknak, hogy erővel nem nyomjuk le az a torkukon azt, amit jobb volna kiköpni.
Úgy létszik épül itt már az újkori Bábel tornya. Mindenestre már javában elkezdtük egymást nem érteni.
Homonnay Zsombor
Jágerblogger
|
Súgó
