Vadászberkekben tapasztalható egy kis félelem, hogy a vadászati törvényt a lezajlott rendszerváltozás után, a vadászati tíz éves üzemtervek határidejének lejárta előtt, még módosítani fogják. Tapasztalható nyomás szinte minden oldalról a jogszabályalkotók felé, nyilvánvalóan nehéz úgy dönteni, hogy mindenki számára kielégítő módon történjen meg a vadászat törvényi szabályozásának megváltoztatása. Úgy néz ki, hogy akármelyik oldal érveit hallgatjuk meg, mindegyik a vadállomány érdekei mögé bújtatva a saját érdekeit becsempészve próbálja meg elérni a jogszabályváltozásokat. Talán nem felesleges, ha egy kicsit áttekintjük, hogyan is szabályozták korábban, akár évszázadokkal ezelőtt a vadászat kérdését. Különösen érdekes lehet ez az áttekintés, ha azt is megvizsgáljuk, hogy a vadállomány helyzete melyik időszakban hogyan alakult.

Attila és Buda bölényre vadászik (Körösfői Kriesch Aladár festménye a Parlamentben)

Vadászat az ősidőktől a török hódoltság kezdetéig.

A magyarság őshazája mintegy két évezreddel ezelőtt valahol az Ural lábainál terült el. Az itt élő finnugor őslakosság törzsi kötelékben űzte a számára élelmet, ruhát, és csereeszközt jelentő halászatot és vadászatot. Ezt a korszakot jellemzi, hogy a törzsi közösség tagjai közt a magán és közérdek teljesen egybeesett. Az eredményesebb közös vadászatokon a nagyobb zsákmányból a törzs minden tagja részesedett. Az állatok egy részét: szarvast, vaddisznót, vadlibát, hattyút elsősorban húsukért vadászták. A bőröket sátorlapként a kisebb prémes állatokét pedig öltözködésre használták. A nemes prémekért gyakorta érkeztek a szálláshelyekre arab, perzsa és görög kereskedők, akik értékes használati eszközöket adtak cserébe. A vadászat módját mindig az határozta meg, hogy miként volt a területen a legnagyobb esély a vad elejtésére. Amikor a magyarság a sztyeppi területre húzódott, életmódjukban jelentős szerep jutott a lónak. Míg korábban előszeretettel alkalmazta különféle csapdákat az elejtéshez, később a vadat lóháton űzve ejtették el.

A magyar államalapítás nagy lépés volt, hogy a nomád állattenyésztő törzseket letelepítsék és a  földművelő munka meginduljon. A kijelölt területek elfoglalása után kialakultak a királyi birtokok is. A vad még „res nullius” volt, uratlan jószág, szabad préda, nem voltak törvénybe iktatott szigorítások. A vadászat és halászat minden fegyverforgató számára biztosított volt. E jogot nem a rendeletek, hanem a szokások alakították ki.
Maga az államalapító I. (Szent) István király is szívesen vadászott. Fiát, Imre herceget is vadászaton sebezte halálra egy vadkan. A király körüli előkelő kör mindjobban ösztönözte az uralkodót arra, hogy a vadászatból privilégium legyen. Bár maradt a szabad vadászat joga, a kezdeti korlátok kialakítása megkezdődött. A királyi birtokok adománylevelében egyre többször jelent meg a vadászat gyakorlásának jogáról szóló kitétel.
Mivel azonban a népsűrűség kicsi volt még nem vették szigorúan, ha a vadat bárki elejtette. Megteremtődött a magyarság pogány világképéből magával hozott szarvaskultusz alapján a keresztény vallással kevert „magyar Hubertus monda” is: Géza és László hercegek szarvast űztek, s amikor a kutyák megállították a gímet csodálkozva látták, hogy agancsain gyertyák égnek. A „csoda” helyén Vácott, a hercegek templomot emeltek. Az Árpád-házi királyok majd mindegyike szívesen vadászott, s nem kímélte magát a veszélyes küzdelemben. Királynak fejedelmi vadat: medvét, bölényt illett elejteni. I. András király is vadászaton vesztette életét.

A királyság intézményének megerősödése magával hozta a jogok differenciálódását is. A vadászati jog első, törvényszabta korlátozása I. (Szent) László nevéhez fűződik. A vadászatot annyira kedvelték, hogy hajlamosak voltak elhanyagolni új hitüket, a keresztény vallás előírásait, sőt maguk a papok is rész vettek ezen „bűnök” elkövetésében. A keresztény vallási törvényeknek az érvényesítése érdekében próbált rendet teremteni I. László király. Elrendelte, hogy aki vasárnap vagy más egyházi ünnepen, vadászaton vesz részt, kutyájától és lovától fosztassék meg, lovát azonban egy ökörért visszaválthatja. Ha papi embert értek tiltott időben vadászaton, ki kellett lépnie a rendből, hacsak vezekléssel nem esdekelt ki bűnbocsánatot. A papság is előszeretettel szegte meg azonban a tilalmakat, ezért az 1279 évi budai zsinat a 66. kánonjában hozta a következő szigorítást: „…ha valamely szerzetest kutyákkal, madarakkal (sólymokkal) vadászaton éretnék, bárkinek megengedtetik, hogy azokat tőle elvehesse.” Már korábban Könyves Kálmán is hozott vadászati ügyben rendeletet, mely szerint: „mise vadászat miatt nem maradhat el, vadászat helyén nem, csak megszentelt helyen tartható”. Abban az időben az egyik legkedveltebb királyi vadászterület a Bakony volt. A felvidéki hegyekben folytatott vadászatok eredményeként annyira megritkították a nagyvad számát, hogy V. István 1262-ben egy időre felfüggesztette a vadászatot.

Nyilazás szarvasra. (Bonfini Krónikájából 1545)

Hunyadi Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után a vadászat erősen visszahanyatlott. II. Ulászló uralkodása azonban jelentős változásokat hozott a vadászatban. A hatalomra törő nemesség és a hatalmat jórész kezében tartó főpapság mindent elkövetett, hogy megszerezze törvényesen is a vadászati jogot. Ulászló 1504-ben kiadott dekrétumának XVII. cikkelye megszüntette törvényesen is a szabad vadászatot. A nemesség régi óhaja törvényesíttetett ezzel, és kizárta a vadászatból nem csak a jobbágyokat, hanem a polgárokat és idegeneket is.

„1.§ Hogy tehát a bajt kellő szerrel orvosoljuk, megállapítottuk, hogy mostantól fogva jövőre az ország jobbágyai és parasztjai közül senki se merjen bármi módon, vagy bármi mesterséggel szarvasokra, őzekre, nyulakra és vadkanokra vadászni, valamit császárfajdokra, vagyis „Császármadarakra” vadászni. 2.§ Hanem mindeniköknek föld- rét- és szőlőművelést, valamint egyéb kézműveket kell űznie és folytatnia, amelyből mind magának, mind pedig a földesurának jövedelmet és hasznot szerezhet.”

Vadkanvadászat 1481 körül ( A Kálmáncsehi Breviáriumból)

A vadászatból most már törvényesen is kirekesztett köznép a törvényt megsértőkkel szemben kilátásba helyezett büntetések ellenére, gyakran folyamodott vadorzáshoz. Élt még a népben az ősi foglalkozás emléke, meg a kényszer is rávitte a csapdázásra. A büntetés pedig súlyos volt, s ha a földesura elnézte volna a törvénysértést, akkor azt a vármegyének kellett megtorolnia. A törvény szemforgató módon kimondja, hogy a jobbágyok vadászattól való eltiltása mind az ő lelkiüdvük és elszegényedésük megakadályozása érdekében történt.A dekrétum nem hozhatta meg a kívánt eredményt, mert 1514-ben egy újabb királyi rendelet a fegyvertartást és fegyverhasználatot tiltotta meg: 

„1.§ A javadalommal el  nem látott papok és az iskolákban lakó tanulók ezentúl fegyvert ne viseljenek.

2.§ Ezenkívül, hogy közönséges nyelven hajdúknak nevezett barompásztorok ne hordjanak kopjákat és egyéb fegyvereket és a parasztok ne merészeljenek nyílpuskával járni.

3.§ Mert különben, ha hajdú fegyvert visel, bárki és bárhol elfoghatja: s első ízben ki kell herélni, másodízben, ha megint fegyvert visel feje essék vagy más halállal bűnhődjék.

4.§ Ha pedig parasztnak van puskája, annak jobb kezét kell levágni.”

A megjelenés nem véletlenül 1514, a Dózsa felkelés időpontja. Így nemcsak a vadászat céljából, de politikai célból se juthatott fegyverhez a jobbágy, sőt a parasztokkal rokonszenvező diákság és alsó papság sem. A törvények mögött Werbőczi István állt, aki kora legjobb jogtudora s a hatalom legbuzgóbb védelmezője volt. Az uralkodó nemesség elsősorban belső hatalmának megszilárdítására törekedett, s nem törődött azzal, hogy az ország déli határain egyre fenyegetőbbé vált a török veszély.

Folytatjuk...

Forrás: Vadászat Magyarországon, 1980.
Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés