Az 1800-as évek végén és 1900-as évek elején a vízivad vadászattal érintett fajok köre jóval szélesebb volt, mint napjainkban, vagy akár a közelmúltban. A kócsagokra, kanalasgémekre és a selyemgémre is rendszeresen vadásztak. Megfogyatkozásukat nemcsak a vadászat, hanem a fészkelőhelyek csökkenése is okozta. Tilalmazásukról a 80.644/1906 és a 16.946/1912 FM rendelet intézkedett.

A hazai vadállomány az 1883-as törvény nyomán lendületes fejlődésnek indult. Ebben nagy szerepet játszottak az ország akkor még nagyon kedvező környezeti viszonyai, amelyek a legtöbb helyen kifejezetten kedveztek a vadállománynak. Az iparosodás, az urbanizáció káros mellékhatásai csak elvétve érvényesültek. Ez azonban a közvetlenül érintetteken kívül mást nem nagyon zavart.

 Megemlítendő néhány vadtelepítési kísérlet is, amelyek azonban korántsem voltak olyan befolyással a vadállomány alakulására, mint a dámvad vagy muflon esetében, de a teljes képhez hozzátartoznak.

  Több kísérlet történt Európán kívül élő szarvasfajok betelepítésére, szerencsére kizárólag vadaskertekbe és csekély eredménnyel. A messzebb látó hazai vadászok aggodalmának adott hangot Gyöngyöshalászi Takách Gyula, amikor 1902-ben a Vadászlapban tiltakozott a más földrészről származó szarvasok betelepítése ellen.

 Virginiai szarvast a Nádasdyak az 1880-as években telepítettek a nádasdladányi vadaskertbe, amerikai wapitit Hohenlohe Javorinára és Esterházy Miklós a vértesi Síkvölgybe – eredmény nélkül. Altáji szarvast és perzsa szarvast szintén Hohenlohe hozatott a javorinai vadaskertbe, szintén sikertelenül.

  Valamivel eredményesebb volt a szikaszarvas telepítése kísérlete 1910 körül. Az Andrássyak Betlérre, a Károlyiak Fehérvárcsurgóra, vadaskertbe telepítették.

 A szibériai őz telepítési adatai teljesen ismeretlenek. Csupán utalások vannak a Hohenlohe-féle javorinai telepítésre. Ez is eredménytelen maradt. Viszont a pilisben lőttek jellegzetesen szibériai őzet, amely egy ismeretlen telepítés következménye. Bizonyos, hogy az országban több helyen is történt szibériai őz telepítése, de ezekről nem maradt feljegyzés.

  A sörényes juh telepítési kísérlete Betléren eredménytelen maradt.

  Bölényt két vadaskertben telepítettek: Hohenlohe Javorinára, Széchenyi László az Ung megyei Remetevágásra. Hohenlohe európai-amerikai keresztezésű bölényeiből évente lőhettek néhányat magas rangú vendégei.

  Hohenlohe-Oehringen Kraft Keresztély lelkes vadtelepítő volt, de nélkülözte az ehhez feltétlenül szükséges megfontoltságot és állattani alapismereteket. Működésére a „koronát” kétségtelenül vadkecske telepítéseivel tette fel. Nem az a baj, hogy megkísérelte a Kárpátokba visszatelepíteni az onnan a sok száz (esetleg néhány ezer) évvel korábban kipusztult állatot, hanem az, ahogyan csinálta! Nem egyetlen fajt telepített ugyanis, hanem az összes elérhető vadkecskefajból össze vissza, ahogyan éppen hozzájutott. Az első vadkecskéket 1898-ban hozatta, s az idők folyamán összesen 128 darab került oda, közte 4 alpesi kőszáli kecske, 21 kőszáli kecske-házikecske keverék, 24 kaukázusi tur, 2 núbiai vadkecske, ezen kívül abesszíniai vadkecske, altáji és himalájai vadkecskék. Az állomány soha nem szaporodott el, mert rühösség, bélhurut, és a házikecskével történt keresztezés miatt a nyár végére előre csúszott következtében történő korai ellés, a gidák elhullását okozta. 1911-ben például az egész állomány mindössze 12 darab volt! Ennek ellenére több-kevesebb rendszerességgel vadásztak rájuk.

Nem telepített viszont Hohenlohe bezoárkecskéket. Néhány felületes kortárs szerző a házikecske-keverékeket vélte bezoárkecskének.

Mindezen túltett Eszterházy Mihály kísérlete, aki Cseklészen kengurukat próbált meghonosítani. Szerencsére a jó erőben lévő állatok időnként átugrották a vadaskert kőfalát, és szerencsét próbáltak a nagyvilágban, Az így kiszökött állatot egyszer egy csősz ördögnek nézte, és öreg mordályával hősiesen ledurrantotta. A magyar vadállomány így megmenekült az 1900-1902 közötti megalapozatlan kísérlet esetleges, nemkívánatos következményeitől.

  A szárnyasvad-telepítési kísérletek közül egyedül a vadpulykáét érdemes megemlíteni. A gödöllői és szigetmonostori koronauradalmi erdőkben, továbbá az Alföldön Algyőn, Kétegyházán, Gyulaváriban és Sarkadon, a Felvidék nyugati részén pedig Zselizen, Szereden, Ghymesen, Nyitraivánkán, Galgócon és Cseklészen próbálkoztak vele. Az állomány egy-két helyen elérte a vadászható mennyiséget. Az 1880-as évek elején 70-80 körül, az I. világháború előtt valamivel 200 fölött volt az éves teríték. A kaliforniai búbos fürj telepítési kísérletei 1882-ben Nyitraivánkán sikertelenek voltak.

  Nyírfajd telepítési kísérlet volt Gödöllőn és a Vértesben. Az állomány először megmaradással bíztatott, de néhány év után lassan eltűnt.

  A vadállomány a telepítéseken kívül is változott. 1915-ben megjelent a Fertő vidékén a pézsmapocok. Mintegy elfoglalva az előző század közepén kipusztult hód élőhelyét.

Forrás: Vadászat Magyarországon, 1980.
Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés