“Suszter maradjon a kaptafánál” tartja egy régi magyar közmondás, utalva arra, hogy mindenki saját munkaterületén hasznosítsa tudását és lehetőleg ne kotyogjon bele illetlenül más szakterületek művelőinek munkájába. Hogy tőmelleti erdész létemre mégis a magyar vadgazdálkodás és ezen belül is gímszarvasállomány jelenlegi állapotával kapcsolatosan szeretném, hangsúlyozottan privát véleményemet kifejteni, azt szarvasgazdálkodásunkban és a vadásztatási gyakorlatban mára teljesen tért nyert változások okán teszem.
      Ha a magyar gímszarvasról esik szó, akkor nem lehet megkerülni, hogy e vadfaj magyarországi jelenlétéről és a vele történő gazdálkodás régmúltban gyökerező történetéről ne ejtsünk néhány mondatot.
Ez, az eredetileg sztyeppei származású fűevő vadfaj, más vadfajokkal /pl. európai bölény/ együtt az ember területformáló tevékenysége révén eredeti életterét feladni kényszerült és a terjeszkedő civilizáció elől a középhegységek erdeibe menekült. Állományának létszámára legnagyobb hatást a nagyragadozókon és a mostoha időjáráson kívül az ember gyakorolta. A sztyeppei népek hódító népvándorlásai, az ember okozta "világégések", tatárjárás, török hódoltság, a legújabbkori világháborúk, állományának létszámát sorozatosan tizedelték így a történelmi korokban egyáltalán nem számított olyan gyakori vadnak, mint manapság.
   Ezért már a XV. században "királyi vadként" vadaskertekben igyekeztek szaporítani, majd a XVIII. sz. közepétől kezdődően grófi birtokokon végrehajtott betelepítések, majd összehangolt állománykezelések révén rögzült létszámú szarvasállományok szórták el a jelenlegi állományok magvait. Zalában még a mai napig is egy-egy elejtett kivételes testnagysággal bíró szarvasbikát "eszterházi"-ként aposztrofálnak, utalva arra, hogy a gróf a szarvastelepítésében nagy, csontos egyedeket használt fel.
   A szarvas ellentétben a bölénnyel, kiváló alkalmazkodóképessége folytán, az állományát ért krízishelyzeteken, ha szétszórt létszámban is, de emberi segítség nélkül is mindig úrrá tudott lenni. Sőt a két világháború közötti úgynevezett ,,békeévek" alatt a fejlődésnek indult magyarországi szarvasállomány komoly nemzetközi sikereket aratott az 1937-es Berlinben megrendezett trófeakiállításon. /Természetesen itt még az akkori országhatáron belül elejtett szarvasbikák trófeái szerepeltek./
   E vadfaj számára az igazi zöld jelzés az 1960-as évek elején érkezett meg Magyarországon. A "nagy túlélő" élt is a lehetőséggel. Felhasználva a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság nagytáblás művelése által teremtett, számára kedvező életfeltételeket és a táplálkozás terén a "svédasztalos ellátást" nyújtó körülményeket magához ragadta a kezdeményezést.
Létszámában folyamatosan gyarapodva, minőségében erősödve átlépett az erdő nyújtotta kényszerűség adta, szűk korlátokon. Kezdetben csak beszivárgott, pár esztendővel később már uralta a mezőgazdaságilag művelt területeket.
    Sztyeppei vad révén olyan élettér nyílott meg előtte, ahol még nappal is biztonságosan mozoghatott és a génjeibe bevésődött ősi élettérhez volt legjobban hasonlítható, biztosítva számára legeléshez szükséges napi 4-5 zavartalan óra hosszát. Ezért van az, hogy a szarvas bár kitűnően alkalmazkodott az erdei életmódhoz, abból mindig "kivágyik", mert be van oltva a sztyeppi fajok kóborló, vándorló ösztönével.
    Nem véletlen, tehát, hogy e vadfaj sikertörténete is a fenti időpontban datálódik. Az állomány mennyiségi szaporodása és az ezzel párhuzamban megindult szakszerű állománykezelés soha nem látott és — sajnos le kell írnom — azóta sem tapasztalt minőségjavulást eredményezett. Sorban kerültek terítékre vadgazdálkodásunk akkori színvonalát méltán jellemző kapitális szarvasbikáink, melyek ismételten több esztendőn keresztül a gímszarvastrófeák világranglistáján az első helyen tartózkodtak, nem egyszer újabb Magyarországon zsákmányolt világrekordnak adva át a helyet.
Magyarország a szarvasgazdálkodásban világhírnévre tett szert.
Kis országunk nevének kiejtését, nemcsak a jól hangzó, de a rendszerről még félinformációt sem nyújtó, "Gulyáskommunizmus" nevének kapcsán kellett, hogy megtanulják.
   A sikerek ára azonban kijózanítólag hatott, az egyre növekvő, elviselhetetlenül magas mezőgazdasági-erdészeti vadkárok tükrében. A szocialista /kollektív/ tulajdonviszonyok sajátossága kapcsán a szocialista nagyüzemek, /állami gazdaságok, mezőgazdasági termelőszövetkezetek/ részesülve a vadásztatás által elérhető előnyökből, jelentős időszakon keresztül a keletkező vadkárt eltussolták, a kártérítésre fizetett összegeket gazdálkodási költségeikben elrejtették.
Az 1990-ben bekövetkezett politikai és gazdasági rendszerváltás e téren merőben új változásokat hozott.
A termőföldek nagyrésze magántulajdonba került, megtörtént a vadgazdálkodás piaci környezetbe történő illesztése. Az 1996-ban elfogadott "A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról" szóló LV.törvény a vadászati jogot a földtulajdonhoz kapcsolta, a vadgazdálkodásban üzemterv szerinti gazdálkodást vezetett be, a vadászat, vadgazdálkodás költségei nevesítve lettek.
A belső szóhasználatban "nemzeti kincs"-ként elhíresült, de e címen állami támogatásban még sohasem részesült, méltán világhírű Dél-Dunántúli szarvasállományunk minőségének megtartásában az állam nem kívánt szerepet vállalni. Ezért a földtulajdonosok és használók vadkárigényének rendezését a vadgazdálkodók felelősségében rögzítette. Ez a körülmény és a vadgazdálkodás más területein begyürüző, bombaként robbanó egyéb gazdasági szigorítások már az EU komform magyar vadgazdálkodás megteremtésének irányába hatnak.
    Amikor az erdőkben évente csak többszázezer folyóméter vadkerítés építése útján lehetett az erdőfelújítások vadkár elleni védelmét biztosítani, megkezdődött és napjainkban is tart a "rendcsinálás".
     Vadászati történelmünkben még egy vadfajjal szemben sem tapasztalt példátlan hajsza kezdődött a gímszarvas ellen, a magyarországi szarvasállomány tartható létszámának beállítása érdekében.
Kiváló szakemberek hívták fel a figyelmet, hogy a magyarországi gímszarvas trófeájának minden mérhető paraméterében hanyatlási folyamat indult meg. Ugyanakkor gyakorló szakemberek azt fejtegetik, hogy a gazdasági környezetbe illesztett szarvasgazdálkodásnak nincsen szüksége a nehezen megtalálható, nagy kockázattal vadásztatható kiemelkedően nagy, kiváló bikákra. Ezzel szemben minél nagyobb létszámban van szükség az úgynevezett középkategóriás 4-10 kg trófeasúlyú bikákra, mert ezek jól értékesíthetők és van rájuk fizetőképes kereslet.
    Ezt a szemléletet váltják gyakorlattá az ún. "Pauschale" átalányszerződéses csomagvadászatok. A már hosszú esztendők óta tartó mindkét ivarra kiterjedő, de különösen a tarvadat érintő "létszámcsökkentő" kilövések az idei bőgésben már anomáliákhoz vezettek. A tehénállományok korösszetétele a fiatal korcsoportok felé tolódott. Általánosan elterjedt gyakorlat egyes gazdálkodók körében, hogy a tarvad selejtezés során többnyire csak a tehenet lövik, "Így egy lövéssel kettőt lövök és a borjúval sem kell jövőre bajlódnom." szakmai aranyköpés kíséretében. A tarvadnál bekövetkezett vészes korosztályelcsúszás következtében az idei bőgés sok helyen nem is indult meg az érett, folyató tehenek hiányában, csak szeptember 15-e körül és 10 nap alatt az egész bőgés lezajlott.
   A tarvadállomány belső strukturájának ilyen mértékű megváltozása beláthatatlan kihatású, még hosszú éveken át visszaköszönő problémák forrása lesz!
   Az immáron uniós tagsággal is bíró Magyarország nyitottabbá vált a világ számára. Ez a folyamat a vadgazdálkodást sem kerülte el. Egy nagyon szép kezdeményezést indított útjára a Zalaerdő Rt, amelyhez egy év múltával a SEFAG Rt. is csatlakozott. Nevezetesen minden esztendőben a bőgési szezonban kilövésre került szarvasbikák trófeáiból /már amelyik a rendezvény ideéig visszatartható/ hangulatos, szakmai trófeabemutatót rendeznek.
   Szakmailag igen tanulságos ezek megtekintése, mert szarvasállományunk elittjét kezelő térségek gazdálkodási színvonalát, tapasztalatát mérhetjük le. Tavaly az érdeklődők még láthatták a "Szép Zala" Vt területén elejtett 14,97 kg trófeasúlyú 253,10 C.I.C. pontszámú szarvasbika kiállított trófeáját. Az idei trófeabemutatók nagy csattanója, hogy egyik helyszínen sem esett 13 kg trófeasúlyt elérő trófeájú szarvasbika. Ha nem is lehet ebből hosszútávra vonatkoztatható következtetéseket levonni, azért mégis csak elgondolkoztató, hogy e két kiemelkedő minőségű szarvasállománnyal rendelkező térség egyikében sem jött ez össze.
   Egyébként mindkét bemutató helyszínén gyönyörűbbnél gyönyörűbb trófeák sorakoztak, jelentős számú volt a 10-12 kg súlykategóriákban lévők száma is. Jó volt tapasztalni, hogy mindkét rendezői helyszín legnagyobb trófeáját az egymástól független trófabírálóbizottságok hajszálnyira egyformára 232 C.I.C. pontszám felettire értékelték.
    Ez a szám hűen jelzi, hogy mindkét gazdálkodó, szakmai tudásának és munkájának legjavát nyújtotta a bőgésben történő vadásztatások alkalmával. A nagybikák "távolmaradása" az idei terítéktől a magyar szarvasgazdálkodás EU komformitás irányába tett erős közelítését sugallja. A gazdálkodók a trófeabemutatókon nem titkolt büszkeséggel számolnak be a bemutatott trófeák érmes arányáról, aranyérmes arányáról, érmes átlagsúlyról, aranyérmes átlagsúlyról.
   Az igazán szép kimutatások eredményei sem feledtethetik velünk, hogy aranyérmes trófeáink C.I.C. pontszámai lassan de biztosan az aranyérmes kategória alsó egyharmada közeli pontértékben találnak maguknak helyet. Magyarul, egyre kevesebb a kapitális trófeát nevelő szarvasbikánk száma, ami egyértelműen világranglistabeli poziciónk gyengülését jelenti, reményt sem nyújtva arra, hogy annak további alakításának aktív résztvállalói lehessünk.
    Amennyiben a folyamatok megőrzik tendenciájukat két esztendő elmúltával készségesen bejelenthetjük az Uniónak:

— Hallo Unió! A magyarországi szarvasállomány immáron teljesen uniókomform!

Nagyon nem szeretném, ha így történne!

Horváth Zoltán
erdésztechnikus
Kéthely, 2005. 10. 16.

8713 Kéthely
Magyari u.46.

06-30-901-42-95