Afrika számos országában a helyiek már felismerték a remek üzleti lehetőséget, így akaratlanul is a természetvédelem oldalára álltak: üldözik az orvvadászokat, és még maguknak sem lőnek antilopot vacsorára, inkább meghagyják azt is a fizető vendégeknek.

A szafariipar Kelet- és Dél-Afrikában fejlődik a leggyorsabban. Itt több tízezer dollárt adnak egyetlen elefánt, vagy kafferbivaly elejtéséért. Hasonló a helyzet néhány ázsiai országban is. Tádzsikisztánban például egy argali - a leghoszszabb szarvú hegyi juh - elejtése 30 000 dollárba kerül. A tádzsikisztáni argalivadászatot egyébként magyaroknak is hirdeti egy vadászatszervezéssel foglakozó társaság, ugyanezen az áron. Azaz, ha egy hazánkfia Marco Polo nyomába kíván lépni, több mint ötmillió-hétszázezer forintot kell fizetnie. Ezért a pénzért cserébe 4500 méter magasan található, termálmedencével, és műholdas televízióval felszerelt luxustáborhelyen lakhat, és kilőhet egy argali kost. Az ár azonban nem tartalmazza a repülőjegy árát, az illetékeket, a trófeaszállítás díját, a biztosítást és a belföldi repülőutakat.

A vadászszafarik mellett egyre népszerűbbek a hasonló élményt nyújtó fotószafarik. A Kenyai Köztársaság például nem engedélyezi a külföldiek vadásztatását, a fotósoktól származó bevétele azonban 2006-ban elérte a 840 millió dollárt, azaz több mint 161 milliárd forintot.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy a szenvedélyes trófeavadászok és természetfotósok még a politikailag instabil régiókban is vállalják az utazást, és ezekben az országokban a pénzük valóban pótolhatatlan bevételi forrás.

A természetvédelmi szakemberek nem aggódnak túlzottan amiatt, hogy a szafariszervezők kapzsiságból netán kiirtják saját zsákmányállataikat. A vadásztatásnak ugyanis az afrikai országok többségében szigorú szabályai vannak, korlátozzák például a használható terület nagyságát. Ebben az esetben a vadászatszervező társaságnak saját érdekében önmérsékletet kell tanúsítania, mert ha idő előtt kimeríti a területét, akkor vége az üzletnek. Ázsiában viszont nem alaptalan az efféle aggodalom. Ott nincsenek területi megkötések, így, ha kimerül a vadászmező, a társaságok egyszerűen odébbállnak. A vadászati engedélyeket rövid időre, három-négy évre adják, ez pedig arra ösztönzi a szervezőket, hogy minél gyorsabban tegyenek szert minél nagyobb haszonra.

A másik, mindenütt felmerülő probléma a pénz elosztása - a természetvédelemre a bevételhez képest kevés jut -, és a legszebb példányok kilövése okozta genetikai károsodás.

A trófeavadászat miatt a populációkból eltűnnek a legerősebb hímek, és maradnak a gyengébb adottságokkal rendelkező példányok, a kisebb szarvú kosok, és az agyar nélküli elefántok. A szigorú hierarchiában élő állatoknál, például az oroszlánoknál még ennél is sokrétűbb a hatás.

Náluk ugyanis a csapat vezetését átvevő hím, rendszerint megöli az előző vezér hímnemű kölykeit. Minden esetben, amikor lelövik a domináns hímet, elvesznek vele a génállományát esetlegesen továbbvivő utódok is. A vadászati területen emiatt kialakul egyfajta vákuumhatás, amely elszipkázza és hasonló sorsra juttatja az oroszlánhímeket a vadászmezők melletti védett területekről is. Más esetben kimondottan jó, ha a vadászati terület mellett nemzeti parkok vannak, hisz ezek sokszor menedéket nyújtanak a vadászati szezonban a jó trófeájú példányoknak is, amelyek aztán a szaporodási időszakban elkóborolhatnak a nemzeti park határain kívülre. Kiváló génjeik visszakerülnek a vadászterületekre, s ez jelentősen lassíthatja, vagy akár vissza is fordíthatja a genetikai eróziót.

Az ökológusok egyelőre nem ismerik a trófeavadászat minden lehetséges hatását, de abban mindenki egyetért, hogy óvatosan kell bánni az engedélyekkel és a kvótákkal. Ha sikerül biztos bevételi forrást teremteni, és mellette a lehető legkisebbre szorítani a vadászat populációra gyakorolt hatását, akkor ez lehet az egyik leghatékonyabb eszköz a természetvédők eszköztárában.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés