Mint arról lapunkban már több alkalommal is beszámoltunk, az ugocsai földműveseknek jelentős károkat okoztak és okoznak a vaddisznók, amelyek mára szinte lehetetlenné tették, hogy a Tisza árterének közelében mezőgazdasági termelést lehessen folytatni. A károsultak hiába fordultak panasszal a helyi vadásztársasághoz, majd a járási mezőgazdasági osztályhoz, a bürokraták addig tologatták asztalról asztalra ügyüket, míg megelégelték, és az önbíráskodás durva formáját választották. Hihetetlen, de tény, tucatnyi állatot megmérgeztek. Az eredmény: súlyos ezrekre rúgó természetkárosítás, felborult vadgazdálkodási tervek és a természetszerető emberek kimondhatatlan felháborodása.

– Egy élet munkáját tették tönkre – kesereg Popovics István, a járási vadásztársaság elnöke. – Amikor egymás után jöttek a vadőrök jelentései, hogy elhullott vaddisznókat találtak, először azt hittem, valamilyen járvány ütötte fel a fejét. Romániában rendszeresen jelentkezik a sertéspestis, ez a kór pedig nem ismer határokat. Majd, amikor a laboreredmények szándékos mérgezést mutattak ki, a szó szoros értelmében összeszorult a szívem. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az emberek ilyen elvetemültségre képesek. Pedig közel húsz esztendőnkbe került, hogy a gazdátlanság romhalmazából jó vadállományú területté tegyük a Nagyszőlősi járás pagonyait.

– Összesen mekkora a kár?

– Négy jól megtermett disznó tetemét találtuk meg, de a vadetetők "forgalmából" és a nyomokból arra következtetek, hogy minimum tíz állat, egy egész konda, pusztult el. Csak a dolog nagyságrendjének érzékeltetése végett jegyzem meg: 15 esztendeje a teljes állományunk nem tett ki tíz vaddisznót.

– Mire számíthatnak az elkövetők?

– Nem tudom, ugyanis az esettel a megyei ügyészség nyomozati szervei foglalkoznak, de remélem, nem ússzák meg egy ejnye-bejnyével. Vidékünk jogvédő szerveinek példát kell statuálniuk, hiszen itt nem orvvadászatról, hanem előre megfontolt, megtervezett környezetkárosításról van szó.

– Nem lehetett volna esetleg kilőni a kártevőket, hiszen egy vadkan részére a "dicső véget" általában egy jólirányzott puskagolyó szokta jelenteni, nem pedig a méreg.

– Lehetni lehetett volna, csak nem szabad, mivel, mint ahogy azt már több fórumon is hangoztattam, a vad állami tulajdon, és egy darabbal sem lőhetünk többet, mint amennyit a megyei vadászati osztály és a megyei környezetvédelmi hivatal jónak lát. Szűkmarkúságuk most egy ilyen esethez vezetett, és a jövőre nézve sem várok semmi jót.

Papp Kálmán tiszaháti gazdálkodó és szenvedélyes vadász sok megszívlelendőt fűzött a témához.

– Elsősorban mélységesen elítélem a gazdálkodók cselekedetét – mondta a farmer –, de valahol megértem tettüket. Nem ők a fő bűnösök, hanem a hiányos és idejétmúlt vadgazdálkodási törvények. Szerintem ugyanis a legnagyobb hiba ott történt, hogy a károsultakat sem az állam, sem a vadásztársaság nem kárpótolta.

Jó példaként a magyarországi gyakorlatot tudom felhozni, ahol a vadászati jogot a földterület tulajdonosa birtokolja, és akár el is adhatja. Ennek köszönhetően a vadásztársaságok és a földtulajdonosok között korrekt szerződések vannak, amelyek fehéren-feketén szabályozzák mindkét fél kötelezettségeit és jogait. Vadkár esetén például mindig a vadásztársaság – és nem a nehezen számon kérhető "állambácsi" – a "hunyó", és ezért a határ túloldalán élő "nimródok" mindent megtesznek a károkozások elkerülésére. Amenynyiben pedig mégis megtörténik a baj, fizetnek. Ideje lenne már, hogy mi is túllépjünk a szovjet időkből örökölt "enyém-tiéd-övé" típusú tulajdonjogi pingpongjátszmák felett, és ahogy a földnek, úgy a vadnak is legyen gazdája, tulajdonosa, aki felel a vadkárért. Hosszú távon csak így lehet korrekt kapcsolatot kialakítani a földművesek és a vadászok között.

Forrás: Kárpátinfo

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés