|
A Diana Vadászhölgy Klub tagjai Háromszéken
Gondola 2007.10.12. 15:36
Kedves felkérésben volt részem a minap: idős barátom, Kászoni Zoltán halbiológus két autóbusznyi székelyföldi kirándulót kalauzolt Háromszékre, köztük – figyelmeztette feleségemet - tucatnyi férfit és több mint hatvan nőt, a magyarországi Diana Vadászhölgy Klub tagjait.
A kihívás számomra tökéletes volt, hisz jól tudom, hogy nálunk a vadász (mesterség?, hivatás?, húsbeszerzés?) a férfiak „dolga”. Egyrészt. Másrészt a régi világban „úri flancnak” minősült a vadak elejtése, és harmadrészt a szocializmus esztendeiben, különösen ennek agresszív, vörös eges naplementés korszakában a pártvezetés, vagy az ehhez tartozó erőszakszervek, az aparatcsikok kiváltsága volt.
Egy ideig a Megyei Vadász- és Horgászegyesület sporthorgászati alelnöki tisztségét is betöltöttem, ennek következtében tanúja lehettem, hogy becsületes és tisztességes idős magyar emberektől – köztük egykori néptanítóktól is – miként vonták be a fegyvertartási engedélyt, mint megbízhatatlan, s a társadalomra nézvést „veszélyes” személyektől. Azt hiszem, hogy a vadászat űzésének tömeges „elítélésére” a vadak is rászolgáltak: a falusi gazdaember erdő közeli szántóföldjeit a vaddisznók és medvék tönkretették, az utóbbiak a gyümölcsös kertek termését, sőt a fákat, a kerítést sem kímélték. Emiatt megyeszerte se vége se hossza a panaszoknak, lapjaink, tömegigényre most is az firtatják, hogy az okozott vadkárokat immár nyolc hónapja miért nem rendezik, miért nem lövetik ki nagyobb számban a gazdaember ellenségének tekintett vaddisznókat és a vérengző medvéket? Évtizedekkel ezelőtt magam is tanúja voltam, hogy Gidófalva fölött egy ketrecbe csalt és elfogott medvét a hozzá közel férő emberek miként döfködtek félholtra, mint verték le husángokkal a szerencsétlen állat körmeit. Ezzel eljutottunk a medvegyűlölet másik rettegett okára: a vidékünkön elszaporodott állatok nem egy esetben nem csak a marhát ütik le, hanem az emberre is rávetik magukat. Van, akit „csak” megskalpolnak, de van akit széttépnek.
A magyarországi Diana Vadászhölgy Klub sepsiszentgyörgyi házigazdája, Sárkány Árpád, az Abies Vadásztató Cég vezetője országos szinten 12 idei halálos kimenetelű medvés találkozóról beszélt. Köztük két amerikai állampolgár is volt, akiket, egyes leírások szerint egy turistacsapat által felbőszített medve tépett szét. (Fotózták, kővel dobálták.)
Nos, ezek után világos, hogy az állatvédők és a vadászatot hivatásnak és sportnak tekintő vadászok, no meg a mackókat kedves és békés természetű állatokként bemutató gyermekirodalom sem tudja megvédelmezni sem a medvéket sem a vadászokat a negatív megítéléstől. És hadd toldjuk meg az amúgy is hosszú vadállati bűnlistát azzal, hogy az olyan tömegmészárlások, mint amilyenek nálunk, Romániában is megestek – például Bályokon, vagy az elhíresült Nastase – Medgyessy madárkilövés – újfent a negatív átpolitizálódás felé tolják ennek a műveletnek a társadalmi megítélését.
Mit tehet ennek a megítélésnek a megváltoztatásában ez a női sereglet, még ha megannyian vannak is?
Sokat. Nagyon sokat. Maga a jelenség, egymagában a hölgyek megjelenése is változtathat, finomíthat ezen a megítélésen. Ilyen vonatkozásban is szimbolikus értékű, hogy 2003-ban, amikor a Diana Vadászhölgy Klub megalakult gróf Széchenyi Zsigmondné elvállalta a klub tiszteletbeli elnöki tisztségét, Bán Beatrix fiatal közgazdász, a klub elnök asszonya szívbemarkolóan bántónak a vadászokat és a vadászatot érő, minden szakmai alapokat nélkülöző kritikát úgy véli kivédhetőnek és megváltoztathatónak, ha barátságukon, összetartozásukkal, ötleteikkel és kreativitásukkal teszik színessé a klub életét.
Mostani székelyföldi körútjuk, úgy tűnik, ennek a jegyében fogant és zajlott le. A sepsiszentgyögyi látogatás, a prázsmári pisztrángtenyészet megtekintése és a stílszerű ebéd, a csernátoni múzeum, Bálványosfürdő majd a Szent Anna-tó, a Csíki medence és a Hargita természeti szépsége, borvizesen gyöngyöző üdesége átélésre és megérzésre alkalmassá tette vidékünket, hogy elhiggyék azt, amiről Sárkány Árpád hosszasan beszélt: Székelyföldön még átélhető az a vadászat, amelyet 300 évvel ezelőtt passzióból, kedvtelésből, a vadállomány nem gyilkosai, hanem nemesítőiként éltek meg őseink, akiknek a környezetszépítő és környezetkímélő szokásait óhajtják a mai életvitelbe építeni a Diana Vadászhölgy Klub tagjai.
Forrás: Gondola
|