Polgári foglalkozása állatorvos. Hogyan egyeztethető ez össze a vadászattal? Az állatot nem meggyógyítja, hanem lelövi?
– Amikor az ember magára ölti a vadászruhát, kimegy az erdőbe, nyakában lóg a távcső, vállán pedig a puska, akkor bizony nem állatorvos. A vad viszont mindig vad. Nem partner abban, hogy gyógyítsák.
– Budai vízipólós gyerekként nőtt fel. Mikor és miként kapott rá a vadászatra? Csak nem a Császár uszodában kezdett lövöldözni?
– Nem, a gyermekkorom vadászat nélkül telt. Tizenhét esztendeje ismerkedtem meg ezzel a szenvedéllyel, olaszországi éveim alatt, de itthon. Amikor ugyanis hazajöttünk szabadságra, szívesen jártam Szentendre és Leányfalu környékére vízisízni, és arrafelé az ember könnyen beleszeret a vízbe és az erdőbe. Ez velem is megtörtént. A barátaim vittek el vadászni, de – utólag már érdekes módon – elég nehezen álltam kötélnek. Azt gondoltam ugyanis, amit az ember harminchat éves koráig nem is próbált ki, azt különösebben már nem érdemes erőltetnie. Aztán, ahogy lenni szokott, a szűz kéz szerencsét hozott, én pedig vadász lettem.
– Mit tekint az eddigi legnagyobb vadászsikerének és -kudarcának?
– Egyiket sem a hagyományos módon, a megszerzett vagy elszalasztott trófea nagyságával és minőségével mérem. Ezért a legnagyobb sikeremnek azt tartom, amikor hat méterről lőttem meg egy őzbakot, mert olyan közelre kellett becserkelnem, hogy a végén már csúsztam-másztam. Ebben az a bravúr, hogy egy ilyen érzékszervekkel megáldott állat számára észrevétlen maradtam. Ugyanezt megtettem egy gímszarvasbika esetében is egy hajnali vadászaton, amely délelőtt tizenegyig elhúzódott. Kettőnk között ott volt a sűrű, azon kellett teljes csendben áthatolnom. Kudarc? Amikor hat egyforma süldő közül meglövöd az egyiket, és mire odaérsz, meglátod, hogy a mama volt az. Mert a tavalyi malac hatvankilós, a koca meg nyolcvan, úgyhogy bizonyos fényviszonyok mellett nagyobb távolságból nem is látszik a különbség.
– Édesapja, a magyar vízilabda legsikeresebb utánpótlás-kapitánya, „Fecsó bácsi” szerint minden sportágban tehetséges volt, amibe csak belekóstolt, legyen szó vízilabdáról, sízésről vagy éppen vízisíről. Ez a vadászatra is igaz? Egyáltalán kell hozzá tehetség?
– Nagyon is kell. Az átlagember persze hajlamos a vadászatot öszszetéveszteni a lövéssel, de az csak egy fázis. Igaz, nem elhanyagolható, fontos fázis. A tehetségnek azonban addig kell megnyilvánulnia, amíg az agy kiadja a tűzparancsot. Mert ha például egy terület kétszáz vadat tart el, a szakértelem ahhoz szükséges, hogy a vadász ki tudja választani, melyikért emelje fel egyáltalán a puskáját. Az első években természetesen nekem is sokkal több volt a hibás döntésem, de mostanra kicsit lehiggadtam. Hogy a vízilabdából hozzak analógiát, a csatár is addig ideges, amíg be nem lőtte az első gólját, és ha ez a negyedik negyedig így van, akkor már könnyebben választ rossz megoldást. Kapitányként ezért nekem is dupla öröm, ha a gólzsák jól kezd. Visszatérve a vadászathoz, szerencsére már eljutottam odáig, hogy ne kelljen nagyon izgulnom.
– Csak lövi a vadat, vagy főzi és eszi is?
– Teljes a skála. Főzöm is, eszem is. A bográcsos korszakon már túljutottam, mert a pörkölt nem adja vissza igazán a vadhús különlegességét. Gondolom, nem szerzek azzal hatalmas meglepetést, hogy a fiatal vaddisznó húsát szeretem a legjobban, de a szarvasok védelmében feltétlenül el kell mondanom, hogy a szarvaskolbásznak nincsen párja.

Forrás: MNO

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés