Videcz Ferenc (1944-2011)

Hosszan tartó súlyos betegséget és méltósággal viselt szenvedést követően, életének 67. évében elhunyt Videcz Ferenc vadászíró, költő és tanár, a Magyar Írószövetség tagja, számos novelláskötet, valamint verseskönyv szerzője. Munkásságát íróként és vadászként több szakmai és társadalmi szervezet is elismerte, többi közt megkapta a Tolna Megye Művészetéért Díjat, illetőleg a Vadászati Kulturális Egyesület Arany Fácán-toll Díját. A mindenekelőtt vadászíróként ismert  szerző – négy önálló elbeszéléskötet és tizennégy antológia-szereplés után – az utóbbi időben főként verseivel lépett az olvasók elé. Írásai és szonettjei nem csak idehaza, de a határon túl is elismerő fogadtatásban részesültek.

Tanárember volt, egyszersmind sok vadász tanítómestere, sőt példaképe. Legismertebb és legnépszerűbb vadászkönyveiben /Holtomiglan (Dénes Natúr Műhely Kiadó 1997), Verőfény és alkonyat (D.N.M. Kiadó 1998), Vadász voltam egykoron (D.N.M. Kiadó 1999), Tanítványok (D.N.M. Kiadó 2001), Vendégkönyv (D.N.M. Kiadó 2004), Zsugorított görbetükör (Terraprint Kiadó 2004)/ fanyar humorral átszőtt történetein keresztül – melyek helyszínéül leggyakrabban Baranya megyét választotta – szűkebb hazájába, a Kelet-Mecsekbe elkalauzolva nevelte, okította, formálta az olvasókat. Mondhatni, szívügye volt a magyar vadásznyelv ápolása és a vadászati kultúra terjesztése. Ennek szellemében élte mindennapjait, ennek a célnak rendelt alá mindent.

A Pedagógiai Főiskola elvégzése után, 1966-ban tanárként került Hidas községbe. Egészen haláláig ott élt, alkotott, és ha tehette – vadászott. Önmagát Fekete István szellemi követőjének tartotta s egyfajta ars poeticaként jó néhányszor idézte fel jeles vadászírónk emlékét: „Nem vagyok epigon, hiszen soha nem akartam vagy próbáltam őt utánozni, mert csak az ostobák hiszik, hogy Ő lemásolható. Viszont vele együtt vallom, hogy a vadászat együtt jár a vad és a természet szeretetével, melybe zöld ruhánkban nem csupán rejtőzködés céljából, hanem átvitt értelemben is beleolvadunk. S ha erre képesek vagyunk, akkor – és csakis akkor – illik ránk a vadász titulus.”

Videcz Ferenc január 20-án eltávozott közülünk, mostantól az égi vadászmezők cserkelőútjait járja. Itt hagyott minket, mégis velünk lesz: könyveinek lapjain, vidám anekdotáinkban és az emlékezetünkben. Fájó szívvel bár, de mindig nagy tisztelettel és örömmel fogjuk felidézni kedves alakját, hiszen tudjuk, hogy íróként, költőként, vadászként, férjként, édesapaként vagy barátként egyaránt velünk és bennünk marad, valahol legbelül, a szívünk rejtekében.

Emlékét kegyelettel megőrizzük, nyugodjék békében!