A vadászetika, mint markáns és nagy múltú szakmai erkölcs, egy sajátos, meglehetősen zárt  közösség elvárási rendszere, mely  azonban az adott kor, az adott társadalom, az általános erkölcs által is  befolyásolt, illetve meghatározott. És ez azt jelenti, hogy tartalma (érvényességi, illetve felelősségi köre) folyamatosan bővül, változik. A vadászetika felelősségi köre úgy  tágul a  világ változásaival, a fejlődéssel összefüggésben, ahogy egyre sokasodnak és egyre  nagyobb területet fognak át a vízbe dobott kő által keltett vízgyűrűk.

            A legbelsőbb kör (és egyben a legősibb felelősségi viszonyrendszer) a vadászt és a vadat ölelte  körül. Ember és állat, vadász és vad viszonya ősidők óta  szoros és különleges, ami  sok egyéb mellett az  emberek és állatok közötti reláció spirituális tartalmakkal való feltöltődésében jut(ott) kifejezésre. Az állatok sokszor természetfelettinek tűnő képességeihez fűződő hiedelmek, az állatok isteni tulajdonságokkal való felruházása (az istenek állatok képében való megjelenítése), a totemállatok kultusza, a népmesék csoda-tevő állatai mind-mind ennek a kapcsolatnak a különleges voltát bizonyítják. Nagy és gazdag  e kötelék irodalma. Az én  visszatérő olvasmányom Ted Andrews „Az állatok szimbolikája – Spirituális beszéd ember és állat között” című műve. Elég egy gondolatot idézni tőle, hogy megértsük, mi is a lényege a vadászetika ősi  alapeszméjének. „Az a mai is bennünk élő késztetés, hogy különféle csodás adottságokat tulajdonítsunk az állatoknak, segít abban, hogy közelebb jussunk a természet lényegéhez. Ebben a tekintetben minden állat egy-egy potenciális átjáró, amelyen át az emberi lélek varázslatos világába lehet jutni. Legtöbben azonban nem ismerik fel, hogy az állatokról való gondolkodásmódjuk az önmagukról való gondolkodásuk tükörképe.”

            A képzeletbeli vízgyűrű következő köre a vadász–vadász viszonyt fogja át. A vadászat kollektív tevékenység, még akkor is, ha az utolsó mozzanat (a vad elejtése) esetleg egyedül történik. A vad – immár évszázadok óta, mostanság pedig különösképpen –, a természet és az ember közös „produktuma”. Vadgazdálkodás nélkül (melynek a vadászat szerves része, ámbár végső mozzanata) nincs vadászható mennyiségű  és minőségű vad. A terítékre hozott, illő módon birtokba vett vadban tehát sokak munkáját kell látnunk és dicsérnünk. A vadgazda, a szakszemélyzet tisztelete  és méltó megbecsülése alapvető erkölcsi kérdés. Mint ahogy a vadásztársakhoz való korrekt, együttműködő viszony is. A vadászat szenvedély alapú tevékenység, mely a nagy energiájú érzelmek, elemi erejű vágyak mellett gyakran indulatokkal is telítődik. Nem idegen az embertől a  szerzés, a birtoklás igénye, mint ahogy  a többre, jobbra, szebbre, nagyobbra  vágyás, sőt a   féltékenység, az irigység, az egoizmus sem. Emberi minőségünket nem ezen belső késztetések  megléte, avagy hiánya minősíti, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek féken tartani (vagy éppen nemes célok érdekében mozgósítani), azaz   intellektuálisan és morálisan kontrollálni és vezérelni  ezeket az inspiráló  motivációkat. A vadásztársak  tisztelete, megbecsülése, saját sikerekhez, élményekhez való joguk elfogadása nélkül  lehet valaki eredményes vadász, de boldog sohasem.

            A vadászetika már hosszabb ideje (legújabban pedig különös nyomatékkal) a vadászok és nem vadászok  kapcsolatát, egymáshoz való viszonyát is szabályozza. Tehát a praktikus érdekek, kötelezettségek és kényszerek mellett erkölcsi kérdés is  annak fel- és elismerése, hogy ami a vadász számára vadászterület, nos,  ugyanaz a földdarab valaki másnak erdő, rét, művelés alatt álló mezőgazdasági birtok, horgász- vagy halastó, esetleg kirándulási célpont. A természet (a haza minden négyzetmétere)  végső lényegét tekintve  közös kincsünk,  kollektív életterünk, mely számtalan funkciót tölt be egyidejűleg. A vadászok tábora viszonylag kicsi, ezért is kelt visszatetszést, ha  önző megnyilvánulásaikkal, kisajátítási  törekvéseikkel találkoznak az emberek. A vadász nem a terület korlátlan hatalmú ura, már csak azért sem, mert   vadászok többsége nem a saját területén (birtokán) folytat vadgazdálkodást, avagy éli ki szenvedélyét. A vadvédelem, vadgazdálkodás és vadászat jövője szempontjából az érdekegyeztetés és az együttműködés olyan korkövetelmény, mellyel az igazvadászoknak „belülről vezérelten” kell egyetérteni.

            A vadász és  a vad, a vadász és vadász, valamint a vadászok és nem vadászok egymáshoz való viszonyát, bonyolult kapcsolatrendszerét szabályozó etikai elvárásokat  és elveket  egy negyedik viszonyrendszer egészíti ki (s egyben integrálja és harmonizálja is egymással), s ez nem más, mint a természet egészéért érzett felelősség. A természet szeretete evidencia a vadászok számára. Ám ma már több kell  a természet szépségének felfedezésénél és élvezeténél,  több kell a szép szavaknál, az érzelmek kinyilvánításánál. Az igazvadász aktív természetvédő, és ennek az aktivitásnak ma már messze túl kell mutatnia a vadászható fajok védelmén, szakszerű kezelésén. A természet egy és oszthatatlan, és minden összetevője, „szereplője” fontos. Az élővilágban nincs hierarchia, a vadászok számára oly kedves és fontos vadászható fajok se védhetőek meg a természeti környezet  drámai degradálódása esetén, más fajok  pusztulása közepette. Ismertem egy jó nevű  vadászt, aki fáradhatatlanul gyomlálta  a dúvadat, vadászati gyakorlata során messzemenően  szem előtt tartotta a válogató vadászat (selejtezés) szakmai elveit, kemény teleken etette a vadat, ám mint sikeres (műanyagtermékeket gyártó) vállalkozó  elnézte (vagy talán ösztönözte is), hogy az emberei teherautó számra  hordják illegális szemétlerakó helyekre üzeme a soha le nem bomló hulladékait. Etikus vadász csak az élet más területein is etikusan, azaz a következményekkel is számoló, a saját, aktuális  érdekeinél messzebbre látó  ember lehet.

            Az etika tehát minden esetben  döntést, azaz cselekvést jelent, mely  másokhoz (emberekhez, állatokhoz, dolgokhoz és ügyekhez) való viszonyunkat fejezi ki. Minden helyzet döntést igényel, ám minden döntést igénylő helyzet más. Nincs recept: az úgynevezett erkölcsi érzékünk vezérel bennünket, vagy ha úgy tetszik a jobbik (vagy éppen a rosszabbik) énünk, mely a  választást igénylő konkrét helyzetekben biztat, bátorít, vagy éppen visszafog. Mégis, a vadászat erkölcsének is vannak általánosnak mondható alapelvei. Én, a vadászetika egyre bővülő felelősségi köreit figyelembe véve,  nyolc ilyent fogalmaztam meg.

1.      A természetért érzett felelősség elve

2.      Az állatok méltóságának elve

3.      A hozzáértés és a szaktudás elve

4.      Az esélyadás elve

5.      Az önmérséklet elve

6.      A biztonság elve

7.      Az együttműködés elve

8.      A hagyományőrzés elve.

 Az erkölcsi normák évszázadokon, sőt évezredeken át baráti, közösségi, tábortűz melletti vagy éppen vadászházi  beszélgetések során fogalmazódtak meg, illetve hagyományozódtak  nemzedékről nemzedékre. Rohanó korunkban egyre ritkábbak az ilyen alkalmak. De ebbe nem nyugodhatunk bele. Ha másképp nem megy, üljünk a képzeletbeli kandallók mellé, gyújtsunk képzeletbeli, vagy éppen virtuális  tábortüzeket, mert együttlét nélkül nincs közösség, közösség nélkül pedig nincs erkölcs…

Békés Sándor

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés