„A trófea és a szerzésével  járó élmény kiegészítik egymást. Mindkettő alkotórészei a vadászemlékek, de annak képzésében legtöbbször nem egyforma arányban vesz részt az agancs és az élmény. Világverő trófeákhoz esetleg csak egy jelentéktelen esemény fűződik, míg lehet valamely jelentéktelen trófeának mindent felülmúló és felejthetetlen emléke”.  Thurn-Rumbach István  (1891–1948) Erdélyi szarvasok és medvék nyomában  című  könyvéből vettem ezt az idézetet, mely  tökéletes pontossággal fogalmazza meg a vadásztrófea többes jellegét.

            A trófea görög eredetű szó ((trophaion), és elsődleges jelentése szerint győzedelmi jel. A háborúk győztes seregei a legyűrt ellenség fegyvereit, zászlóit és egyéb felségjeleit sikerük  bizonyítékaként vették magukhoz, hogy aztán rátermettségük és erejük tanújeleként  minden kínálkozó alkalommal felmutassák azokat. A középkori uralkodók, hadvezérek címereit is gyakran díszítették háborús trófeák (ágyúk, puskák, kardok), ugyanezt a célt  szolgálva. A sportolók, a nagy versenyek bajnokai által elnyert díjakat  is  trófeának nevezték és nevezzük ma is, hisz  a serlegek, érmek és egyéb jutalomtárgyak küldetése se más, mint a siker, a diadal  demonstrálása.

            A vadásztrófea  is a siker, a győzelem jele,  ugyanakkor egy olyan sajátos ikon, mely ősidők óta  másodlagos, sőt spirituális tartalmakat is hordoz. Már ősember elődeink is büszkén viselték  ruházatként, ruházati kiegészítőként, díszként, ékszerként vagy éppen felségjelként  az elejtett vad bőrét, szőrét, szarvát, fogát, agancsát, mert ezáltal  szavak nélkül is  eldicsekedhettek bátorságukkal és eredményességükkel, és mert szentül hitték, hogy trófeáik által  az elejtett vad különleges képességeit is megörökölték.

            A vadon élő állatokhoz fűződő érzelmi, spirituális és kulturális viszony – melynek egyik sajátos megnyilvánulási formája a trófeakultusz –, tehát a messzi múltban gyökeredzik, ám a tartalma,  természetesen, koronként, sőt földrajzi térségenként is változott és  változik ma  is. A vadásztrófeák újkori kultuszának két nagy földrajzi központja van: Közép-Európa és Amerika.

            A trófeakultusz  a vadászati kultúra, a vadászati kultúra pedig a nemzeti kultúra és szokásrend része. Európát négy nagy régióra szokták osztani a vadászati kultúra terén tapasztalható különbözőségek alapján. Az angolszász kulturális régióhoz Anglia és Írország tartozik, ahol is  a vadászatot mindenekelőtt sportként, társasági eseményként, a fair play sajátos érvényesülési területeként értelmezik. A skandináv vadászati kultúra (Dánia, Svédország, Norvégia,  Finnország) hús centrikus, a vadászat ennek megfelelően „betakarítás” jellegű, melyet  a kisebb-nagyobb települések lakói ünnepélyes,  közösségi eseményként élnek meg. A mediterrán térségben (Franciaország, Spanyolország, Portugália, Olaszország, illetve a Földközi-tengeri szigetek) a vadászat a többség számára extravagáns szórakozási forma, mely többnyire társas vadászatok formájában zajlik,  és történelmi hagyományként  tömegesen ejtenek el a madarakat. A közép-európai vadászati kultúrát (melynek centruma Németország és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területe) a vadgazdálkodás és vadászat szoros egysége jellemzi, és ebben a kultúrában a trófea az elejtő vadász sikere mellett e két egymásra ható tevékenység milyenségét, eredményességét is dokumentálja. Az amerikai trófeakultusz kialakítója és éltetője a Nemzetközi Safari Club (SCI), mely nagyra értékeli a rendkívüli trófeákat, és ezáltal  a mennyiségi rekordok  hajszolása  helyett a minőségért való küzdelmet és áldozatkészséget népszerűsíti tagjai körében.

            De mit is nevezünk trófeának? Semmiképpen sem csak  azt a valamit (másodlagos nemi képződményt),  amit a vad a fején visel! A vadnak nincs trófeája, a vadnak szarva, agancsa, agyara (stb) van, a trófea ugyanis győzedelmi jel, és mint ilyen csak a vadász dicsekedhet vele. Az agancs a vadász általi birtokbavétel útján nemesül trófeává! De a trófea fogalmának pontos meghatározásához még ez sem elég. Az orvvadász által, avagy a vadászjeggyel rendelkező vadász által, ámde  tiltott időben, tiltott helyen, tiltott  módon, tiltott eszközzel elejtett vad agancsa  sem  trófea, hanem csak  bűnjel.  A vásárban se trófeát vásárol az ember, hanem agancsot. A trófea ugyanis elválaszthatatlan az elejtő személyétől, és azoktól a nemes erőfeszítésektől, melyeket megszerzése érdekében fejtett ki.

Minden vadászható vadfajnak, madárnak van (lehet) trófeája. A szalonka trófeája például az ecsettolla,  a róka, a sakál,  a borz esetében  pedig újabban a koponya.  Mert a trófea nem más, mint az állatnak az  a (nem romlandó) része – szőre, bőre,  tolla, szarva, agancsa, agyara –, melyet a vadászközösség trófeaként határoz meg, illetve fogad el.  Büszkeségre okot adó vadásztrófeával  ténylegesen tehát csak az a vadászatra jogosult személy rendelkezik, aki vadászidényben,  törvényes keretek között, engedélyezett helyen és módon  ejtette el  valamely vadászható faj egyedét.

A vadat méltó körülmények között elejtő vadász számára a trófea olyan, különleges  értéket képviselő emléktárgy, mely magába zárva őrzi – és bármikor felidézhetővé teszi –, az elejtés összes körülményét. A trófea tehát egyrészről  tárgyiasult emlék, másrészről azonban sajátos kegytárgy is, melyben jelképesen tovább él egykori viselője, az elejtett állat. Mert a sikeres vadászatot, a vad – különösképpen értékes nagyvadjaink –, lelövését és birtokba vételét ellentmondásos érzésekkel éli meg a becsületes, igazvadász. Amikor a kimúlt állathoz ér az ember, amikor megérinti a fejét, az agancsát a személyiség egészét magával ragadó boldogság érzetének hátterében többnyire  jelen van egyfajta szomorúság is. A vad elejtése: öröm és gyász. José Ortega y Gasset így fogalmazta  meg ezt a különös lelkiállapotot:

„A jó vadászhoz hozzátartozik a nyugtalan lelkiismeret a halállal kapcsolatban, amit éppen ő hoz a pompás állatra. A vadásznak nincs végső és szilárd bizonyossága afelől, hogy magatartása helyes-e. Azonban, s ezt jól értsék meg, nem bizonyos ennek ellenkezőjében sem…”

A mi trófeakultuszunk nem csupán trófea-gyűjtést jelent. E kultusz lényege a trófeának – mint kivételes, spirituális tartalmakat is őrző tárgynak -, a megbecsülésében rejlik, mely a szakszerű kikészítéstől, a vadász otthonában történő méltó elhelyezéséig terjed. A picében, padláson, garázsban méltatlan körülmények között tárolt trófeák a kulturálatlanság és  lélektelenség vádló bizonyítékai. Mint ahogy a vadász által, a vadász életében  eladott trófeák is…

Az érzelmek a vadászat lényegéhez tartoznak.

Kedves könyveim egyike dr. Horvát Béla (1912–1997) Zúg az erdő – A kertek aljától a Kárpátokig  című könyve, melyben az úgynevezett „Sásos-lapi” nagy bak elejtésének, illetve birtokba vételének érzelem gazdag  történetét is megírta.

„Leereszkedem hozzá és kihúzom a nefelejcstől kék partra. Sokszor láttam és csodáltam agancsbokrétáját. Tudtam, hogy rendkívüli bak, de hogy ilyen hatalmas tömegű, sokágú agancskoronája legyen, azt nem reméltem. Sötét van, ködpára úszik a nádvirágra az ég csillagosodó kárpitja alatt. Tizenhat nap sok-sok fáradalma, csúszás-mászása, izgalma, kemény munkája ért véget. Mellette térdelek, simogatom ősz fejét, tapogatom valószínűtlenül erős, pompás agancsát. Elmúlt a nagy bak… Emlékké vált a Sásos-lápon. Emlékké, amely csak velem múlik végleg el, ha életem orsóján lepereg a fonal…”

Széchenyi  Zsigmond örökérvényű figyelmeztetése összecseng ezzel, miszerint „…nem ám maga a zsákmány, hanem a kézre kerítésére áldozott kockázat és fáradozás bizonyítja a vadászember rátermettségét, következőleg az szabja meg a trófea valódi becsét is.”  A trófeagyűjtemény (a vadász szoba) természetesen praktikus információkat, üzeneteket is továbbít a szemlélődők számára. Elárulja például tulajdonosuk szakmai tudását, hozzáértését, vagy ha úgy tetszik: önfegyelmének, felelősségérzetének mértékét. Akinél fiatal, ígéretes állatok agancsai sorakoznak a falon, az hiába papol borozgatás közben a vadászetikáról…

Élményvadászok vagyunk, az élmények legszebbike pedig többnyire trófeát eredményez. Trófeakultuszunk körül időről-időre fellángol a vita. Néha okkal, máskor ok nélkül. Ismerünk olyan vadászt, aki csak „trófeás” vadat ejt el, és olyant is, aki csak érmet ígérő vadra emel puskát. Ez már kérkedés, kivagyiság, magamutogatás. A kiváló, pompás trófea utáni vágyakozás ott munkál minden vadász lelke mélyén, s ez normális, helyénvaló törekvés, hisz minden nemes emberi erőfeszítés mozgatóereje a jobbra, a többre vágyás. Ám ebben az esetben is a mérték az érték.

A viták és bírálatok többsége az egyre erőteljesebben jelentkező  rekordhajhászással és versenyszellemmel kapcsolatos, mely az agancsok manipulálását, a „csinált” bakok és bikák „elszaporodását” eredményezte  a vadászterületeken. A méretek favorizálását, rekordlisták összeállítását a  Nemzetközi Vadvédelmi Tanács (CIC)  is káros jelenségnek tartja, az erős szarvak és agancsok tudományos célú  nyilvántartásba vételét azonban ez a szervezet is támogatja. Mert a trófea   nem csupán emléktárgy és  a vadászotthonok dísze, de sajátos „adathordozó” is, mely  sok mindent elmond az elejtett   egyed, sőt az adott populáció genetikai értékeiről, no és persze,  az élőhely változásairól,  a vadgazdálkodás színvonaláról is.  Mi több: a trófeát tulajdonló vadász erkölcséről is.

Mutasd a trófeáidat, és megmondom ki vagy..!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés