A vadászat végső lényegét én a találkozásokban találtam meg. Találkozás a természettel, találkozás a hőn óhajtott vaddal, találkozás és ismerkedés csodás, ám addig ismeretlen tájakkal, lényekkel és jelenségekkel. És persze, emberekkel!  Találkozni annyi, mint kapcsolatot teremteni. És kapcsolat nincs egymásra hatás, és ezzel együtt kockázat nélkül.  A találkozás tehát élmény és kaland… – írtam Emlékekbe kapaszkodva című könyvemben (Nimród Alapítvány, 2004), és ez a meggyőződésem az újabb és újabb találkozások élményei és tanulságai által  napról-napra csak erősödik. A tartalmas vadászatélet értékes hozadéka az egyre táguló ismeretségi kör, a táj- és  emberismeret kiteljesedése és mindezek megkoronázásaként barátságok születése.

            Minden vadásznap ünnep,  vallotta és írta Széchenyi, amihez nyugodt szívvel hozzátehetjük, hogy a  vendégségben, vendégvadászként megélt vadásznapok  többnyire a legszebbek, a legemlékezetesebbek ezen ünnepek között.  Vadászvendégnek, vendégvadásznak lenni jó. De vendéget hívni, várni és fogadni sem akármilyen élmény, feltéve persze, hogy a meghívás alapja a kölcsönös tisztelet és szeretet.

            A vendégszeretet nemzeti erényeink egyike. Gyökerei a harcos, nomád, lovas múltig nyúlnak vissza (Mongóliában járva magam is megtapasztaltam az önzetlen szívélyesség általánosan elterjedt gyakorlatát), így hát akár törvényszerűnek is tekinthetjük, hogy  államalapító nagy királyunk, Szent István   Imre herceghez írt intelmeiben a vendégszeretet kérdésére is kitért. „Megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad…” – írta, nyilvánvalóan  mindenekelőtt államérdekeket tartva szem előtt. De a vendég, a vendégszeretet, a szíveslátás  az egyéni, a családi és  a közösségi életet is gazdagítja. Vendégnek lenni, vendéget fogadni mindkét fél számára kitüntetett esemény.

            Videcz Ferenc (1944–2011) azt írja Vendégkönyv  című kötetében (Nimród Alapítvány, 2004), hogy „A vendégséget magam is ünnepnek tartottam, kiváltképpen, ha régi, jó barátok, hozzám hasonló, viharvertségükben is napsugaras kedélyű, tisztességes cimborák invitáltak. Ha külsőségekben nem is – mert pénztárcám nem mindig tette lehetővé –, de lélekben felöltöttem ünnepi díszemet, amelyek a viszontlátás, a vidám együttlét, a szolid pohárcsengés, esetleg a mindent megkoronázó töret révén tovább fényesedtek.”

            A vendéghívás felelősségvállalást jelent, vendégnek lenni pedig számos vonatkozásban vizsgát. A vendéghívó felelőssége a  meghívandó   személy kiválasztásával kezdődik. Az érdekalapú, „hátsó szándékok” által vezérelt  meghívások  többnyire mindkét fél esetében keserű szájízt hagynak maguk után. Videcz Ferenc a vendéghívás lényegét ragadta meg, amikor a meghívó fél és a vendég „hasonlóságának” fontosságát hangsúlyozta.

Természetesen nem az életkor, nem az iskolai végzettség, nem a gazdasági-vagyoni helyzet, avagy a társadalmi pozíció azonossága a fontos,  hanem a mentalistás, az észjárás, a gondolkodásmód, a lelkület, egyszóval: az életfelfogás  hasonlósága. És azon belül is mindenekelőtt és mindenek felett a vadászat erkölcsi és törvényi elvárásaihoz való viszony!

            A meghívás, természetesen mindig konkrét –  személyre, helyre, időpontra szóló  –invitálást jelent,  a   „gyere majd  el egyszer hozzánk” típusú  felszólítás felelőtlen, méltatlan,  üres fecsegés.

            A meghívás  mikéntje  se mellékes kérdés. Hosszabb múltra visszatekintő barátság és rutinszerűnek mondható vadászat (mondjuk egy vadkárelhárító esti les,   dúvadazás vagy éppen  egy egyetlen délutánra szóló vízivad-vadászat) esetén elég lehet egy telefonhívás, esetleg egy E-mail, de a tájékoztatásnak ekkor is  teljesnek  kell lennie. A találkozás helyét, időpontját,  a vadászat várható időtartamát és módját, a lőhető vad faját és milyenségét feltétlenül tartalmaznia kell.  Az ilyen típusú meghívás, illetve vendégvadászat az egykor oly divatos (és sokunk számára máig oly szimpatikus),   kalákában, tehát baráti összefogással megvalósított feladatteljesítéshez hasonlatos. De a segítőnek, a vendégnek ebben az esetben is éreznie kell a házigazda kitüntető figyelmét.

            Vadászati kultúránk  értékes hagyománya a „nagyvadászatokra” – nagyterítékű nyúl- és fácánvadászatokra, vaddisznó hajtásokra, illetve  nagyvadra – szóló vendéghívás szokása,  gyakorlata. Ezek az alkalmak  valóban vadászéletünk piros betűs ünnepei, éppen ezért előkészítésük  különleges gondosságot igényel. A vendéghívó félnek (aki többnyire egy személy, de lehet maga a vadászatra jogosult szervezet is) két  alapelvet maradéktalanul be kell tartania.

1.      A vendéghívásnak minden tekintetben törvényesnek és szabályosnak kell lennie, tehát mindenkinek tudnia kell róla, akinek az ilyesmiről tudnia kell.

2.      Vendéget mindenki csak a saját „számlájára’” hívhat, tehát a vendégnek juttatott vadászati lehetőség,  szolgáltatás és ellátás nem sértheti mások érdekeit, nem járhat mások károsodásával.

            Az ilyen jellegű meghívást illik írásban, meghívólevél  útján eszközölni, már csak azért is, mert bizonyos értelemben már maga a levél is „trófea” (értékes emléktárgy), melyet

féltő szeretettel őriz meg az igazvadász. A meghívólevélnek, természetesen, több elfogadott változata van. Lehet a vadászatra jogosult szervezet által  nyomdai úton  előállított, és lehet a meghívó személy által  (számítógéppel, vagy kézzel) írt személyes invitálás. A kézzel írt levél

a tisztelet és szeretet hangsúlyozott kinyilvánítása.

            A vendég státusza kellemes (hisz minden tekintetben gondoskodnak róla), de nem felelősség nélküli. Vadászetika című könyvemben  ilyenféleképpen fogalmaztam meg a vendégre vonatkozó  tízparancsolatot:

            1. Sose erőltesd, provokáld a meghívást.

            2. Pontosan érkezz, és megbeszélt időben távozz.

            3. Ne válogass ételben, italban, és általában semmit se kritizálj.

            4. Ne válogass a vadban, a legszerényebb eredménynek is őszintén örülj.

            5. Élvezd az együttlétet, érdeklődj a házigazda mindennapjai (családja, hivatása, vadászélményei) iránt.

            6. Vedd észre a táj, a vadászterület szépségeit, örülj, dicsérőleg ismerd el, ha  a vadászházban, a területen a fejlődés jeleivel találkozol.

            7. A vadászaton mindenben és maradéktalanul engedelmeskedj vezetődnek, nem azért hívtak, hogy kioktasd őket.

            8. Hidd, valld, és mondd is ki, ha úgy kívánja a helyzet, hogy   a vadászat akkor is élmény, akkor is lehet szép, ha semmi se került  a puskacső  elé.

            9. Vendéglátódat, a vadászkísérőt, a vadászat közreműködőit tiszteld meg valami szerény, lehetőleg vadászias ajándékkal.

            10. És ne feledd: a meghívást viszonozni illik.

            Az etika és etikett nem kőbevésett elvárási rendszerek,  mert együtt változnak a változó világgal. Néhány évvel ezelőtt például  még nem kellett a mobiltelefon használatának

etikájával foglalkozni, ma már kell, hisz mindenki zsebében ott lapul a készülék. Az illem és a vadászat érdekei egyaránt  azt kívánják, hogy magaslesen, cserkelés és barkácsolás közben, hajtás idején semmiképpen se szólaljon meg a telefon.  A terítéknél állva, a töret átadás-átvételénél pedig egyenesen  illúzióromboló, sőt kegyeletsértő  a telefon hívóhangjának felhangzása.  De  a vadászházi együttlétek során  se illik üzleti és egyéb, személyes és praktikus   ügyeket intézni. A vadászat sokféle hozadéka közül az egyik legértékesebb a kikapcsolódás lehetősége, mely lényegét tekintve az erőgyűjtés, a feltöltődés alkalma. Nos, erről mond le, aki a vadászházból is  üzletel, ügyeket intéz.

            Megosztott világban élünk. (Ámbár a világ mindig is megosztott volt…) Gazdasági érdekek, politikai nézetek, személyeket érintő személyes szimpátiák  és ellenszenvek mentén tagozódik a társadalom.  Barátok között is ritka a teljes nézetazonosság.  Fehér asztal mellett aztán többnyire felszínre is kerülnek az eltérő vélemények, elkötelezettségek, ami nem baj, sőt magától értetődő. Erkölcsi problémákat az ellentmondást nem tűrő, agresszív, a beszélgetőtárs véleményét, elkötelezettségét  semmibe vevő, „lenullázó” kinyilatkoztatások vetnek fel. A vadászház  nem pártház, a vadásztársi együttlét nem politikai nagygyűlés. Arra a vadászházi  estére, arra  a poharazgatással kísért közös étkezésre,  beszélgetésre emlékezünk sok idő elteltével is kellemesen, mely vadászélményekről, vadászattal kapcsolatos tanulságokról, sztorikról,  humoros esetekről, emlékezésre méltó elődökről, közös ismerősökről szólt. Alaptétel:   a jó vendég egyben  kellemes ember is!

            A vadászat, vadgazdálkodás újabb kori jelensége a fizető bérvadászok számának folyamatos növekedése. Külföldi és hazai vadászok  sokasága  vállal  komoly anyagi áldozatokat  annak érdekében, hogy  élményhez, trófeához jusson. Őket is vendégvadásznak nevezzük, ámbár a vadásztató szervezettel, illetve személyzettel létrejövő alkalmi kapcsolatuk alapvetően üzleti jellegű. Ezen kapcsolatok erkölcsösségének alapja  a   korrekt érték- és árarány. Azt kell kapniuk a pénzükért, amit az ajánlattétel tartalmazott. De a vad nem sorozatgyártású ipari termék,  mint ahogy a vadászterület sem diszkontáruház.  Ha mégis hasonlítani szeretnénk valamilyen kereskedelmi formációhoz, akkor talán a legszerencsésebb egy igényes étteremhez, vendéglőhöz hasonlítani. A boltokban, üzletekben vevők vannak, az éttermekben vendégek. A vevő és eladó kapcsolata többnyire érzelemmentes és távolságtartó, míg a vendéglős  és vendége pillanatokon belül személyes kapcsolatba kerül egymással, mert a „termék” ott és akkor, kettejük  egyeztetése és együttműködése eredményeképpen  nyer konkrét megfogalmazást, ölt végleges formát. Ráadásul a vendég nem csupán anyagi javakat vár el a pénzéért egy jó vendéglőben, hanem sajátos hangulatot, vagy ha úgy tetszik,  illúziót is. A fizető vendégvadász kísérőjének hasonló elvárásokat kell teljesítenie.

            A vendég(bér)vadász  kísérője, aki többnyire vadőr (hivatásos vadász), és  akinek a hozzáértése, gondos előkészítő munkája és  kitartó  eredmény-centrikussága nélkül  aligha

valósulhatnának meg a vendég álmai, többnyire szerény jövedelmű alkalmazott. Sajnálatos, de így van. Amennyiben a bérvadászatot (és annak etikáját és etikettjét) a vendéglátáshoz hasonlítottuk, a borravaló kérdésében is maradjunk ennél a hasonlatnál. A vadásztatás is „személyes” szolgálat, illetve szolgáltatás, és mint ilyen, úgynevezett „borravalós” munkakör. Az eredményes vadászat végén (többnyire a teríték megbontását követően) átadott kisebb-nagyobb összeg minden kétséget kizáróan jövedelem-kiegészítést jelent a megjutalmazott személy számára, ugyanakkor több is annál, mert a siker,  az élmény, a trófea megszerzése feletti öröm jelképes megosztása. A kiérdemelt és jó szívvel adott borravaló által a köszönetünket  és nagyrabecsülésünket  juttatjuk  kifejezésre.

            A borravaló összege, természetesen, nagy és  kényes kérdés. A túl kicsi és a túl nagy borravaló is helytelen. A túl alacsony  összeg  sértő,  lekezelő,  de tulajdonképpen  a túl nagy  is az, hisz az már nem a tényleges teljesítményről, nem a másik ember megbecsüléséről,  hanem az adományozó tüntetően  nagyvonalú „kegyességéről” szól.

            Recept nincs, szempontok azonban vannak. Az elejtett vad minősége (mennyisége), a vadászat időtartama, a vadászat és az elejtés körülményei, no és persze a kísérő által hozzáadott emberi, vadásztársi többlet együttesen alakíthatja a borravaló összegének nagyságát. Az átadás körülményei se mellékesek. Az elismerő kézfogás, a  hálát kifejező baráti ölelés  fesztelenné teheti az átadás-átvétel (sokszor sutára sikeredő) aktusát.

            Túlzásként hangzik, de lényegét tekintve igaz: a világ ma már egy nagy falu. Olyan távoli országokba is eljutunk, melyekről néhány évtizeddel ezelőtt még álmodni se mertünk, s olyan messzi vidékekről és érkeznek hozzánk vendégek, melyekről korábban talán még nem is hallottunk. A nemzetközi vadászturizmus a turizmus dinamikusan fejlődő ágazata, melynek, természetesen,  komoly etikai vonatkozásai is  vannak.

            A külföldi tartózkodás, a külföldi vadászat gondos előkészületeket, illetve felkészülést igényel. A vadászat körülményeinek (helyszín, vadászati mód, vadászható vadfajok, árak és járulékos költségek, vadászati törvények és szokások) előzetes megismerése mellett az adott országgal (terület, lakosság,  földrajzi és meteorológiai viszonyok, gazdaság, vallások, stb)  kapcsolatban is tájékozódni kell. Az Európán kívüli országok esetében különösen fontos a közvetlen emberi (perszonális) kapcsolatokkal  összefüggő szokások előzetes megismerése. Van ahol a találkozás,  avagy a siker felett érzett örömet összeölelkezéssel fejezik ki (például Oroszországban), s van ahol visszatetszést, elhárító mozdulatokat vált ki az ilyen mérvű testi közelség. (Mongóliában  ezt is megtapasztaltam.) A hölgyekkel szembeni viselkedés  pedig  különös megfontoltságot követel. Az iszlám országokban például már az is botrányt okozhat, ha hosszasabban nézünk egy nőt. De az európai kultúrához oly közel álló USA-ban se árt az óvatosság. A Közép-Európában  magától értetődő, a legmélyebb tiszteletet kifejező kézcsók   az emancipált amerikai hölgyeket kényelmetlenül érinti,  zavarba hozhatja…

            A vendég általában mindenütt, az ázsiai és az  arab országokban azonban különösen kitüntetett személy. A vendégszeretet megköszönésének, hálánk kinyilvánításának a helyi szokások tiszteletben tartása, elfogadása, az azokhoz való örömteli alkalmazkodás  a leghatásosabb módja.

            Az etikett (azaz viselkedésünk) erkölcsünk része, az erkölcs pedig – mint tudjuk –,  viszonyrendszer, mely ez esetben az adott országhoz, kultúrához,  illetve a velünk kapcsolatba kerülő személyekhez való viszonyunkat  fejezi ki. Minden utazás, minden ország, minden konkrét helyszín és kapcsolat más, az alábbi  etikai alapelvek betartása azonban  többnyire mindenütt  megalapozza a személyünkkel kapcsolatos bizalmat, szimpátiát.

            . Minden ember maximális tiszteletet érdemel, nemzetiségre,  bőrszínre, vallásra, kultúrára, társadalmi és vagyoni  helyzetre való különbségtétel nélkül. Bármely országban is járunk, az ottani törvények  maradéktalan betartása, a helyi szokások és hagyományok elfogadása mellett  saját  kultúránk és erkölcsi normáink  szerint éljünk és  viselkedjünk.

A vadászattal kapcsolatos megállapodásban (szerződésben) foglaltak maradéktalan teljesítését várjuk el,  ugyanakkor  azokat magunkra nézve is tekintsük kötelező érvényűnek. Ne tegyünk korrupciós ajánlatot, az ilyen jellegű „felajánlásokat” tekintélyünk és becsületünk megóvása  (és a későbbi komplikációk megelőzése) érdekében határozottan utasítsuk el. És ami akár „életmentő” is lehet: az esetleges helyi (vallási, nemzetiségi, politikai) konfliktusokban soha se e foglaljunk állást.

            Mindezekkel együtt és mindezeken túl etikai alapvetés, hogy aki külföldiekkel kerül kapcsolatba, illetve külföldön tartózkodik, a hazáját képviseli. A magyar–külföldi relációban mindenki „diplomata”, tehát felelős hazája tekintélyéért. Bármit tesz és bármit mond  külföldön vagy külföldiek előtt az ember, azt a „magyarok”  megnyilvánulásaként értékelik. A hazai társadalmi-politikai viszonyokkal, vagy  éppen a magyarországi vadászati szabályozással, illetve  gyakorlattal kapcsolatos   gondok kibeszélése,  a folyamatos panaszkodás nemcsak hazánk és az adott vadásztársaság (vadászatra jogosult) tekintélyét rombolja, de a vendég, illetve vendéglátó közérzetét, hangulatát is. Aki hozzánk jön, jól akarja magát érezni, mint ahogy mi is azért utazunk külföldre, hogy megéljük és élvezzük a gondtalanságot és azt a  tiszteletet és a megbecsülést, mellyel személyünket körülveszik.

            Békés Sándor

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.01.18. 06:40 vadruca Több évtizedes vadászéletem során somindent összeolvastam-hallottam a vadászetikáról.- Most meghökkenve olvasom, hogy a borravaló is vadászetikai kategória (!!??) - Szinte elrémülök: ekkorát fordult volna a világ ??? - Lépten-nyomon halljuk-hangoztatják, hogy a VADÁSZAT csak a pénzről és pénzről (!!!) szól.- De hogy már a vadászetika is ????