„Nem az a fontos, hogy hol vadászik az ember, hanem hogy kikkel” – írta  Csathó  Kálmán (1881–1964) a Nimród 1940. június 20-i számában, levonva a végső következtetést vadásztársaival kapcsolatos csalódásaiból.  Nyilván hasonló élmények  nyomán  sóhajtott fel néhány évvel korábban  Sólyom  is (Nimród, 1935. szept. 10), miszerint   „Milyen szép volna a vadászat, ha a résztvevők mindegyike azon volna, hogy a másik jól mulasson!” .  És ezeket a szomorkás  feltárulkozásokat olvasva minden bizonnyal saját, kellemetlen tapasztalataink is  felszínre törnek emlékezetünk mélyéről.  Mert vadászéletünk, vadászélményeink milyensége jelentős mértékben a környezetünk, a barátaink, a vadásztársaink által meghatározott.

            A vadászat ősidők óta közösségi tevékenység, napjainkban is az, még akkor is, ha viszonylag jelentős az úgynevezett „egyéni”  (tehát vadásztársaságon kívüli) vadászok száma. A vadászatra jogosultaknak (vadászterületet bérlő, kezelő szervezeteknek)  ma már több formája van (vadásztársaság, korlátolt felelősségű társaság, földtulajdonosi közösség, részvénytársaság), a legtöbb vadászt tömörítő és a vadgazdálkodás szempontjából is meghatározó formáció azonban továbbra is az egyesületi alapon működő vadásztársaság.

            A vadásztársaság érdek-, élmény-  és érzelmi közösség. Illetve annak kell/kellene lennie.  A magyarországi civil szerveződések az 1867-es, osztrák–magyar kiegyezést követően kaptak lendületet, s a vadásztársulatok (az önkéntes tűzoltó egyletek mellett) az „úttörők” között voltak. A vadásztársasági forma tehát értékes történelmi örökségünk, mely szakmai, vadgazdálkodási teendői ellátása mellett fontos nevelési szerepet is betöltött. A vadászat gyakorlati és etikai ismereteit és elvárásait többnyire a vadásztársulaton belül, egymástól tanulták el elődeink. És bizonyos értelemben ez ma is így van.  A vadásztársaságot akár egy kis kohóhoz is hasonlíthatjuk, melyben melegszik, fortyog, s jó esetben nemes egységgé szervesül a sokfelől érkező, sokféle érdek által vezérelt, sokszínű „emberanyag”.

            De ez sohasem ment feszültségek, konfliktusok nélkül. Sólyom  fentebb már idézett, Egy kis etika  című  írásába  gyakran beleolvasok, mert minden észrevétele,  minden szava ma is aktuális. ”Gyakran akadnak tagok, akikre ráfér a gáncs, és ha valaki megokoltan bírálja társának helytelen viselkedését, csak a legelemibb jogával él, de aki minden alapos ok nélkül sugdolódzik, gyanúsítgat, az csak azt bizonyítja, hogy ő maga képes volna olyan dolgok elkövetésére, amelyekkel mást gyanúsít ártatlanul”. Cikkének záró gondolata és végkövetkeztetése is sokunk tapasztalata.  „Csodálatos, hogy a vadász, kinek különben érző szívet adott Isten, mennyire tudja gyűlölni embertársát, ha netalán annak is puska van a kezében. Nincs is ennek más magyarázata, mint az önzés.”  A vadászat ösztöntevékenység, így aztán ha leveti az ember a „civil” ruháját és zöldbe öltözik, gyakran kulturális és erkölcsi milyensége is megváltozik…

            A vadásztársasági forma létjogosultságát manapság sokan vitatják. A változó világ kikényszeríthet változásokat, de éppen a változó világ – a pénz- és érdekközpontúság, a sikerorientáltság, az emberi kapcsolatok fellazulása, az egyéni érdekek előtérbe kerülése és az érzelmi elszegényedés –, teszi elemi érdekünkké, mintegy a negatív változások ellenszereként, meglévő közösségeink védelmét és újak létrehozását.

            Mert mi a közösség? Emberek önkéntesen létrejövő kisebb-nagyobb csoportja, melyet a közös érdekek, célok és értékek hoznak létre, s amelyek  keretei között szabadnak és fontosnak érezheti magát minden tag. A közösség eredményességének és fennmaradásának biztosítéka a demokratizmus, a tagi aktivitás, az egymás iránti tolerancia és a hűség.

            A közösség tehát több mint a pillanatnyi érdekek alapján egymás mellé sodródott emberek csoportja. Ilyenek is vannak, céljaik tisztességesek is lehetnek, gondoljunk például a az erdőbirtokosságokra, értékesítési társulásokra, avagy a természeti katasztrófák érdekeik védelmében összefogó károsultjaira. Vagy a galerikra. Vannak, működnek, de nem közösségek.   A közös érdekek csak közös ideálokkal és értékekkel kiegészülve hozhatnak létre közösségeket. A közösségi ember tetteit tehát a ráció (az érdek és értelem) mellett nemes érzelmek is irányítják. Sólyom írja azt is, hogy „mindig vannak kérges szívű emberek, akik csak gyűlölni tudnak mindent, amit nem lehet pénzre váltani.” Nos, közösségi ember abból válhat, aki nem ilyen!

            A vadászközösségeket illetően kétirányú folyamat zajlik. Bizonyos területeken, például a  kényszerközösségeknek is tekinthető területes  vadásztársaságok jelentős részében,  nő a feszültség, gyakoriak a belső konfliktusok okozta ”szétválások”. Vadgazdálkodási szempontból ez többnyire káros. Ám pozitív hozadéka is lehet, amennyiben a „nagy masszából” kiválva olyan társaságok jönnek létre, melynek tagjai értékrendjüket, jellemüket és mentalitásukat tekintve többé-kevésbé hasonlatosak egymáshoz, tehát jobban megférnek egymással.

            Mint mindennek, a szervezetekhez való csatlakozásnak is van etikája. Egyszerű, de szigorú a  tagsági viszony kezdeményezésével, vállalásával kapcsolatos erkölcsi elvárás, mert csak két dolgot ír elő. 1. Mielőtt a felvételedet kéred, ismerd meg az adott közösség (egyesület, társaság, csoport, klub) jellegét, céljait, működési elveit (és ezzel együtt, természetesen a „lelkiségét” is). 2.  És ha  a megismerést követően azok vállalása mellett döntöttél, akkor óvd, segítsd és fejleszd is azt, jó szívvel végzett közösségi munkával, szükség esetén áldozatokat is vállalva.

            Az ember alapvetően közösségi lény. Szükségünk van társakra, a valahová-tartozás élményére.   Igényünk van a meghallgatásra, cselekvési térre, megbecsülésre, szeretetre. Személyiségünk fejlődéséhez, képességeink kibontakoztatásához társakra van szükségünk. Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalapítójának lényeget megragadó, tömör megfogalmazása szerint ugyanis: „…a továbblépés lehetősége, az ember lehetősége a másik emberben van”. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy miközben bizonyos  (többnyire régebbi, „felülről” szervezett) szervezetek elhalnak, vagy agonizálnak,  az önkéntesség és öntevékenység elve alapján új közösségek (egyesületek, klubok) sokasága alakul.

             A vadászati közösségek palettája is egyre sokszínűbb. Talán nincs is megye vagy város, ahol ne jött volna létre (vagy ne született volna újjá)  a közelmúlt években, „civil” alapon,  közös munkafeladatok,  eszmék vagy szenvedélyek mentén  elhivatott vadászok valamilyen csoportosulása. Néhány példa erre a sokszínűségre. Vadászklubok alakultak (információs céllal, találkozási lehetőségként),  szalonkaklubok (emlékőrző és a reményt ébren tartó jelleggel), vadászkürtös egyesületek,  a vadászathoz, természetábrázoláshoz kötődő művészeti alkotói körök, vadászkutyás közösségek, emlék- és hagyatékőrző egyesületek (mint például a dombóvári Fekete István és a mosonmagyaróvári „Sólyom” egyesület).  Országos hatáskörű „civil” szervezetek is létrejöttek. A Vadászati Kulturális Egyesület, a Diana Vadászhölgy Klub, a  Safari Club International magyarországi szervezete ma már a vadászati közélet megkerülhetetlen tényezői.

            Egyedül nem megy. Aligha akad ember, aki vitatja ezt az axiómát, az egyetértés és az együttműködés  gyakran mégis törékenynek bizonyul. Az egyesülés – szervezetek létrehozása és az azokban való önkéntes szerepvállalás –, demokratikus alapjog. De mint tudjuk, kötelezettségek is társulnak minden joghoz. A közösségek életében való részvétel, a közösségi szerepvállalás ősidők óta és minden kultúrában szabályokhoz kötött. Ezek a szabályok – akár nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szóbeli elvárások, akár írott formában létező  működési szabályzatok, becsületkódexek –,  alapelvként az adott szervezettel való öntudatos és büszke azonosulást várják el.  És ezzel együtt a tagtársak, a közösség tagjainak a  megbecsülését. A közösségek kötőanyaga az egymás iránt érzett tisztelet és szolidaritás. Vonzerejük a tagok emberi és szakmai kibontakozását segítő demokratizmus, működési energiájuk pedig a tagi aktivitás.

            Gyakran kérdezik tőlem vadásztársaim, hogy konkrétan mitől, hogyan működik, működhet jól egy  vadásztársaság, vadászati közösség? Az eddig felemlített alapelvek szem előtt tartása, illetve érvényre jutása esetén nem nehéz erre a kérdésre válaszolni. Ott jó a hangulat és eredményes a munka

1 .ahol a  közösség élén olyan,  emberileg, etikailag és szakmailag is alkalmas vezetők állnak, akik  nem várnak el és nem is fogadnak el előnyöket tisztségükből kifolyólag,  mert azt szolgálatként élik meg,

2.  ahol tagság aktív és felelősségteljes részvétellel, javaslattétellel és szükség esetén a megfelelő közösségi fórumon(!) elhangzó javító szándékú kritikával  segíti a valóban közérdeket szolgáló döntések meghozatalát,

3. ahol a többségi akarattal hozott határozatokat azok is elfogadják, és  megvalósulásukat azok is segítik, akik a döntés-előkészítési folyamat  során más álláspontot képviseltek, más javaslattal éltek,

            4. ahol a többség határozottan gátat szab a klikkesedésnek, megakadályozva, hogy egy vagy több „nagyhangú”, összeférhetetlen, valós vagy vélt sérelmektől vezérelt személy körül

ellenérdekelt csoportosulás jöjjön létre,

            5. ahol a kisebb-nagyobb  etikai és egyéb        szabálytalanságok, vétségek szóvá tételére, bírálatára a nyíltan, „szemtől-szemben” kerül sor,  és végül, de nem utolsó sorban

            6. ahol nem uralkodik el az irigység, a kapzsiság és a telhetetlenség, tehát ahol a vadásztársak egymás sikerének is tudnak örülni.

A vadászat, mely az ösztönök által vezérelt ősi tevékenység, olyan, mint egy nagyító: jó és rossz tulajdonságainkat egyaránt felerősíti.  Nemes szenvedélyünket űzve tehát sohase felejtsük el, hogy a  vadászat nemcsak élményforrás, de a jellem nagyítója is…

Békés Sándor

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés