A természet ősidőktől fogva a túlélés minden fortélyára megtanította az embert, ezért lettünk a bolygónk uralkodó lényei. A baj csak az, hogy minél messzebbre kerültünk Tőle, annál többet felejtünk, vagy egyszerűen a „szavait” már rég nem értjük, nem vesszük észre, és képtelenek vagyunk levonni a konzekvenciákat. Hiába nyomkodjuk a számítógépeket is. Hányszor halljuk a „buta liba” kifejezést, holott a vadludak páratlan intelligenciával rendelkeznek és valami egészen különleges ősi „tudás” birtokában vannak. A novemberi alkonyati égboltján hatalmas „V” betűkben húzó vadlúd csapatoktól – aki akar – sokat tanulhat, ha nem sajnálja az időt és fáradságot. Az elmúlt, több mint fél évszázados vadászmúltam alatt számtalan esetben elbűvölten lestem pirkadatkor az éjszakázó tóról kihúzó, napközben a vetésekre kijáró, alkonyatkor pedig az éjszakázó vadvizekre behúzó vadlibákat. Nehéz ezekre megfelelő szavakat találni. A libázás semmi mással nem hasonlítható vadászélmény, mert a siker nagymértékben függ a különleges ködös, zegernyés időjárástól, a vadász rátermettségétől, lőkészségétől és – valljuk be – a kiszámíthatatlan vadászszerencsétől is. Ritkán sikerül igazán jól „elkapni őket”, mert a régi vadászmondás szerint „minden tolluk végén szemük van”. A legkisebb gyanús jelre messze kerülik a veszélyes helyeket. Éppen ez adja a libázás különleges értékét is, hiszen a legtöbb alkalommal csak a megfigyelés élménye marad. Viszont, aki önfeledten tud gyönyörködni a késő őszi vizivilág mással nem hasonlítható csodáiban, olyan tapasztalatokra, ismeretekre tehet szert, ami másként be nem szerezhető. Ha sokat hallgatjuk őket, sajátos hangjuk szinte „beleég” fülünkbe és még másnap otthon is halljuk, vagy legalábbis azt képzeljük.

A természetben semmi nem történik véletlenül, és a közismert és jellemzően határozott „V” alakzatban való röpülésnek is évezredek tapasztalatai alapján kialakult aerodinamikai magyarázata van. Az elöl szárnyaló lúdnak egy-egy szárny suhintása a az őt követő számára igen jelentős felhajtóerőt biztosít, és ez így megy végig az egész csapaton. A csapat, mint egység, így több mint 70 százalékkal növeli az együttes teljesítményt, s ennyivel hosszabb utat tudnak gyorsabban megtenni, mint ha azt egyénileg tennék. Ha egyikük valamiért kiesik a „V” alakzatból – lelövik, vagy vezetéknek ütközik - a következő hirtelen úgy érzi, mintha mázsás súly húzná lefelé, és igyekszik mihamarabb a helyére evickélni. Az is megfigyelhető, hogy a vezető, a „V” alak csúcsán haladó lúd, ha elfárad, átadja a helyét egy addig hátrébb szárnyaló pihentebbnek. A mögötte haladók hangos és folyamatos gágogással biztatják az elől haladókat a sebesség tartására, illetve adott esetben annak fokozására, vagy lassítására is. Ez a hangos, kilométerekre hallatszó „biztatás” a fajtársak felé egyben egyfajta helyzetjelzés. Ha egyikük megbetegszik, nem bírja tempót, egy vagy két egészséges társa lemarad vele, hogy védelmezze, amíg erőre kap, és később együtt csatlakozhatnak majd egy másik csapathoz.

Mit tanulhatunk mi emberek, vadászok a vadludaktól?

Egyebek között azt, hogy ha egy közösséget alkotnak, egy irányba tartanak, azonosak a törekvéseik, közösen eredményesebben és gyorsabban jutnak el kitűzött céljaikhoz, mintha azzal egyénenként próbálkoznának. Ebben a „menetben” a csapat hátul haladó tagjainak, a sereghajtóknak a hangos biztatása éppoly fontos a haladásban, mint a maguk által a „V” betű élére vita nélkül kiválasztott vezetők tisztelete. A közösség vezetőinek – legalábbis a vadludaknál - csak a kitűzött célokra kell koncentrálniuk, és nem kell folyamatosan védekezniük a mögöttük nyomulók csipkedéseitől, vagy alantas hátba támadásaitól. Pedig táplálkozás közben, a pihenő és hálóhelyeiken egyáltalán nem ritkák a hierarchikus viták, olykor a kemény csőrvágásokkal tarkított összetűzések sem, mert ez ugyan benne van a pakliban, de a célokon nem változtat. Mindezek ellenére a beteg, a gyenge, vagy sebzetten lemaradó társsal való önfeláldozó közösségvállalás már egészen példátlan viselkedés forma. Más, térnyerés szempontjából összehasonlíthatatlanul kisebb teljesítményű, vagy territoriális viselkedésű fajoknál éppen a beteg fajtársak kiközösítése és mielőbbi elüldözése a jellemző. A libáknál nem, náluk szinte kötelező az önfeláldozás, a szerencsétlenül jár társukért való bátor kiállás. A hosszú és kalandos észak-déli vándorútnál, és tavaszi visszatérésnél pedig nem igen létezhet jobb, sikeresebb – manapság divatos szóval élve - „csapatépítő tréning”.

Nos, ezeket kellene nekünk is újra fölfedezni, megtanulni az ég legendás és sokak által meg nem értett vándoraitól, a túlélés szárnyas nagymestereitől. Ám, hogy mindezek megértése az embernek milyen régi vágya, arra legyen példa az alábbi idézet, a Bibliából, amely az emberiség első írásos tapasztalati bölcsesség gyűjteménye.

Egyébiránt kérdezd csak a barmokat, majd megtanítanak, és az égnek madarait, azok megmondják Néked. Avagy beszélj a földdel és az megtanít téged, a tenger halai is elbeszélik Néked. Mindezek közül melyik nem tudja, hogy az Úrnak keze cselekszi ezt? ( Jób 12:7-3)

Homonnay Zsombor
Jágerblogger

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés