|
Szigorúan bizalmatlanul
2014.11.26. 07:54
Miért? Kérdezték sokan... Íme:
Azért hagytam ott a Vadászlapot, mert sem a vadászetikai, sem az újságíró etikai meggyőződésem, sem pedig a vadászat-vadgazdálkodás terén végzett mintegy félévszázados vadászmúltam, önbecsülésem nem engedi az együttműködést. Engem nem ejtőernyővel dobtak le. Alaposan végigjártam a szamárlétrát. Fácán-fogoly telepvezetőként kezdtem az Isten háta mögött, dolgoztam a Vadászati Világkiállításon, a Vadbiológiai Állomáson, az OTB-nél, vezettem nagyvadas és apróvadas területeket, és csak sok-sok kemény év után lett a szakújságírás, szaktanácsadás, szakértés a kenyérkereső foglalkozásom. 2008-ban, 43 letöltött szolgálati év után mentem nyugdíjba, és az utóbbi három feladatkörben ma is töretlen kedvvel dolgozom. Mindig is tiszta szívből utáltam a mellébeszélést, a gyávaságot, az elvtelen megalkuvást, a folyamatos hazudozást, amit a Vadászlapnál Csekő Sándor halála óta tapasztaltam. A frissiben kinevezett ügyvezető, a többségi laptulajdonos fia, áldásos munkásságát azzal kezdte, hogy miután a vadászathoz semmit nem ért – szögezte le - a lap tartalmi részébe nem szól bele. Ennek ellenére – legalábbis az egészen lebilincselő tudású újdonsült főszerkesztő erre hivatkozott – cenzúrázott. Anélkül, hogy valamit is értett volna hozzá és kifejezett ígérete ellenére, nálam három alkalommal sértette meg a szakmai véleményalkotás szabadságát, azaz a sajtószabadságot. A „hallgatag cowboy” pedig a harmadik botlás után a lovát - szokás szerint - agyonlövi. A Vadászlap az általunk 22 év alatt végzett következetes és elkötelezett munkával felépített szakmai hitelességét, a tabu téma mentességét, a szókimondását, a sajátos, közösen kialakított véleményformálását, a jobbító szándékát, a vadászbecsületét számomra vállalhatatlanul tönkretette, ami ilyen rövid idő alatt igen jelentős vívmánynak mondható. Soha nem mondtam, hogy mindenben igazunk volt, a legjobb kapusnál is előfordul néha, hogy árnyékra vetődik, ahogy vadászsiker sincs hibázás nélkül. Azt viszont állítom, hogy nagyobb részt ráhibáztunk. Sőt, minősített többséggel, és ezért aztán már igazán érdemes volt a vitás ügyek mellett kiállni. A lap minden más szakmai orgánumtól megkülönböztethető, kendőzetlen, nyers őszintesége, humora, elvtelen seggnyalássá degradálódott. Sütike, hamika, cumika, és önfeledt ájuldozás, a kézzelfogható, valós, bizonyított, tényleges teljesítmények és az igazi, maradandó értékek helyett, azaz a lufi fújás lett a lényeg. Az agyon kozmetikázott lapok az érdeklődés hiánya miatt sorra hamvaikban holtak az elmúlt évek alatt. Soha nem árultam zsákbamacskát, számtalan esetben kértem mondja el már végre valaki, hogy milyen elképzelések alapján kívánnak az olvasóink elvárásainak a jövőben megfelelni, milyen ügyeket-, milyen eszközökkel és hogyan szeretnék szolgálni, mert csak így tudom eldönteni, hogy mindezeket vállalom, vagy elhúzok, mint a vadlibák. Én ezt tartom becsületes eljárásnak, nem pedig a folyamatos mellébeszélést, hazudozást. Nem ez történt, sőt... Én nem tudok például az olyan válaszokkal mit kezdeni, hogy azért nem írhatok súlyos, etikátlan szabály- és törvénysértésekről, mert az egyik kollaboráns szereplő „véletlenül” a főszerkesztő unokatestvére, akit a hazug és csaló elkövető ráadásul még fenyeget és zsarol is. Utóbbiak okirat hamísítással fűszerezve - pedig már nem csupán etikai-, vagy szabálysértések, hanem bűncselekmények. Ennek felfedése pedig az újságírói elkötelezettségen kívül, állampolgári kötelesség is. ( Ami egyébként minden becsületes embernek kutya kötelessége volna.) Az ellenkezője, a szabály- és törvénysértések,vétségek, bűncselekmények elsumákolása pedig simán elkövetett bűnpártolás. Ebből nem kérek, nem leszek sem partner, sem bűntárs, mert ezt nem is lehet másnak nevezni. Viszont, így is nyilvánosságra hozom, mert ez a dolgom. Alapelvnek kellene lenni, hogy bűn nem maradhat büntetlenül, különösen, ha sokan tudnak róla, mert az ilyesminek a demoralizáló hatása felmérhetetlen károkat okoz. Nem tudok továbbá mit kezdeni olyan elvtelen hazugsággal, átveréssel, hogy megbeszélünk egy sorozatot, amin igen jelentős költségekkel hetekig, hónapokig dolgozom, aztán a főszerkesztő újfent a laptulajdonosra hivatkozva - aki ígérete szerint a lap tartalmi részeibe nem fog beleszólni, mivel gőze sincs róla - közfélelmi okokból nem mer leközölni. Ilynek például a közpénzek elherdálása, vagy a vadkárokkal való visszaélések. Nem hiszem, hogy ma a magyar nagyvadgazdálkodásnak az utóbbiak körüli visszaéléseknél aktuálisabb, vagy fontosabb gondja volna. Főként most, amikor új vadászati törvény készül, és éppen a visszaélések megakadályozására, a kiskapuk bezárása a célja (Vagy nem.) Aki mást mond, az hazudik, mert közügy ez, igazán a javából. A tényfeltáró, oknyomozó újságírás a demokrácia egyik legfontosabb alapintézménye, ennek tagadása, tiltása vagy el nem ismerése pedig brutális támadás az általam mély meggyőződéssel vallott polgári értékrend ellen. Az átkosban persze kiválóan működött az „öncenzúra”, de csak és kifejezetten politikai kérdésekben. Azt a kort is át- és túléltem, de szakmai kérdésekben öncenzúrát, vagy valami hasonlót, soha nem tapasztaltam. Akkor meg miért pont most kellene ezt elviselnem? Nem alkuszom, ez nekem nem megy. Általában a sajtónak – de az igényes szaksajtónak is – mindennél fontosabb és joggal elvárható feladata, hogy éber „őrkutyaként” jelezzen, ha valami elfogadhatatlan, etikátlan szabálytalanságok, közpénzek elherdálása, ellopása, vagy netán eltussolt bűncselekmény jut a tudomására. Ki más tenné meg ezt helyette? Vagy talán – ha nem is írnak róla, mert nem mernek – komolyan elhiszi valaki, hogy nincs a magyar vadászatban hivatali hatalommal való visszaélés, sikkasztás, hűtlen kezelés, okirat hamisítás, lopás, csalás, korrupció? Ha akadna ilyen vadász, ajánlom sürgősen forduljon elme szakorvoshoz, amíg nem késő. A vadászlap szakmai tekintélyét, reputációját mindig is éppen a bátor, szókimondó szerepvállalása alapozta meg, amelynek totális „lebontásában” nem kívánok részt venni. Immár negyedik éve minden létező fórumon szövetségünk elnöke, dr. Semjén Zsolt elmondja, hogy a magyar vadászat tisztességét és becsületét vissza kell szerezni, amivel a magam részéről maximálisan egyetértek. Sőt, mindenki egyetért, maguk az elkövetők is, mert önfeledten tapsikolnak, buzgón helyeselnek, de közben eszébe sem jut senkinek, hogy konkrétan mit tett ezért, vagy közösen mit kellene tennünk? Készült valami program ezügyben? A jobbítás szándékával,kísérletképpen csináltunk egyet, be is adtuk tavaly az elnökségnek, és úgy lebunkóztak, mint a hálózott pozitív nyulat. Pedig, ha tényleg meg volna az a sokat emlegetett vadásztisztesség és becsület, akkor nem kéne azt visszaszerezni. Ez ilyen egyszerű. A vadászati közéletünk magától nem fog megtisztulni. Azért tenni kell, és nem is keveset. A „tisztaság” szinte már egyfajta szitokszó lett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a „Tiszta vadászati közéletet” címmel rendezett civilszerveződésű konferenciát a paternalista és tekintélyelvű, erőteljes „nyomásra”, át kellett keresztelni „Megújuló vadászati közéletre”. Úgy tűnik, a megszokott ellenségkép nélkül egyesek már élni sem tudnak. Egy „álnévtől” azonban az égvilágon semmi nem változik, hiszen soha nem külcsín, hanem a belbecs a fontos. Közben meg farizeus képpel kérik, hogy tagdíjfizetők – akiket jó pénzért szolgálniuk kéne – adjanak be bátran ötleteket, javaslatokat, amit aztán szinte reflex szerűen elutasítanak, sőt még halálra is sértődnek. Magam ugyanis egyről sem hallottam, amiből végül lett volna valami.
Elkötelezett és következetes munkával valami kivívni mindig sokkal nehezebb, mint azt lebombázni. Ehhez hasonló a leplezetlen helyzet a hozzáértéssel, a szakmai gyakorlat kínzó hiányából adódó felkészületlenséggel is. Csak éppen a gyakorlatban megszerezhető tudást és tapasztalatot soha nem lehet semmiféle összeollózással, folyamatos plagizálással, elvtelen észosztással, forrásmegjelölés nélküli összelopott „idézetekkel” pótolni, majd saját „mindentudásként” júdáspénzért eladni. Ezt minden hozzáértő azonnal észreveszi, aki pedig ilyesmivel nem rendelkezik, az meg nem számít. A plagizálás nem nevezhető másnak, mint szellemi terméklopásnak. Számomra teljesen mindegy, hogy ezt egy volt köztársasági elnök, vagy bukott miniszterelnök csinálja, netán a kamaránk tulajdonítja el folyton az „eredményeket” védegyletünk elnökétől Semjén doktortól, és ha sikerül valami, akkor rögvest többes szám első személybe helyezi, vagy netán bárki más teszi. Erre lehet sok nyakatekert magyarázatot hallani, de mentség nincs rá. Ez nem csupán egy etikai kérdés a sok közül - természetesen az is - hanem egyszerűen szégyen és gyalázat. Tisztelt Nagy Elődeink ventillátorként forognak a sírjukban. Magam saját „okosságként” soha olyan szakmai megállapítást, módszert vagy hasonlókat le nem írtam, nem dicsérgettem, amelyeket a sok (sajnos már félévszázados) vadászati-vadgazdálkodási gyakorlatban is eltöltött időm alatt ki ne próbáltam volna, meg nem győződtem volna annak helyességéről, hiszen a puding próbája, hogy megeszik. Áldoztam rá időt eleget, kemény évtizedeket. Ha pedig valamit másoktól kérdeztem, tanultam, ellestem, akkor soha nem felejtettem el rájuk hivatkozni. Az etikát belülről is meg kell élni, mert ennek hiányában még a víziló vastagságú arcbőr is kevés ahhoz, ha valaki erről másokat még okítani sem átall. A vadászati tudás, tapasztalat senkinek sem veleszületett tulajdonsága, de ha valaki a bölcsek kövének önjelölt birtokosaként semmit meg nem kérdez, ki nem próbál, mert mindentudónak hiszi magát, az hülye marad, mindörökké. Ámen. Magam – ha nem tudtam valamit - soha nem szégyelltem a nálam tapasztaltabbaktól megkérdezni. Ez is egy ősi vadászhagyomány, a tudás kontinuitásának alapvetése, és sziámi ikerként hozzá van nőve a minimálisan elvárható szakmai alázat – úgy tűnik – teljesen ismeretlen fogalmához. A vadászatban ősidők óta hagyomány továbbá még egy társas vadászaton is, hogy mindig annak kell bemutatkoznia, aki érkezik, és nem fordítva. Ennek elmulasztása nem csak nagyfokú illetlenség, neveletlenség, és etikátlanság, hanem a mások nagyképű semmibevétele. Magyarán bunkóság, maradjunk ennyiben. Ma persze egyeseknél „divat” a plagizálás, mert például olyanok is okíthatnak etikára, akik azt a magánéletükben rendre dermedtre csaholják. Taníthatják például a fácántenyésztést olyanok, akik életükben egyetlen madarat meg nem etettek, vagy föl sem neveltek. Meg is van az egész országban ennek a jól látható eredménye, nem kell emiatt sem csodálkozni, sem folyvást konferenciázni. Egy szaklapnak további rendkívül fontos feladata volna a jobbítás szándéka. Erről nem mondhat le. Hitelesen informálni, tájékoztatni viszont csak az tud, aki a szakterületén legalább az olvasóinál tájékozottabb, illetve a témáról mind elméletben, mind a gyakorlatban többet tud. Ha a vak vezet világtalant, akkor egy orgánum a legfontosabb alapértékét, a hitelét veszíti el. Aki, aminek nem mestere, hóhéra az annak..- mondta egykor Nemeskéri Kiss Géza, magyar királyi fővadászmester. (Ha ez a név itt még valakinek, mond valamit.) Eddig minden lapszámban sorra jelentek meg bődületes baromságok. Amíg ott voltam, mindig őszintén, kertelés nélkül meg is mondtam ezekről a véleményemet, sajnos csak utólag. Persze nem tetszett. Sajnálom, de attól még hitelvesztő baromság az akkor is, ha külön nem is szól érte senki. Főleg az a baj, ha még magyarázkodik, vitatkozik is az elkövető, védi a védhetetlent. Magam is voltam pályakezdő, de soha nem tettem ilyet, megköszöntem, ha Nagy Tanítómestereim kijavítottak, áldom érte emléküket ma is. Ugyanis az is egy elfeledett és tisztelendő ősi vadászhagyomány, ha a nagyobb tudású, tapasztalatú vadász a fiatalabbra rászól, annak vita nélkül kalapemeléssel kell azt megköszönnie. Én ezt tanultam annak idején. Sorra hívnak föl a hibák miatt az általam zsinórmértékűnek tartott véleményalkotók, és égtem mások helyett. Na, ebből is elegem lett. Égjen az, akinek égnie kell. Sajnos, semmi jele, hogy valami is megváltozzon. Mondhatom baromi jókat röhögtem, például a „kutya (komédia) a terítéknél” című két leközölt nyertes (sic!) „képtelenségén”. Egyrészt mert még csak nem is hasonlítanak semmiféle terítékre, másrészt pedig még egy vizsgázó vadászjelölt is megbukna nálam, ha a lőttvadat nem a jobb oldalára fektetné. Olyan nehéz ezt megtanulni? Ráadásul egy nyilvánosságnak szóló pályázatra beküldött díjazott fénykép esetén? Pedig éppen egy szaklapnak kellene elmagyarázni a vadászat ápolandó hagyományait, jelesül a „miértjét” és „hogyanját”. Ha pedig már nem ragaszkodunk a hagyományainkhoz, nem követelünk meg a zöldfülűektől semmiféle igényes hozzáértést, akkor az egész zsákmányolás egyszerű vadöléssé silányul. Ezt pedig előbb-utóbb méltán elsöpri a népharag. Csak a valós, tisztelendő kulturális értékek felmutatása, következetes ápolása, a hagyományőrzés és az egyszer talán újra visszaszerezhető vadásztisztesség lesz képes az egész modernkori vadászatot a társadalom nagyobb része számára hosszútávon elfogadhatóvá, fenntarthatóvá tenni. Nincs más út. Az agymosásba pedig nem veszek részt, mert tiltja a vallásom. Persze újra lehet írni hazug és rosszemlékű időket idéző „hurrá optimista” faliújságokat, amelyek tele vannak „akikre büszkék vagyunk” vagy „minden szép, minden jó”, aztán „nincs is semmi baj” című jellem- és jellegtelen opuszokkal, amelyekből egyenesen következik, hogy itt semmin nem kell változtatni, javítani, mert úgy jó , ahogy van. Úgy látszik, megint meg kell felelni valami „elvárásoknak”, vagy a fene tudja kiknek. De, hogy nem a lapvásárló vadászoknak, az a napnál világosabb. Úgy tapasztaltam ugyanis, hogy ők inkább a szemüknek hisznek, mert a való világban egész mást látnak, mint amikről szól a kötelező olvasmány. Csak le kellene ülni velük végre őszintén beszélgetni, és nem folyvást mindent kisuvickolni. A szép emlékű Mikszáth Kálmán - amikor az országházban éppen egy korabeli sajtótörvényt akartak elfogadtatni - azt írta, hogy nem kell ide semmiféle sajtótörvény, csak egyetlen mondat: hazudni márpedig nem szabad! Ennyi, és nem több, ma sem tudnak ennél jobbat, még sok száz kodifikált oldalon sem. Ha pedig valaki akár kicsiben, akár nagyban lop, csal, hazudik, azzal én nem tudok egy levegőt szívni. Természetesen az sem igaz, hogy minden rosszul működik, és ebben kell megtalálni a helyes arányokat, és el kell tudni választani a búzát, az ocsútól. Manapság persze lehet a ráncos, vasorrú bábából is számítógépen Barbi babának látszó szilikon celebet „varázsolni”. A „végterméket” az agymosottak közül sokan még veszettül „lájkolhatják” is, de ettől még valójában ugyanolyan randa banya marad, amilyen volt, és még egy hosszú bottal sem piszkálnám meg. Ha erre van igény és kereslet, akkor köszi, de ebből nem kérek. Viszont, ha valahol csikorognak a fogaskerekek, a bekerült homokot mielőbb ki kellene piszkálni, és a legjobb módszer ehhez a sajtó nyilvánossága, nem pedig a szemét szőnyeg alá söprése. Mert a szemét így is ott marad, akkor is, ha nem látszik. Ezért, ha bárki megkérdezi, hogy miért rúgtam ki magamból a „denaturált” Vadászlapot, én nem fogok sem hazudni, sem sumákolni, sem mellébeszélni. Eddig is megtaláltam, és a jövőben is meg fogom találni a módját az igazmondásnak. Isten engem úgy segéljen!
Homonnay Zsombor
Jagerblogger
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Homonnay Úrnak a kamarát illetően teljesen igaza van. Ott még én is tudok ilyen-olyan, kisebb-nagyobb "ügyeskedésekről". A Vadászlapos harcokba nem látok bele,tehát nem minősítek. De a józan paraszti ész szerint én nem írnék le olyant,amire nincs bizonyítékom, mert egy rágalmazás sokba kerülhet.Vagy fogalmazhatnék úgy is,hogy nem zörög a haraszt...
Én személy szerint szívesen olvasnék bővebb gondolatokat a cikkben leírt "helyzetekről".