Hiába, szép új világ ez, olyan mint a mesében. Rázzuk a rongyot, két kézzel. Már akinek van. Nincs itt semmi gond, semmi baj, s kapjuk is a szinte már függőséget okozó kábító bogyócskákat, minden fórumon. Vagy ha, netán mégis akadna valami prücök, arról viszont nem szabad beszélni. Ez a divat, olyannyira, hogy a teljes hasonulás elvén az önvédelmi fékek és ellensúlyok emlegetése, vagy a kincstáritól eltérő vélemény nem lehet „trendi”. Közben ünnepeljük önmagunkat, önfeledten a legkülönbözőbb siker bemutatókon, mustrákon, ünnepségeken, napokon, kitüntetések osztogatásakor, azaz minden lehető és lehetetlen alkalommal.
A vigadozás, a külsőségek már régen sokkal fontosabbak, mint maguk a vadászatok tartalma, külső, belső értékei, a kézzelfogható eredményekről már nem is szólva. Bárhonnan nézve a látszat viszont csalóka. Közben csendben – hogy senki meg ne hallja - egymás közt sírdogálunk, folyvást magunk alá konferenciázva, hogy tűrhetetlen a vadkár, a nagyvadállomány szabályozhatatlanná vált, pusztul az apróvad, és ész nélkül vágtáznak felfelé a költségek, s ezzel szemben vészesen csökkennek a bevételek. Ennek ellenére vadul lájkolunk, szelfizünk, és hozsannázunk, mintha tényleg teljesen becsavarodott volna az iránytű. A „faliújságok” sztárolnak, sikerpropagandáznak, nyalnak ide, nyalnak oda, sőt még harsányan csettintenek is hozzá. Azonban vitathatalan tapasztalat, hogy, ha a spájzban egy befőttes üveg szarra ráírják, hogy a nagymama szilvalekvárja, az attól még nem lesz ehető. Azt próbálják mindenkinek bebeszélni, hogy „jaj de jó, hogy tagi jogon lőtték agyon az idény legnagyobb agancssúlyú szarvas bikáját, gratula, Matula! A vadőr meg simán lepuffanthatja a terület, és az év legnagyobb lapátosát, a hazai ranglista 4.-, a világ ranglista 6. helyezettjét. Tényleg ez a jó, ez a normális? Ez volna a liberalizmus, vagy éppen a demokrácia csúcsa? Esetleg a jövőben ez lesz majd a követendő példa?
Ezekben a számomra velőtrázó hírekben az a közös nevező, hogy mindkét bikát nem valami pancser újgazdag, hanem vitathatatlanul hozzáértő szakember lőtte, legalábbis papírja volt róla. A szarvasbikát tagi jogon egy erdőmérnök, a dámbikát pedig hasonló jogon, a területet gondozó, esküt tett hivatásos vadász ejtette el. Távol álljon tőlem bármiféle irigység, de nem tudom mindezek mellé sajnos még elképzelni sem a szakmai alázatot, az elhivatottság érzetét, és a szakadatlan minőségfejlesztői munka iránti elkötelezettséget. Számomra ez olyan, mintha a mesterszakács jóízűen bekebelezné az általa elkészített ebédet, a pék a maga sütötte kenyeret, a cukrász a nagy műgonddal készített és megrendelt esküvői tortáját, a nőgyógyász pedig saját kezűleg zaklatná gyógyult páciensét. Vagyis a hozzáértő ember a munkája gyümölcsét. Megtehetné? Bizonyára meg, ha senki nem látja, viszont ha valamit is ad magára, akkor ilyesmit még akkor sem tesz. A vadászetika egyik legfontosabb alapelve ugyanis, hogy „megtehetném, de nem teszem meg”. Azért, mert a vadászatnak mindenekfelett az önuralomról és az önfegyelemről kell szólnia. Az ominózus szarvasbikának a bérvadászati árjegyzéki ára alsó hangon több mint 19 -, a lapátosé meg csaknem 11 millió forint. (Farkas,2014) Higgyük el, hogy nem hiányzott ez pénz a vadkártérítésre, a vadföldekre, takarmányra, gépre, fizetésemelésre? Nem kellett volna inkább visszaforgatni a gazdálkodás folyvást panaszolt költség emelkedéseinek a kompenzálására? Ha pedig tényleg Ilyen gazdagok vagyunk, akkor meg mi a francnak kell itt folyton siránkozni? Ha valaki felakasztja ezeket a trófeákat a falra, a barátok előtti vagánykodások lehetőségén kívül később csak az agancsfelvásárlók „értékelik”. Jobb esetben adományként bekerülhet majd a többi közé, egy múzeumba. Bár kétlem, de, ha esetleg nem sikerült ilyen bikákat kül-, vagy belföldi bérvadásznak eladniuk, akkor is jobb lett volna békén hagyni őket. Örökítsék minél tovább ezeket a rendkívüli képességeiket, és inkább pusztuljanak el visszarakva, végelgyengülésben, mint egy öncélú becsvágy okán, a „falra mászva”. Akadt volna helyettük lőni való, bizonyára éppen elég.
Egykor, amikor még a belső iránytű mindig jó irányba mutatott, a szakember feladata a minőségfejlesztő selejtezés volt, hiszen azoknak a „kivaló”- és nem a kiváló - bikáknak is pontosan ugyanakkora a blattjuk. A vadászélményt ugyanis soha nem kilóra mérik, és egyebek között erről (is) jó iránymutatást ad a – ha még sok tekintetben tökéletlen is - de elfogadott vadászetikai kódexünk. Soha nem engedett meg magának ilyesmit a selejtezésről örökbecsű könyvet író Széchenyi Zsigmond, Nádler Herbert, Kittenberger Kálmán, Fekete István, Studinka László, Party István, vagy Szederjei Ákos sem, hogy a legnagyobb nevű eleink közül csak néhányat említsek, de a sort szinte végtelenségig folytathatnám. Mi is van a „bölcs hasznosítással”, vagy a sokat hivatkozott, szigorú önmérsékletet sugalló, szajkózott idézettel, a „ mindig több erdőzúgással”? Már másként zúg, mint régen? Sokan már nem is értik, vagy nem is akarják megérteni e veretes szavak mély értelmű üzenetét. Általában sokatmondóan kussolnak, mert már nem mernek a véleményüknek hangot adni, hiszen sokkal kifizetődőbb a szemforgató papolás.
A magánvéleményem persze csupán egy több mint fél évszázados vadászmúlt alatt kialakult egyszerű „mezei” vélekedés, amely persze szöges ellentétben áll a sok elvtelenül örvendező, ünneplő, gratulálóéval, lájkolóéval. Lehet persze mindezekért – itt és most is - halálra sértődni, anyázni, támadni, elmondani mindennek, de észérvekkel alátámasztott, szakmai szempontok alapján mindezeket vitatni, aligha lehet. A vadászterület szakszerű kezeléséért, az állomány minőségi fejlesztéséért felelős hivatásos vadász, vagy mondjuk egy a hasonló elkötelezettségű, virtigli vadásztársasági tag, szerintem soha ne legyen „trófeabuzi”, mert nem az a dolga. Nem arra esküdött. Bíráljon, értékeljen „szakmázzon” a keresőtávcsővel, de ma már akár meg is örökítheti a sokévi munka eredményét videón, fotón, de semmiképpen nem a „falra hányva.” A szakmáját minden kényszer nélkül maga választotta, az évszázados hagyományaink alapján pedig viselkedjen ahhoz méltóan, ahogy azt a világhírű Nagy Öregeink tették. Vadásztisztességgel, és a jól végzett munka becsületével. Korunk celebeivel, nagy menőivel ellentétben soha nem derült ki róluk semmi vállalhatatlan. A vad állami tulajdon, nemzeti kincs, amelynek őrzése, védelme, gondozása, és óvása, vagyis nem csupán a jelene, hanem a jövője van rájuk bízva. A bizalommal pedig nem illik visszaélni. Mi lett volna itt, ha a „first class” bikákat, bakokat, kosokat eleink első látásra, rendre agyon lőtték volna? Vagy, mi lesz majd, ha ez a szakbarbárság netán tényleg széles körben divatba jön, mert az intő jeleket senki nem merte szóvá tenni? Vagy netán már az alföldi vadőrök is gusztálják már az agancstáblákat a következő idényben saját kezűleg lelövendő 600 gramm feletti agancssúlyú őzbakjaikhoz? Itt már – lassan úgy érzem – hogy tényleg minden fordítva van bekötve. Persze csodálkozni már semmin nem lehet, mert például, ha rendeletileg előírnák, akkor netán az is divatba jöhetne, hogyha jobbra akarunk fordulni, balra kell indexelni,mert ez nagyon vicces. Ma bárki, bármilyen marhaságot nyugodtan elmondhat, közzé tehet, mert az ellenérdekelt fél úgyis megcáfolja. Mindenki annak és abban hisz, akinek és amiben akar. Most kezd beérni az előre megfontolt agymosás. Az a sok, elmúlt évtizedekben fennen hirdetett bornírt baromság, mint például, hogy a termőföld privatizáció után az apróvadállomány majd magától soha nem látott fejlődésnek indul. Pont az ellenkezője történt. Vagy az aranysakál nem a vadat, hanem folyvást a hasznot hajtja, mert nem kevesebb, mint 70 kiló pockot szokott eszegetni. Mégis másként lett, mert ma már a gyomortartalmának 60 százaléka nagyvad származékra „alakult”, de fizetett „ügyvédjeik” azt mondják, hogy amit ettek, az egytől, egyig mind dög volt. (Mintha az egész vadászterület egy komplett dögtemető lenne, ahol a kor boncnoka csak áll, sak áll….) Azt is mondták, hogy, ha megtámad minket egy idetévedt medve, akkor feküdjünk hasra és tetessük halottnak magunkat. (Mintha a legtöbb medvét nem pont dögöt falatozva szokták volna lőni. Erre a jó tanácsra persze utólag reklamálni úgysem lehet.) A farkas pedig állítólag jobban végzi a selejtezést, mint bármilyen szakképzett szakember, mert ahol rendszeresen ragadozni szíveskedik, ott például a ma született szarvas borjak átlagsúlya szignifikánsan magasabb, mit ahol a farkas csak a Piroskát molesztálja. ( El kéne hinnünk, hogy valaki ellés után – régen is meg ma is - furton-furt mérlegelte a borjakat.) borjakat. A legelész ölyv meg nem eszi a nyulat, még akkor sem, ha még csak akkora mint a fél öklöm, mert azonnal számolni kezdi, hogy „hány ingere” van.
Vizsgálatok bizonyítják – mint ahogy, ha akarják bármit, vagy annak ellenkezőjét – hogy a téli vadetetés nem jó. Függőséget okoz, mint a kábszereseknél. A fácánt pedig nem tenyészteni kell, hanem enyészteni. A kipusztult fogoly pedig a jövőben felsőbb utasításokra, busás közpénzekkel támogatva fog újra elszaporodni. Csakhogy, éppen senki nem veszi észre, már több mint negyedszázada. Igazán jó buli ez, csak éppen nem a foglyoknak. Valójában tehát – és ez a lényeg - nem kell semmit tenni, minden megoldott, mert, ha nem dolgozunk, akkor nem hibázunk. Akinek meg mindezek nem tetszenek, és akár egy szót is ellene mer szólni, az maradi, populista, felforgató, szervezet- és rendszerellenes. Egyszóval közellenség, persona non grata. Lelki szemeimmel már látom, hogy a megyei vadászkamara hivatásos vadászai – beleunva a sártaposó, embert próbáló nyúlhálózásba - felsorakozva kalaplevéve, megtört puskákkal állnak egy szerény, 400-as mezei nyúl teríték mellett. Gyermeteg bájjal, vidáman mosolyognak, mint a közélelmezési vadhússal jól lakatott nagycsoportos óvodások. Szemben sorfalat állnak a katasztrófa turistaként érkező, a világon egyedülálló, egetverő látványosságra a befizetett, szedett- vedett ruházatú ideiglenesen itt állomásozó, szórakozni vágyó külföldiek. Oldalt máglyák ( és a hozzáértő nyulászati szakemberek) lobogva égnek. A kürtöket társaság önkéntes vezetőségi tagjai a mustoklis végükkel felfelé fújják. Először a vadászok üdvözülését, majd a vadászat boldogabbik végét, végén pedig merő tiszteletlenségből az „íme a nyulak szakszerűen megdöglöttek” című örökzöldséget. Kicsit hamis, kicsit nyekeg, de a miénk. A társaság elnöke a tisztelettől elcsukló hangon jelenti a rangidős vadőrnek a vadászat eredményét. Ezután az elnök térdre hullva megköszöni a Jó Istennek, hogy az egészet mindenki élve megúszta, majd a vadőröknek hálálkodik a sportszerű, balesetmentes vadászatukért. Marokszámra szórja rájuk a különböző vadászati kitüntetéseket. Aki kapja, marja, érdemei szerint, mert ami jár, az jár. Nagyon kell vigyázni – jegyzi meg a krónikás - mert már sokan beleőrültek abba, amikor azon törték a fejüket, vajon melyik haver, sógor, koma, és jó barát nem kapott még itt valami vadászati kitüntetést. A gazdasági felelős kiosztja a kompetenitenciát. Puszi és nyuszi mindenkinek, jár, szabad a csók. Van, aki 10- et kap, de a jobb lövők akár 20 nyulat is bespájzolhatnak. Akinek munkavizsgás vizslája van, annak prémium gyanánt adnak még kettőt. Megszolgálta, és eszi, nem eszi, nem kap mást. Az osztalék után a megmaradt nyulakat jótékonysági célból otthagyják a védett ragadozóknak, akik így már tényleg kénytelenek rájuk fanyalodni. A rangidős puskás vezéregyéniség egy malomkerék nagyságú vörös rózsacsokrot ad át az elnöknek, jobbról, balról egy-egy gyors nyelves kíséretében. A vadászmester emelkedett, ünnepi hangulatban értékel, és rögtönzött tudományos előadást tart a „Nyúl, mint olyan” címmel. Ezután interaktív vita keretén belül megvitatják, hogy mitől döglik. Az ellenvéleményeket hangoztatókat a hosszú, méla lesben álló polgárőrök bilincsben elvezetik. Később nyugtatóul le is sprézik. Változik a szín. Mindenkin. Orvosilag igazolt szűz siratóasszonyok lenge tangában, vagy tanga lengében, tálcán hungarikumként osztják ki a zárjegynélküli kisüstit. Szépen fogy. Lassan, de biztosan, a kipirult pofákon szemet gyönyörködtető borvirágok nyílnak. Egyesek elmennek rókázni. A nyulakat előzetes húsvizsgálati előnyökben részesítik. Ennek keretében mindenkit szakszerűen megpisiltetnek, vért vesznek, de drogteszt is készül, mert a nyulak folyton füveztek. Hagyománytiprásból művirágokkal, szalagokkal, feldíszítik őket, megadva a vadnak végtiszteletlenséget. Szinte már mindenki merev, még a lőtt nyulak is. Ezt követően a nyulakat engedélyezett kiseladásban viszik terepjárókon a kedves viszonteladóknak, a lakhelyelhagyási tilalom alatt álló közismert, helyi rabsicoknak. A bőséges erkölcsi elismerés után az anyagi, csak akkor realizálódik, ha a nyulakat eladták. Így aztán közeli kocsmában már a gazdasági válság okozta likviditási gondok hamarosan megoldódnak, amiért bátran nézhetnek az egyre homályosabb jövőbe. Közben nagy a tolongás, lökdösődés, mert a vadőrök busás borravalókat osztogatnak a rászoruló külföldieknek. Ezután a kürtösök elfújják az „iszonylátásra” című életöröm ódát, majd a szopásos halálit. Mert ez aztán tényleg az. Ennél már csak egy harsány ébresztő lenne velőtrázóbb.

Homonnay Zsombor
Jágerblogger

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés