Sőt, nevezhetnénk még újkori szóhasználattal, akár nemzeti konzultációnak is. Ez a divat, mert velős szakmai vita, nem kell, csak az immár hagyományos konferenciák. Ott aztán az okosok mindig megmondják a frankót, a hallgatag tőmelettieknek, akik a fene nagy megtiszteltetéstől szóhoz sem juthatnak. Nehogy már valami érdekes, vagy rendhagyó is legyen a forgattyús könyvben. Csak már kissé unalmas az egész, mert utána nem történik semmi. Ki lehet pipálni, ez is volt, meg az is. Ám, hogy ennek a botcsinálta társadalmi vitának milyen metodikái lesznek, vagy lehetnek, kinek a véleménye számít, kié nem, arról újfent hosszan lehetne vitázni. Az egész attól függ, hogy akikhez valóban szólni kéne, a véleményeinket vajon elolvassák-e, netán megszívelik-e? Vagy egyszerűen megnyomják az erre szolgáló delete gombot, és szokás szerint nem válaszolnak, egy kukkot sem. Ne is cifrázzuk, mert „ők” mindenhez „is” értenek, mi meg még csak nem is mindenhez. A kutyaugatás pedig nem hallatszik az égig. De azért –egy életem, „agy” halálom - megpróbálom: VAU, sőt nyomatékosabban: VAU-VAU. A vadászat nálunk pontosan ugyanolyan, mint a foci, mindenki ért hozzá, és ezért meg van győződve arról, hogy nála a bölcsek köve. Ezért aztán előre bocsátom, hogy bármennyire keresgéltem ezt a követ több, mint félévszázadon át, nem találtam meg. Viszont az is tény, hogy ezalatt az igazán nem kevés idő alatt, nem csak a sár ragadt a gumicsizmámra. Ez is valami, mert láttam varjún karórát.

Kezdjük a vadkárral, mert a vadban okozott kár megtérítéséről - bár törvény ugyanolyan súllyal téríteni rendeli - még nem hallottam. (De ettől még lehetett.) A vadkárkérdés minden ellenkező híreszteléssel szemben korántsem mai keletű, mert már a néhai harmincéves háború is – anno - emiatt tört ki. Az is napnál világosabb, hogy amíg vad lesz, addig vadkár is lesz. Ami ma meglehetősen túldimenzionált, az egész kérdéshez való ilyen, olyan hozzáállás. Kezdjük talán azzal, hogy nagyságrendekkel többet foglalkozunk a kártérítéssel, a jogi procedúrákkal, a bekövetkezett tényekkel, mint a valóban hatékony megelőzéssel, védekezéssel, elhárítással. Pedig amióta földművelés a világon létezik, a kártevők elleni védekezés mindig is elsődlegesen a föld megművelőjének a feladata volt. Egyszerűen azért, mert soha nem lehetett másra kenni. Semmiféle kártevő ellen nem lehet senkitől kártérítést kérni (pocok, hörcsög, kukoricamoly, drótféreg, cserebogár pajor, seregély, kormorán stb.) csak a vadra. Csupán példaként említem a védett állatok kártételét, hiszen számos bírósági per indult és végződött már nálunk ezügyben is. A végső verdikt (és a kárigény teljes elutasítása) azzal zárult, hogy az okozott kárt a tulajdonosnak tűrnie kell, mert a védett állat „életmódszerűen károsít”, amiért nem szabad bántani, de még étkezés közben zavarni sem. Passz. Mintha a vad nem ugyanúgy életmódszerűen táplálkozna … No, persze nem is mindenütt, hanem „csak” ott, ahol a szabad természet részeként előfordul. Ha pedig „életmódszerűen” nem is fordul elő, akkor, ha akar, átvált, és ebben a Jó Isten sem akadályozza meg. Olyan kerítés – de még villanypásztor sem – épült, amelyen, ha a vad nagyon akar, át ne menne. Ráadásul a területen élő vad állami tulajdon, egészen addig, amíg az agyonszabályozott keretek között és külön engedélyezett számban, a vadászatra jogosult el nem ejti. Ezzel az „aktussal” kerülhet csak a tulajdonába. (Viszont akkor már egyáltalán nem eszik, és nem is károsít többé.) Mégis a vadkár elleni védekezést, a kárelhárítást egyszerűen „rátolták” a vadászatra jogosultra, mintha a vadászok valójában valami atavisztikus ösztönöktől hajtott, díjazás nélküli, önkéntes kukorica csőszök volnának. Azért manapság az is elképesztő és példátlan, hogy sok tíz, vagy százmilliós értékek vannak mindenféle állandó őrzés nélkül a határban. Ha én nem védem az értékeimet, házamat, hagyom a fenébe, nem gondoskodok az előírt védelemről, nem fizet a biztosító, egy kanyi garast sem. A régi népi bölcsességi erről sokkal többet tudott, mert jól emlékszem arra, hogy a gazdák a károsítás idejére, külön területrészekre a kukorica és az egyéb veszélyeztetett terményeik őrzésére csőszöket alkalmaztak. Tették a dolgukat, ha meg nem, akkor ki lettek rúgva. Szőlőtermő vidékeken – ahol felnőttem – érés idején egy, a közösség által fizetett őrszem ücsörgött naphosszat a templomtoronyban, és ha jött seregélyfelhő, félreverte a harangot. Erre a mezőőrök elkezdtek vadul lövöldözni, és aki mozogni tudott, az rohant a hegybe a kereplőkkel, kolompokkal a kárt elhárítani. Apropó – költői kérdés - a hozzájárulásokkal fizetett mezőőröknek vajon miért nincs a vadkár elhárításában előírt és számon kérhető feladatuk? Könnyebb a vadászokban megtalálni a bűnbakot, de nem ők „csinálják” a vaddisznót. Legalábbis magam még életemben nem ültem ki úgy egy lesre, hogy a nagyvadat „szaporítsam”! Sőt…ahogy csak lehetett, csökkentettem a számukat. Olyan területeken, ahol a természeti adottságok okán szarvas, vaddisznó ”életmódszerűen” él, ott a vadkár elhárításának – hasonlóan más, az eredményességet veszélyeztető gondok megelőzéséhez – már régen a termesztés technológia részének kellene lennie, ugyanúgy, mint az egyéb más preventív vegyszeres védekezésnek. Ne tegyünk úgy, mintha ilyesmivel nem kéne számolni. Ma már a legkülönbözőbb új és régi vadriasztó módszerekből, vegyszerekből, készségekből - amelyeket megszokás ellen rotációban lehetne használni - bőséges a kínálat, ezért volna miből válogatni, csak kéne egy kicsit szörfözni a neten. Csak éppen megbízható hazai referenciák nincsenek, mert igen kevesen próbálták még ki. Minden bizonnyal a védekezés költségei miatt. Könnyebb a felelősséget „áttolni”. Egyebek közt ez is jócskán beletartozna abba a körbe, amit a jog a „rendes gazdálkodás” körének nevez. Ennek értelmezését azonban sajnos a teljesen a szubjektív döntésekre bízza. Pedig meg lehetne, és meg is kellene az eddigieknél sokkal pontosabban határozni, mi fér ebbe, és mi nem. Mindjárt kevesebb volna a késhegyig menő vita, a perlekedés. Minél „homályosabb” valami, vagy lehet akár többféle „olvasata” is, annál több a lehetőség a korántsem egyoldalú visszaélésekre, de a korrupcióra, a pénzmosásra, sőt nem ritkán a zsarolásokra is. A vadkártérítés például nem számít bevételnek, nem kell áfás számla, és a kártérített nem adózik utána. Nem kevés az olyan adósság spirálba került termelő, aki, ha szabályosan eladná a terményét, a hitelezője az átutalt összeget azonnal lenyúlná. Így ez sem „tiszta” ügylet, mint ahogy az sem, amikor hasonló okok miatt a vadkárra kifejezetten „rájátszanak”. Ahogy mocsárba nem ültetünk kaktuszt, erdő mellé meg kukoricát. (Főként, ha a megelőző években komoly károk voltak.) A tájegységben honos állatvilág is egy sajátos termőhelyi adottság, amivel nem számolni, botorság. A törvény szerint mindenki köteles azt a kárt megtéríteni, amit jogellenesen okozott. De, ha valaki minden, rávonatkozó törvényi és jogszabályi előírást bizonyíthatóan és maradéktalanul betartott, magatartása minden kétséget kizáróan jogkövető, és ennek ellenére kár keletkezik, akkor vajon mi lehetett a tevékenységében a „jogellenes”? Ez persze egyáltalán nem valamiféle furmányos okfejtés, hanem ezt mondatja a józan paraszti ész. De ha már a vad által okozott konkrét kártérítésről beszélünk, és a termény (amelynek már eleve többféle ára van) pénzértékéből levonjuk a tűrni köteles 5 %-ot, és mivel nem keletkezett, az un. logisztikai költségeket (betakarítás, szállítás, szárítás stb.) akkor vajon miért nem vonható le a kárértékre eső hektáronként kifizetett bérleti díj és ami még fontosabb: a földalapú támogatás? Kinek a tulajdonában áll a károkozó vad? Annak, az Állam Bácsinak, aki a támogatást a „másik kezével” adta. Miért nem meri ezt senki felvetni, vagy megkérdezni? A kétszeri kifizetés nem jogtalan gazdagodás? Ugyanis támogatási pénzből nem evett meg a vad egyetlen falatkát sem. A termelő akkor is megkapja a támogatást, ha az egész táblát egytarlóra elveri a jég, vagy kisüti az aszály. Kérdés, kérdés hátán. Amióta a világ, a világ a károsultak, ha nem is természetesen, de mindig többet akartak kapni. A kárért felelőséggel tartozók pedig mindig kevesebbet szerettek volna fizetni. Nincs ez másként egy autó összetörés, vagy lakóház tűz-, víz- vagy viharkárának esetén sem. Jó, ha az úgynevezett „elvárások” mindkét fél engedékenységével még a „tetthelyen” találkoznak, és nem kell pereskedni. Utóbbi csak növeli a kárértéket, minden tekintetben, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy igazán jól így sem járt még senki. A bírált magyar közigazgatási eljárás eleve a felek békés megegyezésére törekszik. És ez nem rossz, persze – jó indulatúan – talán a meglévőnél egy kissé több intelligenciát és egymás iránti lojalitást feltételeztek a jogalkotók, mint amilyeneket láthatunk. Viszont ahogy a hülyeség, úgy a jó és rosszindulat is alkotmányos jog. Persze, ahogy vannak szélsőséges rossz példák, úgy akadnak jók is. Utóbbiakról azonban sajnos kevesebbet hallunk, annak ellenére, hogy éppen ez volna a természetes, nem pedig az „anyázás”. Persze a vadászok is csak emberből vannak, akadnak köztük ilyenek is,meg olyanok is, éppúgy, mint a gazdák körében. Egy dolog biztos, az egymásra mutogatással, egymás hibáztatásával, olykor durva sértegetésekkel semmire nem lehet menni. Alapvető jogelv, hogy a kárból nem lehet haszon, ha mégannyian is próbálkoznak ezzel. Többek között Ilyen - a saját házunk táján söprögetve – például a vadkárelhárító vadászatok „eladása”. Napi téma, hirdetik is üptre, holott ma már több helyütt örülnek, ha ingyen találnak erre olyan „vállalkozót”, aki hajlandó volna egész éjjel a lesen csőszködni. Vagy valaki komolyan azt hiszi,hogy hajnalig gubbasztva 60 ezerért kocát, vagy 20-ért malacot lőni, az akkora nagy „durranás”? Ha sikerül, ha nem? Már akinek. Aztán, ha meg kivált egy szarvasrudli, hadd’ zabálják dudára magukat - mondják - mert, ha elriasztja őket, nem jönnek a disznók. Ám, hogy ettől a vadkár el nem „hárul”, az hótbiztos.

Aztán itt fújnak az új „törvényi” szelek, amihez akár társadalmilag is hozzászólhatunk. Továbbra sem kell a földtulajdonosi közösségek képviselőinek, aki személyében a bejegyzett vadászatra jogosult hivatalos „megszólítottja”, a hivatásos vadász „főnöke”, semmiféle vadgazdálkodási végzettség, de még egy sima állami vadászvizsga sem? Mit csodálkozunk? De nem kell ezentúl majd felsőfokú végzettség, még a különleges rendeltetésű vadászterületek esetében sem. Vagy ezentúl ez lesz majd benne a „különlegesség”? Úgy hallom, minden befejezett 3000 hektár után kell csak vadőrt alkalmazni? Töredelmesen bevallom én józanul nem tudnék ilyeneket kitalálni, és a kézenfekvő bornírtságát és teljes érthetetlenségét pedig még „társadalmilag” sem lehet elvitatni. Nincs miről beszélni, csak szörnyűködni. Társadalmilag meg főként. Egyebek közt azért nem, mert ezek szakmailag hatalmas visszalépések. Ha 5999 hektárra elég egy vadőr, jó, ha kétharmada marad majd a jelenlegieknek. Nesze neked életpálya modell! Ettől – ha valóban az volt a célkeresztben - nem lesz kevesebb a „papírvadőr”. Eddig is csak azért lehetett, mert a cerberusinak nem mondható felügyelet volt szíves nem ellenőrizni, nem számon kérni a törvény előírásait. Azaz nem álltak a helyzetük magaslesén. Mi a garancia, hogy, ha eddig szemet hunytak, akkor a jövőben majd távcsővel néznek? Ugyan már, hinni a templomban kell. Számolja már ki valaki, hogy hányan „irányítgatnak” és „tartanak nyilván” manapság egy szakképzett hivatásos vadászt? Tény, hogy nálunk mindenki irányítani, felügyelni, ellenőrizni akar, nem pedig elvégezni az effektív, nélkülözhetetlen és felelős vadgazdálkodási munkát. Ez hiányzik – sírva könyörgöm – nem pedig az irányítók létszáma. Az immár minden külön díjazás nélkül a rendvédelmi feladatokkal is megbízott hivatásos vadászok számának a fentiek miatti óhatatlan csökkenésével az új tervek szerint még külön körzeti, vagy járási fővadászok is irányítgatnának majd a törvényjavaslat szerint. Talán gyarló tudatunk alatt eddig nem a folyamatosan pusztuló apróvadnak, hanem éppen a térségi irányító-ellenőrző-pályázatfigyelő - új felügyelőknek éreztük a kínzó hiányát? Nélkülük nem lehet már nyulat lőni? Azon sem kell a fejünket nagyon törni, hogy vajon ki fogja majd fölszerelni, fizetni, illetve eltartani őket. De akad más „korszag” alkotó és valóban egetverő javaslat is a kínálati piacon. Olvasom a búkon, hogy alakulna az országban négy vadkár szakértői iroda, amelyek munkatársai még az új járási felügyelő fővadászok nélkülözhetetlen feladataikat is ellátnák. Miután Krisztus Urunk koporsóját sem őrizték ingyen, a terveik szerint minden jogosult befizethetne erre hektáronként 500 forintot (ez egy átlag 3000 hektáros területnél másfél milkó!), 100 nagyvadra 500 ezret, meg még a gazdák is hozzájuk járulnának hektáronkét 500 Ft-al (a 3000 hektáros területnél ez újabb másfél milkó) és meg volna oldva minden gondunk és bajunk. Indulna külön vadkárbecslő szakmérnöki is, mert az eddig végzettek nem tudnak megfelelni az új kórszellemnek, menjenek a lecsóba. Kirekesztőileg ki van ez találva, és igen ügyesen, ez tagadhatatlan. Ha az egész országra kiszámoljuk a tervezett éves „bevételt” ez eléri a 8 milliárd forintot. Senkit nem zavar, hogy ebből több mint háromszor ki lehetne fizetni egy egész évben keletkező vadkárt. Ilyesmi hallatán a gyógyszer már magától begurul az ágy alá. Kérdés, hogy aki ilyeneket kitalál, az vajon vezetett-e már a gyakorlatban vadásztársaságot, vadgazdálkodási egységet, vagy egyáltalán az autóján kívül bármi mást? Tisztában van a lehetséges vadászati bevételekkel, a tényleges vadgazdálkodási kiadásokkal, vagy netán készített-e erre bármiféle hatástanulmányt? Mert lehet a számokkal önfeledten bűvészkedni, gumiszobában légvárakat építgetni, az kétségtelen. Egy törvénymódosításnál – legalábbis szerintem – a jelenlegi helyzetben talán inkább arra kéne koncentrálni, hogy a jogszabályi változások meg tudják-e állítani a hazai apróvad pusztulást, képesek-e szakszerűen szabályozni nagyvadállományt, jobb, költséghatékonyabb, racionálisabb, olcsóbb lesz-e a vadászat, vagy netán magasabb színvonalú lesz-e a hazai vadgazdálkodás? Ha ezekről szó sem esik, a változtatások csak amolyan „lar’t pour lar’t” történnek, azaz szokás szerint minden drágul, de nem javul, akkor az egész úri huncutságot megette a fene. Mindenek előtt ezekre és hasonlókra kellene érdemi válaszokat keresni. Mindig mondtam: a tudósok - humanitárius okokból - először állatokon szoktak kísérletezni. Tudják ezek a nagyokosok, hogyan és miből él ma a 1100 vadásztársaság, vagy FTK-ák? Milyen napi anyagi gondjaik vannak? Vagy az embereknek? Senkit nem akarok megbántani, hiszen biztos jót akarnak (önmaguknak), de a pokol tornáca felé vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve. Egyébként meg van egyáltalán rajtunk kívül a világon még ilyen ország? Közben a javaslattevők vadul fikázzák az OVA adatait, „ők” jobban csinálnák, ha netán átvehetnék az egész kócerájt.(Közben az alapadatokat ugyanonnan kapnák.) Mindezek ellenére, mégis minden - az övék is - ,„lázgörbés” grafikon az OVA adataiból készült, és ennek megfelelően igyekeznek bizonygatni minden mondandójukat. Nekünk azonban – gondolom - nem beteges utópiák kellenek, abból már volt itt éppen elég, hanem meg kéne már maradni a józan realitás talaján. Nem lázasan kell dolgozni tehát, hanem egészségesen. Mert előbb utóbb a láz úgyis magától elmúlik, sőt még az egészség is, mert mindkettő csak pillanatnyi állapot. (Akárcsak a kötelező pszihológiai vizsgálat eredménye.) Sajnos megint szinte szó sem esik a tényleges vadgazdálkodási munkáról, a hatékonyságának olyannyira szükséges növeléséről. A sok hiányérzetünk közül mégis azonban talán a hazai vadászati lehetőségekkel való ok- és ésszerű „gazdálkodás”, vagyis az „elosztás” bebetonozott rendszere a legkínzóbb. Rá van bízva a jogosultra, „aki” ebből a”tantárgyból” nagyon régóta totális bukásra áll. Nincsenek ugyan pontos adatok, de ha mondjuk van az országban 60 ezer vadász, ebből egyes adatok szerint mintegy 36 ezer tagja valamely vadásztársaságnak. Ezek túlnyomó része is csak „papír vadász”. (Ha már csőstől van papírvadőrünk). Tölti a létszámot, fizeti tagdíjat, szavazhat, táncikálhat a vadászbálon, mesélhet a haveroknak, de jobb, ha nem ugat bele semmibe. Mindenki, aki területes vadásztársasági tag, tegye szívére a kezét: hányan „aktívak”, akik rendszeresen kijárnak a területre vadászni, tarvadra, disznóra, rókára, vagy netán aranysakálra? Jó, ha a 20 százalékuk. Vagyis a 93 ezer négyzetkilométeren mintegy 10 ezren igyekeznek megfékezni a nagyvad és dúvad túlszaporodást, ráadásul a jogszabályokon kívül még igen csak jelentős belső szabályzati „megkötésekkel”is. A többi meg nézheti az eredményeket a fészen, DVD-én, vagy a tévében. Egy átlag vadásznak már előbb van esélye Afrikában nagykudut lőni, mint a saját területén egy jó bakot. Azon a pénzen, amenyiért tanfolyamra jár, levizsgázik és megfelelően fölszerelkezik, betegre vadászhatja magát, és körbe nyalják, a fekete földrészen. Nem kell hozzá semmi, csak lóvé. Nálunk, ha szintén komoly összegért bevásárolja magát valaki egy területes társaságba, korlátlanul hallgathatja a sok erdőzúgást, lőhet esetleg – ha hagyják - tarvadat, disznót, meg dúvadat. Viszont tény, hogy szavazhat bármikor, bármire, és ha előre megmondják, akkor még bárkire is. Sőt, van még demokratikus országos érdekvédelmi küldöttje is. (Bár nem tudhatja ki az.) Csak éppen a saját vadászati lehetőségeibe nem szólhat egy árva kukkot sem. Mindezek ellenére folyvást lehet szlogen szerű orbitális hazugságokat olvasni, hallani. Például olyan „nyugtatókat”, hogy magyar vadászok legnagyobb ünnepe a szarvasbőgés. Jó kis ünnep az, amikor a hazai vadászok túlnyomó többsége szigorúan ki van tiltva a saját vadászterületéről, mert zavarja a bőgést. Otthon aztán bőghet, amennyit csak akar, vagy szabadon eljárhat a hangutánzó bőgő versenyekre. Nekem az sem tetszik, ahogy hülyítjük a szegény gyerekeket – bár az enyémekkel ezt soha nem tettem – hogy tanuljatok meg mindent a vadászatról, vadgazdálkodásról, etessetek, itassatok, mert akkor aztán majd jó vadász bácsik - nénik lehettek. Gátlástalanul, a valós igényektől teljesen függetlenül – mintha mi sem történt volna - szorgosan képezzük minden „fokon” a későbbi kényszerű pályaelhagyókat, a potenciális munkanélkülieket. Mivel magam nem szoktam kormolni, ezzel szemben azt mondanám, hogy inkább tanuljatok meg minden mást. Legyetek brókerok, bankárok, oligarchák, és pénzemberek és akkor aztán majd halványkékre vadászhatjátok magatokat. Csupán azért, mert ez az igazság, a többi meg korom. Még hosszan folytathatnám, de ennyi mára elég. Oszt, jóccakát gyerekek…

Homonnay Zsombor
jágerblogger

Súgó 3 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2015.06.26. 08:37 Farkas László Gratulálok Papa! A leírtak - ismételten - teljesen tényszerűek! Az a gyanúm azonban,hogy ebből az un.  "      " ..öntéshozó " politikusok egy szemernyit sem fognak hasznosítani,megvalósítani... Üdv:Farkas László

2015.06.25. 18:16 Tóth László Nagyon bölcs meglátás,nagy igazság.....sajnos.

2015.06.23. 20:54 Maróti Béla Életemben nem olvastam ennyire pontosan ütős remekművet!.. Mindig nagyra tartottalak Zsombi mert közülünk való voltál. Csak jáger ember képpes hitelesen írni!.. Jó egészséget és további kemény tollat kívánok :  M. Béla

1