Ahogy ez már mifelénk lenni szokott, egy tollvonással, törvényben rendelték el, hogy nálunk az állattenyésztést (is) államosítják, Nemzeti Állattenyésztés címmel. Nem is kérek e közzétett briliáns álomötletért semmit, önzetlenül adom, mint egy sperma donor. Pedig még nem is ittam rá semmit, az időközben tökig befóliázott Nemzeti Italboltból. Álmomban minden tenyészthető állat – apró- és nagyállat, a papagájtól a szürke marháig - a vadfajok mintájára ezentúl állami tulajdonba került. A gazda, a lelkes tenyésztő, 20 évre, csak pályázati úton lízingelhet ezután bármiféle haszonállatot a tulajdonostól, a jóságos Állam Bácsitól. A védelem, a tartás, a gondozás, és a tenyésztői szakmai munka költségeit, az önkéntes véradók szent őrületével, de legfőképp a különböző régi és új elvonások, illetékek, adók előrefizetését követően rendelkezhet majd a kezelő azok a netán keletkező hasznával, vagy káraival. Közben szenvedélyesen élvezkedhet. Végtére is, mint minden más esetben, mindenkinek jár valami, csak nem mindenkinek jut. Általában. Mindent előre kell fizetni, mint a BKV bérletet, pedig a szokásjog szerint – amivel már újfent szakítottunk - a normális emberek mindig a szolgáltatás teljesítése után szoktak fizetni. (L.: telefon, áram, víz, munkabér, lakbér, vendéglői ebéd stb. Mert jól is néznénk ki, ha a fizető pincér előre tudná a vendégének a várható gyomortartalmát. No, de sebaj, hiszen itt föltalálták már a fordított ÁFÁ-t is. Előbb hányunk, aztán eszünk, bevált ez  egykor már a Luculluszi lakomáknál is. A mindenre elszánt hazai nagyhatalmi tenyésztők megalakították az Országos Magyar Állattenyésztők Védegyletét (OMÁV) és az egyéni tagságon alapuló le nem kötelező Országos Magyar Állattenyésztői Kamarájukat (OMÁK.) Leánykori nevén SUMÁK. Ezek leginkább a saját érdekeiket védő, valamint érdeknedvesítő tevékenységet folytatnak. Leginkább, mert évente zökkenőmentesen kiadnak jegyeket is, mint a MÁV-nál, csak azok ilyesmivel nem szoktak hencegni. (Csak tudnám, vajon mi lehet az éves munka beszámolókban folyvást emlegetett zökkenő, amelyet kemény munkával következetesen mentesítettek?) Ennek ellenére – ki tudja miért – nem az effektív gazdálkodást folytató szervezetek szövetségének, hanem az egyéni tagságon alapuló, soha gazdálkodást nem folytató kamarának van bölcs Gazdálkodási Bizottsága. Nálunk ugyanis, ha valamit unaloműzőként már tényleg kellene is csinálni, akkor először mindig alakul egy bizottság, és így már az egész témát ki is lehet pipálni. Kész, mert ott van a kézzelfogható bizottság, s így az érdemi értékteremtő munka sem lehet már nagyon messze. (Sajnos mégis messze van, amint azt a mellékletlen ábrák mutatják.) Van Országos - és 19 Megyei - Etikai Bizottságuk is, csak éppen etikai eljárások nincsenek, mert itt bizonyára mérhetetlenül magas az etikai színvonal. (Már így születtek.) Legalábbis papíron, mert az mindent kibír. Ezzel közel egy időben alakul a szintén a falat kenyér szükségességű Országos Gazdálkodási Tanács, amelynek a tagjait a mindenért soha nem felelős miniszter (magyarul szolgáló) nevezi ki.  Sőt, mind a 19 megyénkben alakul egy-egy hasonló (jó)Tanács is, és már annyit ülésezhetnek, amennyit csak akarnak. Lázasan dolgoznak is valamin, bizonyára szorgosan ötölnek, hatolnak. Ám, hogy min, azt a titkos tanácsnokok soha el nem árulják senkinek. Alulnézetből pedig egyáltalán nem látszik, és nagyon jó liberójuk lehet, mert soha nem is szivárog ki semmi. Van még számtalan más fű alatti bizottság is, hosszú volna a fölsorolni. Biztos szorgoskodnak is, mint a méhecskék. Csak a kis zümmögőknek sokkal jobb a társadalmi elfogadottságuk, a reklámjuk, mert munka közben mindenki által jól hallhatóan döngicsélnek. Ezenkívül a sport- és hivatásos tenyésztők nagy része kötelezően tagja még a Nemzeti Agrár Kamarának is, ahol a tagdíjuk fejében, pluszban, rettentő sok érdekvédelmet kaphatnak a fejükre. Megértem, hogy nehéz követni, de lehet, hogy itt is – ahogy kommunikálják - túltolták a biciklit, mert talán nincs is annyi érdek, amennyit harcos elkeseredettséggel meg kéne védeni. És főleg kitől, vagy kik ellen? Ezt sem mondják meg, mert, ha az érdekeket nem sértegetnék folyton ezek az arctalan, vagy arcátlan valakik, akkor talán a kevesebb is, több lehetne. Az ellenség tehát egyáltalán nem tisztázott, csak van, azaz egyfajta átkos örökségként, térítésmentesen, ajándékba kaptuk rászorultsági alapon. Én megértem, mert munkahely, lóvé az mindig mindenkinek kell. Legyen is minél szélesebb foglalkoztatottság, mert különben esetleg még az eddigieknél is jóval több árkot, árokpartot, bokrost, csepőtést, susnyóst -  azaz ideális fészkelő helyeket  - pusztítanának el a jelentősen túlszaporodott közmunkások. Azt se bánnám már, ha az állatok érdekében legalább egyetlen egy  halaszthatatlan, sürgősen elvégzendő feladatot mondanának, de azt nagyot. Hiszen a nagyotmondást, a törvény se nem tiltja, se nem bünteti, sőt a történelmileg visszaköszönő hurrá optimizmus ma már a PR-unk legfontosabb részévé nőtte ki magát. Tudományosan bizonyított, hogy a szarnak is lehet örülni, ha nem túl híg, vagy nem túl kemény. A hurrá optimista píár azért jó, mert bár sokba kerül, később nem kell szégyellni, hogy a jól belőtt küldötteink - helyettünk és nevünkben - gépiesen megszavazták. A tagság ugyanis csak a küldöttjeik útján szólhat bele a már előre, demokrátikuss(!)an eldöntött kérdésekbe. A tag ugyanis a küldöttjével – mint a párhuzamosok a végtelenben – sohasem találkoznak, konzultálhatnak, vagy sörözhetnek, mert egy sima tag soha nem tudhatja ám meg, ki a küldöttje! A boga istennek sem, és ez fordítva is igaz., mert a küldött sem tudja, hogy konkrétan kit, de főleg mit kéne adott esetben képviselnie, nevében megszavaznia. Kilétüket ki sem lehet nyomozni, mert párszáz tag után „állítanak” egy küldöttet, de a tagok neve nem számít, hanem csak a darabszám, és a strigulázás után a küldöttét írják fel. A bölcs vezetők választása pedig ezek után már pofon egyszerű, nem komplikálják túl, mert verseny nincs. A javasolt jelöltnek nincs szüksége semmiféle előzetesen előadott, vagy megvizsgálhatóan előterjesztett, megvalósítandó programra, senkit nem kell se le-, se meggyőznie. Előre el van döntve. Legyen szép nyakkendője, és ebből, vagy netán másból kifolyólag jelentős befolyása. Egyedül úgysem dönthet semmiben. Beküldött levelekre, vagy javaslatokra – bár folyton kéregetnek ilyesmit – soha senki egy kukkot sem válaszol, vagyis nem indítanak, nem fogadnak, mint Feri-hegy a ködben. A küldöttek, a felvetett személyi javaslatokba egyhangúan beletörődnek, nagyrészük amúgy sem ismeri a javasolt,  egyetlen „fehér elefántot”, mert nem őriztek együtt disznót. Ha valami vita lenne – ami még eddig a főmuftik esetében még soha elő nem fordult – annak a hazai tenyésztői munkára nézve rettenetes következményei lehetnek. Példának okáért: kihűlne az ebéd! Egy vérprofi érdekvédőtől pedig ekkora áldozatot senki el nem várhat, hiszen mindennek van határa. Az Állam Bácsi hatósági jogkörökkel és szinte már pallosjogú, drákói büntetésekkel a NÉBIH-jéhez csatolva, pénzzel, paripával jól kitömött megyei felügyelőséget is fenn tart. Mi az, hogy? Van is munkájuk bőven, mert a tenyésztők egymást úgyis folyton feljelentgetik, ha kell, ha nem, ebből akta lesz, aztán jöhet a jól bevált büntetési elv: mindenért semmit, vagy semmiért mindent. Ez többnyire attól függ, ki a feljelentett delikvensnek a sógora, komája, jóbarátja. A kicsik pedig rendszerint szopnak. Vannak még tenyésztési kultúrát ápoló szervezetek is, akik aztán önfeledten gyönyörködnek egymásban és mindenben. Aztán ráépülnek az így kialakult „rendszerre– egyre többen – az utálkozó és gyűlölködő szervezetek, ugatnak, acsarkodnak. Halvány fogalmuk sincs sem a Természet Örök Rendjéről, sem az egymás iránt joggal elvárható toleranciáéról, a minimális tiszteletről, az övékétől eltérő, másként gondolkodók elfogadásáról. Imádnak másokat megalázni, fenyegetőzni, trágárkodni, mocskolódni. A panel  hetedikén ez sokkal jobb és izgalmasabb szabadidő eltöltés, mint például a szobabicikli.

Folytatva az egetverő reformokat, ugyancsak az (érdek)védettek és az egész gazdálkodás végső megoldását célozza, az 52 tájegységi főállat tenyésztő szintén lázas munkája. Nálunk ugyanis mindenki lázas munka látszatával dolgozik, aki meg nem, az hamar bekap valamit, hogy olyannak tűnjön. A főállatoknak hatósági jogkörük ugyan nincs, de zseniálisan megmondják a tutit a (ki tudja miért) kollektív bölcstelenség elvén megválasztott, ab ovo tökkel ütöttnek vélt vezérürüknek, akiknek esetleg halvány lila fingjuk sincs, arról, amire vállalkoztak, és újabban a vagyonukkal felelnek. Jelesül tenyésztés helyi rejtelmeiről. (Tisztelet a kivételeknek, de azoknak, meg amúgy sem kell semmit a szájukba rágni.) Az egész törvénymódosításnak a hatástanulmányát egyébként igazán jutányosnak mondhatóan, potom 30 millásért egy hozzáértő ügyvédi iroda készítette. Mert van az pénz, amiért bármihez lehet érteni. És, hogy miért jutányos? Azért, mert 10 misivel olcsóbb volt, mint például az eddig titkolt kazah állattenyésztési rejtelmek feltárása. Képzeljék el, hogy itt a honfoglalás óta hányan nem tudtak aludni a kazahok állati tudása nélkül? Ja és juhééé! Kiderült, hogy tanulmányozás nagyrészt a szép emlékű Mucsi Imre juhügyi könyvéből önzetlenül átvett plagizálás, amibe nálunk már egy köztársasági elnök is úgy belebukott, mint az ökör az istálló küszöbbe. Mégis…(vagy NÉBIH) baj, egy szál se, mert mint tudjuk, a bárányok hallgatnak. A doktorikkal nálunk egyébként is rettentő sok a gubanc, mert amelyik dokira jól rámásznak, arról még bármi más is kiderül. Így aztán mindenkire nem is mászhatnak, csak akire valamiért kell. A többi jeles plagizátor meg nyugodtan doktorkodhat, ha csak nem kapaszkodik a fára túl magasra. Szakdolgozatokat meg minden következmény nélkül úgy el lehet veszíteni, hogy egy alkalmassági vizsgás utánkereső kutya se találja meg. Aki pedig nem képes magától még egy nyomorult szakdolgozatot sem megcsinálni, az jó pénzért bármikor rendelhet az erre szakosodott internetes webáruházakból. Korrupciók – ahogy boszorkányok – márpedig nincsenek, bár a seprűik, már a konyhában hűvös halomban parkíroznak, sőt van Magyarországon hivatalos boszorkány érdekvédelmi szövetség is. De tényleg. A tájegységiek sokrétű leírt feladatai szerint az eddigi füstbement (üzem)tervek helyett – ha lúd legyen kövér - a 20 éves légvári terveket is ők fogják majd szövögetni, mert úgy általában mindenhez is értenek. A fele szavatossági idejűeket, amelyeket drága pénzért eddig készítettek, a készítőiken kívül soha senki el nem olvasta, mert rongyosat eddig még nem láttam. Még ki sem jelölték a tenyésztő helyeket, de az ádáz revírharc már javában tombol, és úgy megosztja az amúgyis szétszakadt  társadalmat, mint a „soha nem lehet más” a politikában. Az eddig legjobb cimborák marakodnak a koncon. Ám, máris hirdeti magát egy húszéves terv elkészítésre vállalkozó ajánlkozó távgyógyító. A reklám szöveg: -  „Van már húszéves üzemterve? Ha nincs, mi vállaljuk”! Emellett bárkinek, bármikor előre megjósolják a frankót, mert szintén van az pénz. Szerencsére azért akadnak még eszüket nem vesztett szkeptikusok, akik átélték a hazai 3-, a többször 5 és még kitudja hány – éves tervek totális bukásait. De a hátrányos helyzetű, kisebbségbe szorult, de még nyomokban normálisan gondolkodók számára intő jelnek kellene lenni a már kétszer elsütött, tízéves üzemtervek csúfos „buktái”. Atyavilág, de nagy ez az állatkert! A múltból mi sohasem tanulunk semmit, mert azt csak túlélni szoktuk, több, kevesebb sikerrel,de inkább az utóbbival.  A történelmen meg kár rágódni, mert azt mindig a győztesek írják, saját maguknak. A folyvást változó piaci viszonyok és a teljesen labilis szabályozó környezet miatt piacgazdasági körülmények között – ami állítólag van -  az egész már ötletként is rég a hamvaiban holt. Még egy pályázathoz kötelezően becsatolandó üzleti tervet sem csinálnak két évtizedre, pedig az igen csak keményen a pénzről szól, és legalább a bírálók elolvassák. Hol lesznek ezek a java korú „tervagyalók” húsz év múlva? Obriskodni meg kár, mert úgyis eleve minden le van zsírozva, és széllel szembe az okos ember nem brunyál, csak megfelelő védőfelszereléssel. Mondták ugyan ezt már sokan, sokszor, de -  már minálunk babám -  ami tuti, hogy nem megy, leginkább azt szokták erőltetni. Meg is van a foganatja, a nagyállatok számának szakszerű szabályozása már több évtizede totális képtelenség, az apróbbak meg a lábukkal szavaztak, feldobták a bakancsot, és pusztulnak kifelé, megállíthatatlanul. Az üzemtervek szerint 100 hektáronként 4 „apró számos állat” volna a minimum, de sajnos sokhelyütt, ha ennyi lenne, mindenki maga alá petézhetne örömében. Egy kísértetiesen hasonló bölcs döntés nyomán, a Lipótmezőn aludni már nem lehet, csak legelni, ezeknek a jó magyar szürke marháknak. Persze azért látszik valami fény az alagút végén, csak az baj, hogy az nem a szabadulás lehetősége, hanem az a szembejövő esti gyors. Pedig már sok-sok százmilliót hangyaszorgalommal szíveskedtek elpocsékolni az erre vállalkozó különböző hamis próféták, mindenféle számonkérés, vagy felelősségre vonás nélkül. Elment a lecsóba. Lehet viszont parttalanul kohnfranciázni, évtizedeken át, és azonos szereposztás mellet gyönyörködni a nagyállatoknál eszméletlenül felfelé kúszó-, az apróknál zuhanórepülésbe tartó grafikonokban, lázgörbékben. Mindezt annak legkisebb jele nélkül, hogy bármi valami jó irányba változna. Az élőhelyeket a józan észtől teljesen függetlenül, aktuális jogi szempontok alapján - amihez az állatok sem értenek – kijelölik, szét-szét kapják, majd újra és újra összerakják, mint valami hülye puzzle játékot. Ahogy vannak vesztesek, úgy nyertesek is, mert ez a 93 ezer négyzetkilométer nem lesz se nagyobb, se kisebb. Most már nem csak „papírvadőrök” ellen kell küzdeni, hanem például egyes nyertes műkörmösök „papírdisznói” ellen is. Errefelé szinte természetes, hogy ha egy szállítmányra felpakolnak ezer disznót, abból csak 800 érkezik célba. (Megtörtént.) Mégis minden le van papírozva. Van, aki érti, van aki nem, de az előbbire nem azt mondják, hogy egy szemét gazember, hanem „ügyes” ez az egyébként is mindenre egyéb gazságra vállalkozó harácsoló. Persze lehet a számokkal bűvészkedni, nem annyit írnak be, amennyi van, hanem annyit, amennyit a „szervek” rendre elhisznek. Ha több van a beírtaknál a sosem baj, mert simán el lehet lopni, sumákolni, a kevesebbhez viszont nincs miből hozzátenni. Történelmileg ezt jól megtanultuk, mert itt a túléléshez mindig sumákolni kellett. Embertanból pedig azt tanultuk, hogy csupán egyetlen felesleges szervünk van, a vakbelünk. Nyugodtan ki lehet vágni. Egy köztigazdának azonban - ha jól összeszámoljuk - annyi eltartandó „szerve” van, mint kutyában a bolha. Viszont a vérszívást életmódszerűen gyakorló élősködők viszont azért jobbak, mert nincs semmiféle „tervszerű” elvárásuk. Ha valami nem teszik nekik, lemennek egy másik kutyába, és azt molesztálják. A „szervek” viszont ezt nem teszik, maradnak, mert a Moho Sapiensék nem tudnak a vérszívással betelni, és egyre szaporodnak. Mindesetre, ha valaki csak kísérleti fehéregereket szeretne egy ilyen kiagyalt rendszerben és hasonló logisztikával tenyészteni, annak csak a hullarabló csődbiztosok, vagy a kóbormacskák tudnának önfeledten örvendezni. De a bolygónk bármilyen állatfajával hasonló „rendszer” szerint gazdálkodnának, a végső megoldás csak az enyésztés lehet, „t” betű és ész nélkül. No, de végre kukorékolt a még nem államosított kakasom, és ugatnak már az egyelőre magántulajdonú kutyáim is. Ezért én már – sokakkal ellentétben – úgy tűnik, szerencsésen felébredtem. És ez is egy életjel.

Homonnay Zsombor
jágerblogger

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés