Ezzel aztán a mennyeket ostromló torony építése be is fejeződött. Nem tudom ki, hogy van vele, de korunk jelenségei is valami hasonlóságot mutatnak, csak most a Teremtő nem a nyelvünket kuszálta össze, hanem az agytekervényeinket. Mintha mindenki becsavarodott volna, hiszen köztudott, hogy a történelem megismétli önmagát. Mert mi más is lehetne, amikor azt látjuk, hogy elvesztettük a velünk született természetes önvédelmi képességünket, a bűnösöket nem büntetjük, bármire, bárkire, bármit büntetlenül ki lehet jelenteni, nincs jó, nincs rossz, csak különböző „nézőpontok” vannak. Nem létezik közös, de legalábbis a többség által elfogadható igazodási pont, általánosan elfogadott értékrend, s ha törvény születik, arról később a gyakorlatban rendre kiderül, hogy csak egyeseknek jó, a „kettesek” meg szívnak, mint a szopós borjú. Hogy hová kerülsz, az többnyire nem rajtad múlik, mert benyomnak valahová, ha akarod, ha nem. Ha egy országban keményen büntetik a rosszhelyen parkoló autókat, vagy az utcán brunyálókat, (na, persze nem mindegyiket), viszont többszázezren átmehetnek rajtunk útlevél nélkül és nem vesznek menetjegyet, nem fizetnek egy büdös vasat sem az autópálya használatáért, ott a bajok nem kicsik. És még mi jön ezután? Itt nincs következmény, nincs felelős, akárcsak a vörös iszap ügyében, ahol tíz ember meghalt és kiderült, hogy leginkább az rohadt Altalaj Elvtárs a bűnös. A Strassbourgban pereskedő bűnözők – és ügyvédeik segítségével - a kártérítéseikkel a sitten ülve többet kereshetnek, mintha kint lennének. Ráadásul adó és köztehermentesen, mert ilyeneket a kártérítésből nem kell fizetni. Zuchslag 70 millát varázsolt el, amiből 50-et megadott, és ült vagy hat évet. Hagyó meg a bizonyítottan 1 millárdos közpénz kárt okozott, és kapott – nem jogerősen – két és fél évet felfüggesztve, de közben felnyalt még 12 milkó kártérítést is, mert nem volt megelégedve a kiszolgálással. Agybaj, ha mindennek ennyiféle „olvasata” lehet, attól függően, hogy ki honnan nézi. Ehhez azonban az is kellett, hogy szokjuk meg azt, hogy bármiféle gond és következmény nélkül a legnagyobb légből kapott hülyeségeket is büntetlenül lehet terjeszteni, ha igaz, ha nem. Lehet itt trágárkodni, bárkit legecizni, leribancozni, sárba tiporni. Igazság pedig nincs, mert az eredeti tartalmából rendre kiderül, hogy semmi más nem hiányzik belőle, csak éppen az elejéről az „i” betű. Akárcsak vadász berkeinkben, ahol vannak jobb- és balfácánok, akik a busás előnyökkel kecsegtető fészkelő helyeikért elkeseredetten gyűrik, tépik, rúgják egymást a többi békésen kérődző haszonállat rovására. Ha mást nem is, de azt már régen tudom, hogy a nyomulás nem értünk megy, az tuti. A nemrég 50 százalékos fizetésemeléssel kárpótolt pedagógusok tüntetnek, ezerrel. Közben az ötödikes gyerekeknek olvasókönyvében találunk olyan versikét, amiben, idézem: jó játék a konnektor, amibe tollbetétet lehet dugni, apukát meg kislapáttal jól fejbe kell csapkodni, anyucit, meg, ha haza jön, jól el kell verni. Bravó! Az emeltszintű matematika példában Kiszel Tünde gyűjteményének a használt bugyijait kell – trófeaként- kiszámolni. Atyavilág! Móricz Zsigmond „Légy jó mindhalálig” című könyve kikerült a kötelező olvasmányok közül. Vagyis: már nem kell mindhalálig jónak lenni, mert helyette betették a Janne Teller „Semmi” című ész lebontó agyrémét, ami tényleg arról szól, ami címe, és a nihilizmusra valamint az öngyilkosságra ad csudijó tippeket a kedves érdeklődő tinédzsereknek. Az meg tök mindegy, hogy kislányoknak, vagy kisfiúknak szól, mert ezt a kérdést, korunkba már nem az anyatermészet, hanem önmaguk döntik el majd el később, amikor már mások is alájuk nyúlkálnak. Mi már nem dönthetjük el hová, kinek, milyen szobrot állíthatunk, mert bármit teszünk, az valakit megsért. És nem a többséget. A Nobel díjas Konrad Lorenznek visszavonták a díszdoktori címét Salzbourgban, mert 1937-ban olyan pártba lépett, amelyikről később kiderült, hogy rossz. József Attila, a proletár költőóriás ugyanekkor - pont 1937-ben - dicshimnuszokat zengett a nemzeti szocialista párt frenetikus németországi győzelméről. (Neki – szemben másokkal - ezt később elnézték.) Az egykori NKVD-és szovjet kollaboráns, besúgó, feljelentgető, többszázezer derék svábot kitelepítő, padlássöprő Nagy Imrének szobra, tér- és utcanevei lehetnek. Aki másoknál néhány fokkal jobban szereti a saját hazáját, szülőföldjét, nemzetét, családját, azt rögvest lenácizzák és lerasszistázzák. Hát mi van itt? Nekünk el kell tűrni, hogy naponta köpnek szembe, és nem csak minket, a később születetteket, hanem még az eleinket is. Milyen jogon, vagy alapon ítélkezhetnék én, vagy bárki más, a mai, agymosott fejével a máig tisztázatlan történelmi környezet kellő ismerete nélkül a rég halott apáink, nagyapáink, őseink tettei felett? A mérce totálisan kettős, mert például egyetlen médium sem emlékezett meg az 1849-es oláhok által elkövetett sok- sokezres esztelen mészárlásokról, magyarellenes genocídiumokról, ami aztán Észak-Erdély román visszafoglalásakor újfent megismétlődött. A Don kanyar, vagy a kötelezően évtizedekig ünnepelt felszaba-dúlás rémtettei, az értelmetlenül legyilkolt civilek, a malenkij robotra elhurcoltak, a 800 ezer megerőszakolt magyar női áldozat csaknem fél évszázadig el volt tussolva. Jószerint most kezdenek – még mindig csak halkan – beszélni róla. Vagy a délvidéki magyaroknak a háborút követő borzalmas és gyalázatos népirtásáról, a közelmúltban feltárt tömegsírokról, sőt még a legújabb kori, Vukovárról és a többi magyar településeken lejátszódott esztelen magyar gyilkolásokról sem beszélünk, ahogy a kommunizmus 100 milliós áldozatairól sem úgy, ahogy mások szoktak. A mi hazánkban a magyar vér nem számít? A mi halottainkról, mártírjainkról nem szabad emlékeznünk? A yenkik - meg a „senkik”- oktatnak ki minket a humanizmusról, akik többszáz millió őslakos indiánt irtottak ki, de a rabszolga kereskedők millió számra az újvilágba kegyetlenül behurcolt néger rabszolgái sem önszántukból migráltak oda. (Azért körülbelül, mert akkor még a „könyvelés” nem volt pontos.) Szem és gyomorforgató az egész – és sokan nem is tudják - hogy a családias hangulatú és magasztosan ünnepelt amerikai Hálaadás Napja az indiánok felett, a bevándorlók által aratott győzelem napjának „emléke”. Vagyis valójában a világ egyik legnagyobb népirtásáért még ma is lehet „hálálkodni”? Milyen történelemtanítás az, amikor valahol, valakik megmondják, mit kell itt nekünk a gyermekeinknek tanítani, illetve mit szabad és mit nem? És kik ezek a megmondók? És ami már a teljes becsavarodás biztos jele, hogy németföldön képes füzetecskékben oktatják szexre az állítólag „érthetően kiéhezett” menekülteknek, hogy valójában mi számít mifelénk az európai nők elleni erőszaknak? Szegény (rendőr elől) menekülteknek erről fingjuk sincs, mert náluk – úgy tűnik - minden nőnek bárhol, bármikor meglehet számolni az évgyűrűit, és minden kedves érdeklődővel dugniuk kell, ha akarják, ha nem. Ahány ház, annyi szopás. De ez euro idiotizmusból még mind semmi, mert ezek a porig alázott, és sötétedés után félelmükben már az utcára ki sem kukkantó hölgyek, a német nagyvárosokban „békülésként” virágokat vittek a „kiéhezéstől” megtévedt menedék kérőknek. (Bróm, gázspray, gumibot és egy jó, alapos tökön rúgás helyett.) Pedig azok a migránsok – úgy tűnik - korántsem a virágaikra, hanem a legkülönbözőbb testnyílásaikra, a pénzükre és a mobiltelefonjaikra voltak szerfölött kíváncsiak. Az EU-ban, a terrorveszélyre hivatkozva - amit persze saját maguk idéztek elő – éppen a civil lakosság minden lehető fölfegyverkezése közepette – az eddig is szigorúan nyilvántartott vadászok fegyvertartását kívánják igen jelentősen korlátozni. Ez már tényleg őrület, és – mondhatnánk - ennyire hülyék már nem lehetnek. De, lehetnek, sőt…még naponta rá is lapátolnak! Mert még most is csak valami „lassítás” féle van, pedig a magyarok már régóta tudják a „lassan járj, tovább érsz” népi bölcsességét. Közben mindenki azt hoz, visz be, amit csak akar, több mint félmillió regisztrált migránsról – a kiosztandó kvótáik legnagyobb többszöröséről - meg azt sem tudják, hogy a debil totojászás közben hová búbánatba szívódtak fel? Nem, hogy kiutasítani, de már megtalálni sem tudják őket. Eddig még soha egyetlen terrorista nem panaszkodott a fegyvervásárlás nehézségeiről, vagy azért mert nehezen tudott volna lőszert vásárolni, esetleg hónaljban kissé szorította az önrobbantó mellény. Megáll az ész, és itt aztán már tényleg teljesen összekuszálódtak az agytekervények. Már nem csak egymás szavát, de a tetteit sem értjük.

Bár jócskán lehetne meregetni az újkori emberi hülyeség bőséges tárházából, vagonszámra szemelvényeket sorolni, de a suszter maradjon csak a kaptafánál, mert sajnos a mi szakmánk sem kivétel. Baromira el vagyunk telve magunktól, jelölt és önjelölt szakembereink garmadája, az ügyeletes zsenik és celebek mindenen örvendezve integetnek le nekünk a maguk állította tribünökről. De a sajnálatos tapasztalati tény az, hogy minden tudományos hókuszpókolás ellenére a nagyvadállományunkat évtizedek óta képtelenek vagyunk szakszerűen szabályozni, az apróvad helyzete pedig szép lassan a szemünk láttára vált egész egyszerűen tragikussá. Okai természetesen szerteágazók, de itt és most egyelőre hagyjuk az egészet a francba, mert a semmittevő siránkozás, konferenciázás, és a velünk élő, agyon magyarázott impotencia már mindenkinek a könyökén jön ki. Pedig sokáig nem lehet már mindezeket a szőnyeg alá söpörni, mert már elég régen ott rohad. Most ugye a sláger – ezt fújja mindenki – a kapott új törvény. Ami valójában nem is új, csak amolyan - ki tudja hányadszor – „újfent módosított”. Köztudott azonban, hogyha a viseltes gatyámat toldozom, foldozom, felmosórongy még talán lehet, de új nem. Mindenki elájult, lájkolt, hozsánnázott, tömjénezett és csak most kezd a vadászoknál leesni a tantusz. Ahogy a réten – ahol mindig nyílnak szép virágok is - itt is egy, ott is egy jókora tehénlepény díszeleg, amibe hamarosan kötelező lesz védőfelszerelés nélkül alaposan bele tappancsolni. Olyan ez, mint egy csodásan megterített svédasztal, amelyen vannak ugyan szépen csábító finomságok is, de ha valaki suttyomban meghinti kissé egy marék frissen szedett őzbogyóval, rögvest elmegy az étvágy, aminek pedig éppen evés közben kellett volna megjönnie. Előre bocsátva: hiába vannak - kétségkívül - ezen a képzeletbeli az asztalon jó dolgok is, de az odacsempészett „végtermékektől” emberi fogyasztásra azonnal alkalmatlanná válik. A szarok pedig ott vannak, jókedvvel, bőséggel. Sommásan: a rejtett taposóaknák ismeretében úgy lehetne az egészet röviden összegezni, hogy minden drágább lesz és minden szarabb. Költői kérdés, hogy nem lehetne esetleg egyszer végre már a reformoktól valami esetleg olcsóbb és jobb? Valami rezsicsökkentőbb? Úgy tűnik, nem, mert ez a 22-es (taposó) csapdája. Anélkül, hogy a részletekbe - ahol az ördög mindig búvik - belemennénk, egyelőre csak néhányat említenék.

Senki nem szólt, nem rendelkezett arról, hogy mi van, vagy mi lesz az eddig felhalmozott területbérekkel, illetve azok kamataival? Vagy ami kötelező lett volna, de nem fizették ki? Visszaforgatható, vagy szokás szerint a különböző hajakra kenhető, magyarán simán ellopható? Ha egy korszak (ciklus) lezárul el kéne velük számolni, és ha azok, akiket illetett volna, nem vették fel, akkor hasznos, nemes, megtérülő közcélokra, vagy netán - amiből származott – a vadvédelemre kellene fölhasználni. Persze tapasztalom, hogy nálunk a folyamatosan hangoztatott elszámoltatások rendre ingyen cirkusz jellegűekre sikerednek. (Csak akkor fáj, ha röhögök, és sajnos van is min.) Ezekért már a mindentől független bíráink is halálra sértődtek. Vagy netán, mint általában minden, ezek is le voltak zsírozva? Hiszen kiderült, hogy Nokiás és wishkys dobozok – ahogy egykor a boszorkányok - márpedig nincsenek, mint ahogy bármit is látó szem-, vagy fültanúk sem. Csak amolyan amnéziásak, vakok, süketek, be nem idézettek, vagy meg nem jelentek. Mert van az pénz. Mi meg nem értjük, mert síkhülyék vagyunk, vagy legalábbis annak néznek minket. Toldozott vadászati törvényünkben sehol – még kémiai nyomokban – sincs szó arról, hogy a jövőben, konkrétan mit kéne tenni, miben segít a jog, a maga sajátos szabályzó eszközeivel a vad – elsősorban az apróvad - védelméért, megőrzésért, de legfőképp immár a megmentéséért. Annak ellenére, hogy évtizedek óta mondják, voltak szép számmal próbálkozások is, a tájegységi vadászat sehol a világon nincs, nem vált be. Ráadásul az ilyen parázs predator - revírharcok után a kívánatos együttműködés – ami hatalmi parancsszóra egyébként soha nem megy – el sem képzelhető. A más vadászok érdekeinek semmibevétele, a lenyúlás, az önző maga alá kaparás, a harácsolás, az állati „ragadozás” viszont annál inkább napi tapasztalat. Mindezekre egy fajta csodaszernek gondolják egyesek, hogy a majd mindent (is) megoldó, több mint félszáz, minimum ötéves gyakorlattal rendelkező, államilag alkalmazott tájegységi fővadász a megfelelő védőoltás. Egyenlőre ugyan még nem léteznek, de munkaköri leírásuk már van, amelyben semmi olyan nem olvasható, amit a „drága” felügyelőségek a bokros teendőik mellett el ne tudnának látni, esetleg eddig nem hallottak volna valami ilyesmiről, vagy nem lett volna a vállalt feladatuk. A tájegység önmagában egy erőltetett emberi kitaláció, mert a vad soha nem tudja, hogy melyik tájegységbe köteles tartozni. Az új, közzétett „tájegység” térképek pedig eddig kialakult, bevált és kezelhető vadászterületeket vágnak ketté, darabolnak le, érintenek érzékenyen, és ami a lényeg, ettől se a vadnak, se a vadászoknak még az égvilágon semmi nem lesz jobb. Nem tudom jól hallottam-e, hogy a tervek szerint az új nyugis állások helyett, vagy másfél százezer állami közalkalmazott kerül rövidesen lapátra. Megszüntetnek továbbá 13, a közelmúltban sok száz milliókért, pár éve még nélkülözhetetlennek mondott és ezért megalapított „háttér intézményt”. Ha pedig anno annyira kellettek, akkor most vajon miért nem? Valaki egyáltalán felelős-e azért, hogy egykor kitalálta, és ha most már a francnak sem kell, akkor az ezekre fordított közpénzeinket esetleg valakik szíveskedtek büntetlenül és felelőtlenül elherdálni? Állítólag azért lett magasabb – most már akár havi 5 millió is – a bölcs állami vezetők havi fizetése, mert a felelősség itt egész egyszerűen kurva nagy. Csakhogy nálunk még egyetlen felelőst, vagy inkább felelőtlen pénzpocsékolót rács mögé nem dugtak. Vagy azt sem én találtam ki, hogy az összes állami többségi tulajdonú erdőgazdasági Zrt. rosszul, felelőtlenül gazdálkodott. Tele volt ezzel a sajtó, komoly „szagemberek” vizsgálták. Voltak még sikkasztók, „hűtlenkedők” is, de már azokról sincs újabb hír. Most meg azt halljuk, hogy ez nem is így van, hanem „összességében” mégis csak jól gazdálkodtak. Ha meg ez az igazság, akkor megkövette-e valaki a megvádolt és nyilvánosan megszégyenítetteket? Azt sem tudjuk, hogy eme fene nagy egyeztetések során megkérdezte-e már valaki a vadászoktól, hogy vajon mennyien érzik égető szükségét ezeknek az új, a világon egyedülálló, tájegységi fővadászi szolgáltatásoknak? Most „befejezett” 4000 hektáronként kell egy középfokú szakképzettségű vadőrt alkalmazni, eddig meg a „megkezdett” 3000 hektáronként kellett. Miért? MI változott itt meg egy csapásra és gyökeresen? Vagy pontosan ugyan annyi kell a dunántúli nagyvadas területeken, mint a lepusztult szikes pusztákon? Persze, mivel minden előfordulhat, akadhat esetleg, aki az instruk-torkoskodó tájegységi fővadászi szolgáltatásokat egy falat kenyér szükségességével igényelné. Azonban eddig sem volt semmiféle akadálya annak, hogy ha valaki tök hülye volt hozzá, az magánúton megfizetve, esetleg egy nagy gyakorlatú szaktanácsadót alkalmazzon eseti, vagy hosszabb távú megbízási szerződéssel. Vagyis ne közpénzen, az állam szervével verje a csalánt, hanem a sajátjával. Mindenesetre sokkal olcsóbb, és hatékonyabb volna, mert ha a megbízott szakértő munkájával a megbízója nincs megelégedve, nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, akkor „lapát”, és kész. Ennyi, és például nem kell végleg kielégíteni. Eddig is volt főfoglalkozású megyei fővadász, kamarai titkár, sőt felügyelők, szakértők, szaktanácsadók sora, akikhez bízvást lehetett volna fordulni, ha valamelyik jogosult vezetője, szakmai irányítója síkhülyének bizonyult volna a vadgazdálkodáshoz. A reformok között egyébként az is kötelező előírás immár, hogy a szakmai munkát irányító vadászmesternek ezentúl szakképesítéssel kell rendelkezniük. De hagyjuk is, mert a netről ma már egyébként is minden „okosságot” ingyen le lehet lopni. Van az pénz, amiért magam is bármikor elvállalom, hogy kiiszom a Dunát. Ha jól megfizetik, megpróbálom, legfeljebb nem sikerül, de addig is dől a lé, hiszen a magas tudományban a negatív eredmény is eredmény. Nagyobb gond az, hogy az egész felvázolt „új rendszer” még az eddigieknél is keményebben és mélyebben belepaszírozza a velünk élő merkantilizmusba, a piacgazdaság farkastörvényes bugyraiba az alapvetően non profit jellegű, maradványérdekelt, és ezért nem termelő, hanem tartamos értékvédelmi jellegű, hosszútávúnak tartott vadgazdálkodásunkat. Eközben olyan korlátozásokat tesznek kötelezővé, amelyben a gazdálkodó jószerint semmiben nem dönthet, hiszen (üzem)tervutasításos tájegységi gazdálkodást kénytelen folytatni, ahol a helyi adottságokat jól kihasználó egyéni elképzeléseknek semmiféle helye és szerepe nincs. Ez a felülről, hatalmi szóval vezérelt módszer már régen mindenhol –itt is - megbukott, de ezen területen még javában erőltetik. Csak éppen senki nem merte kimondani. Még jó, hogy cucilista Tervhivatal nem lesz újra. Amint tudjuk és kiválóan megtanultuk, a hülyeség is alkotmányos jog. A gazdálkodónak – akárcsak az átkosban - a piacgazdaság körülményei között is megszabják kivel, mit, hány emberrel, milyen költségekkel oldja meg a feladatait. Mindeközben a bevételek jottányit sem nőnek, sőt egyre csökkennek, főként az apróvadas területeken, de hosszútávon a nagyvadasok se nagyon vagánykodhatnak. Náluk ugyan – egyelőre – az állományszabályozás okán csak üptre lőni kell, akár tereléseknek álcázott hajtásokban is, amíg van mire, sőt sokan követelik az egyébként már széles körben a tilosban használt éjjellátók engedélyezését. De már itt is, ott is, vannak intő jelek, beharagozott, de üres, vagy csapnivaló disznóhajtások. Tudom a választ: zsebbe kell nyúlni, de – tisztelettel jelentem - már rég ott turkálunk. A jelenlegi átlag (még) vadászok az egetverő érdekvédelmük ellenére csak annyit találnak a zsebükben, amennyit szíveskedtek meghagyni. De milyen gazdálkodás az, és egyáltalán lehet-e annak nevezni, ha valaki a profit egyre csökkenő mértékével, vagy annak teljes hiányában a költségeket zsebből fizeti? Próbáljon ilyen feltételek mellett valaki akár csak baromfit tenyészteni! A kiadások jelentős részét már sokhelyütt eddig is zsebből fizettük, mert enélkül már rég összedőlt volna az egész összetákolt rendszer. Evidens, hogy minden gazdálkodó bevételre, azaz valamiféle profitra törekszik. Ha nem ezt tenné, akkor az nem gazdálkodás, hanem egyfajta áthárított költekezés volna. A vad – egyelőre állami tulajdon, amelynek - csakhogy vadászhasson - az összes fenntartási és egyéb költségét a jogosult állja. Valójában tehát más tulajdonával sáfárkodunk, jól, rosszul, de az utóbbi sajnos egyre jobban terjed. Mindezeknek, hosszútávon, ahogy nagyjából eddig is, csakis a vadállomány issza meg a levét. Nincs ingyen ebéd – szokták volt mondogatni nekünk folyvást a fiúk a tribünről, akik eddig is dugig laktak a potya kajából, piából. (Legalábbis sose kértek még az ellátásról áfás számlát.) Nekünk azonban a jövőben mindent előre meg kell fizetnünk, a nagyobb költségeket megelőlegezve. Ez már önmagában is szembe menetel a józan ésszel, és nem is hiszem, hogy ezt valamelyik – netán súlyos fogyatékkal élő - vadász az egyeztetések során melegen ajánlotta, vagy direkt kérte volna. Ha az előrefizetés volna a természetes, akkor Itt már rég a kompót főzi be a nagymamát. De ha már egyszer valakik túl nagyot csaptak a homlokukra, vagy szokás szerint túltolták a biciklit, akkor, milyen alapon rendelkezhet úgy a másik, ránk vonatkozó civiltörvény, hogy a szervezetünk a zsebünkből összegyűjtött saját vagyonnal szabadon nem rendelkezhet? Megy lecsóba? A tagok által előre összeadott betéti összeggel, a vagyon résszel szabadon nem rendelkezhetünk, az így képződött vagyon nem osztható, a tagsági jogviszony nem adható el, nem örökölhető stb.? Ez nem igazságos, és a törvények hatásaira kialakuló „új helyzetnek” semmiképpen nem felelnek meg. (Ha benne volt abba az állítólagos bombasztikus hatásvizsgálatba, ha nem.) Ne hivatkozzon itt senki arra, hogy régen az egyesületi vagyon oszthatatlan volt, mert az egy egészen más rendszer volt, ami egyáltalán nem pandantja az ennek hatására kialakuló újnak. Továbbá nincs rendelkezés arra sem, hogy haszonbérlő által a földtulajdonosi képviselőnek előre kifizetett területbér további kezelését, felhasználását, elszámolását ki fogja majd ellenőrizni, illetve jogszerű kiosztását, vagy felhasználását ki fogja majd számon kérni? Ki a haszonbérbeadó földtulajdonosi képviselők felügyeleti szerve? Jóhiszemű vagyok, de naiv nem, és az eddigi tapasztalatok sem voltak biztatók, csak – szerencsére - nem vakarta meg senki. Hatalmas bukta volna. Kérdés, kérdés hátán, de ha ezekről előre nincs rendelkezés, később a gondok csak halmozódnak. Sőt, eddig is voltak, csak éppen nem beszéltek róluk, ahogy a sikkasztó vadászati vezetőkről sem. Ha pedig egyesek netán - ha máshol nem, a demokratikusan „kussoló” vadásztársaságoknál - valaki esetleg szóvá tette, hogy mikor, mi, hová tűnt el, azokat általában rögvest kinyírták. (Ha kell, tudom sorolni, de csak azokat, amelyekből később elsimított „ügy” lett.) Mert a formális ellenőrző bizottságok csak addig élnek, amíg – mint az indiai majmok – nem hallanak, nem látnak, nem beszélnek, és így nem is találnak semmit sem. Tisztelet a védett, fehér holló ritkaságú kivételeknek. Meglehetősen sok vadkáreset károsultját kérdeztem már szerte az országban, hogy megkapták-e a jogosulttól az éves területbérüket, de eddig egyetlen egy esetben sem hallottam ilyesmit. Persze ez nem tekinthető reprezentatív felmérésnek, de a gyanúra alapos okot ad. Rossz helyeken jártam – mondhatják – de valakinek ott is kell járnia. (Vagy inkább kellene a kórosan divatba jött farkasvakság ellenére.)

Az is egy altató mese, vagy hiú ábránd – bár ne legyen igazam - hogy a vadkár ügyben az „egységes protokoll” - amit még nem láttunk - majd mindent megold. Vadkár, amíg vad él a Kárpát - medencében, addig mindig lesz. Ezzel a termelőknek is számolniuk kell, mert ez is egy termőhelyi adottság. Másutt is van, csak másként oldják meg, de egyáltalán nem ártana tüzetesen tanulmányozni. Bármit állapítanak meg, az „új” módszer által előírt, több, nagyobb számú felvételi hellyel, akkor is becslés, a maga több, kevesebb hibahatárával. A károsult márpedig a kárát mindig többre becsüli, mint a bármilyen „protokoll” alapján működő kárbecslő. A kárért felelős meg – bármennyi - mindig eltúlzottnak tartja a nehezen „kiizzadható” összeget. Ez már a dolgok sajátos rendje, amely soha nem fog megváltozni. Eddig 5-, most majd 10 % a tűrni köteles kár, de az igazság az, hogy a földhasználó egyiket sem viseli el csupa lojalitásból, önként és dalolva. Teljesen más alapokra kellet volna az egész kérdést helyezni, és valóban a vad által okozott tényleges anyagi kárt kellene megtéríteni, de természetesen csak akkor, ha az előírt és elvárható védekezésről a gazdálkodó maga is elvárható módon gondoskodott, és ezt a feladatot nem tolta át az önkéntes zöldkalapos „kukorica csőszökre”. Meg kellett volna pontosan határozni mi tartozik a „rendes gazdálkodás” körébe, és mi az ami már efelett van, mert e fogalom alatt mindenki mást ért, egyéni megítélés kérdése. Én még nem találkoztam olyan gazdálkodóval, aki azt mondta volna magáról, hogy nem „rendesen gazdálkodik”. Azért meglehetős képtelenség, és az élet más területén ma már 2 x 2, hogy sok tíz-, vagy száz milliós kint fekvő érték esetében a tulajdonosnak nincsenek pontosan előírt és számon kérhető védekezési feladatai. Ez bármilyen más tulajdon estében ma már tejesen elképzelhetetlen. A „protokoll” szerinti becslést követő forintosítás során mivel a terményt a vad megette, ledíbolta, elpusztította, levonandók az így nem keletkező logisztikai költségek (betakarítás, szállítás, szárítás stb.). Az nem kár. Nem tesz kárt a vad a megkapott hektáronkénti földalapú támogatásban sem, mert azt akkor is megkapja gazda, ha az egészet elveri jég, leég, ellopják, vagy ha terménye egyéb módon károsodik. Ezt vajon miért nem veszi senki figyelembe? A vadállomány gondozója, a vadászatra jogosult a vad tulajdonosától – szemben a gazdálkodóval - ugyanis még soha semmiféle támogatást nem kapott. (Bizonyára nem is fog.) Vagy ott van a tulajdonosok által megállapított és a jogosult által előre kifizetett „használati díjak”, a területbérek, az sem számíthat a föld bevételéből levonandó tételek közé? A gazda részére a vadászatra jogosultnak az effektív, a termelési év során a terményében okozott kár, azaz a bevételének a 90 %-át kell meg térítenie. A gyakorlatban az is vita tárgyát képezi, hogy a vadkár szakértői díjat a károsult előre letétbe helyezi a jegyzőnél, vagy azt közösen állják? Lehet itt bármilyen egységesített protokoll alapján becsülni a kárt, a dolgok sajátosságánál és a tapasztalt hazai termelői szokásoknál fogva, a károsult soha elégedett nem lesz. (Legfeljebb a „protokoll” kidolgozói.) Ma már a betakarító gépek digitális kijelző rendszere alapján levágott méterre és kilóra pontosan látható a betakarított termés mennyiség. Pofon egyszerű volna egy olyan megoldás is, ha a betakarításkor a szakértőből, károsultból és jogosultból álló bizottság jelenlétében – mondjuk előre meghatározott távolságon egy vágóasztal szélességnyit levág a kombájn a tábla nem károsított részéből. Ugyanennyit meg a ledíboltból és a különbségből mindjárt egyértelműen, mindkét fél által láthatóan megállapítható volna a veszteség. Ezután jöhet majd a felek részéről a jogszabályban pontosítva a betartott, vagy a felróható magatartások jegyzőkönyvezése, annak alapján a kármegosztás, a megegyezés, vagy annak hiányában, rosszabb esetben a későbbi pereskedés. Mivel a számok nem hazudnak, a mért adatok alapján ez még mindig elfogadhatóbb, mint bármilyen „protokolláris” becslés, amit mindkét fél a saját szempontjai alapján (és szokás szerint) hevesen vitat. Ha bármely területen vadászható mennyiségben él valami állami tulajdonú vadállomány, amelynek tartamos fenntartását, védelmét és gondozását köteles a jogosult végezni, addig vadkár is lesz. A vadászatra jogosult azonban előre leírt, pontos faj, nem, kor szerint csak olyan és annyi vadat ejthet el, amennyit a vadászati hatóság számára engedélyez, illetve a jóváhagyott, „tájegységi alapon” számolt éves tervei lehetővé tesznek, különben megbírságolják. Vagyis ha úgy jár el, ahogy adott esetben joggal elvárható, és eleget tesz minden előírt jogszabályi kötelezettségének, akkor egy jogállamban a vadászatra jogosultnak is elvárható módon járna a gazdálkodási biztonság, mert a vadgazdálkodás sem lehet valamiféle „amerikai rulett”. Legalábbis ami ezekből a rettentő széleskörű egyeztetésekből immár megszületett, mindjárt látható, hogy nálunk a hegyek vajúdásából döglött egerek is világra jöhetnek. A vadászatot – sokan a szemünkre hányják - ugyan lehet megfizetendő szórakozásnak nevezni, de magát a vadgazdálkodást, azt nem. Az a jelenlegi gazdasági körülmények között egy rendkívül nehéz, kemény munka, egyre komolyabb kihívásokkal, pláne egy ilyen „mesterségesen megtermékenyített” szabályozó rendszer alapján. Aki meg nem hiszi, az próbálja ki, mert sokkal könnyebb a pálya széléről befelé anyázni, mint focizni, amihez nálunk ugyanígy mindenki ért. A vadkár ügyben – ha már úgyis előre egy kártérítési „alapot kell képezni” - a területen gazdálkodónak minden tényeges körülményt figyelembe véve, csak és kizárólag az éves teljes, ebből származó jövedelméből, a vad által okozott forintálisan kimutatható veszteségét kellene a kártérítésnél figyelembe venni, és abban elfogadható egyezségre jutni.

Homonnay Zsombor

jágerblogger

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés