Tisztelt Gyászoló Család, Barátok, Munkatársak, Vadásztársak és mindenki, akinek megadta a Sors, hogy ismerhette, szerethette, és tisztelhette eme ellentmondásokkal terhelt, nehéz világunkról immár sajnos az Örök Vadászmezőkre távozott Mészáros György Barátunkat.

Mélyen megrendülten állok itt és igen nehéz ilyenkor megfelelő szavakat találni, hiszen mindnyájunkat elemi erővel sújtott le ez a kegyetlen hír.
Tudjuk jól, hogy nem lehet, de mégis igyekszünk osztozni a Család gyászában, és elviselhetetlen fájdalmában. Hihetetlen lelkierővel küzdve és méltósággal viselte rettenetes betegségét, amelynek elkeseredett és igazságtalan harcában végül alulmaradt….
Magam – természetesen – csak az együtt eltöltött hosszú évekről tudok ehelyütt megemlékezni, ezért nézzék el nekem, ha meglehetősen szubjektív leszek. Több évtizedes szoros barátságunk során elszánt és elkötelezett harcostársam volt a szaksajtóban, a vadászati kultúra területén és a vadászati közéletünk - egyelőre nem túl sikeres - megújításában. Sziszifuszi küzdelmeket vívtunk együtt a vadásztársadalom fásultságával, közönyével, értetlenségével. Voltak ugyan fényes sikereink, amelyekre meleg szívvel emlékszem, és amelyeknek tudtunk együtt örülni, de sajnos hatalmas kudarcaink is. Együtt sírtunk, együtt nevettünk. Ezen csatározások során számtalan új barátot, de az értetlenség miatt szép számmal nem csak a szokásos ellenfeleket, hanem ádáz ellenségeket is szereztünk.

Gyuri mániája volt a pusztuló apróvad megmentése, és a kissé ugyan fázis késében lévő, de kísértetiesen hasonló gondokat mutató hazai őzgazdálkodás. Készítettünk több országos fácán programot, eljuttattuk a legfelsőbb helyekre is, de – hogy finoman fogalmazzak - ezek a magvak nem keltek ki. Sőt, amire álmunkban sem gondoltunk, a jobbítás szándékát – nem is kevesen – egyenesen személyes támadásnak vélték. Ami vigasztalt, eddig senki nem tudott jobbat az asztalra tenni, és minden kezdet nehéz. Éppen ezért volt tagja számtalan szakmai csoportosulásnak, egyebek között a nemrég alakult Magyar Őzért Szakmai Műhely munkacsoportnak is. Bizony több időre lett volna szükség, amit a kegyetlen sors számára nem adott meg. Sok éven át, amíg el nem mentem nyugdíjba – A Magyar Vadászlapnál és a Vadászati Kulturális Egyesületnél hivatalosan is együtt dolgozhattunk, amit magam soha nem felejtek el. Sokszor - de ahogy mi vadászok mondjuk: soha nem eleget - vadásztunk együtt. Ha a mai világban még jelent valamit a valójában definiálhatatlan „Igaz vadász” fogalma, akkor talán senki másra nem illik jobban ez a szó, mint rá. Igen Gyuri Igaz ember, Igaz vadász volt a szó legnemesebb értelmében.

Nagy sikerrel és lelkesedéssel rendezte a vadásznapokat éppúgy, mint az azóta is a maga nemében páratlan Vadhof kiállítást és vásárt Budaörsön, ami egyfajta őszi mini FeHoVa volt. Hosszú volna felsorolni, mert számtalan más sikeres vadász rendezvény is öregbíti nevét. Legutóbb például a múlt év nyarán az apróvadban még mindig jól álló ausztriai Burgenlandba, hivatásos vadászoknak, szakmabelieknek szerveztünk autóbuszos tanulmányi kirándulást. Ennek sikerére jellemző, hogy bár eredetileg csak 20 főre terveztük, végül csaknem hatvanan lettünk. Ez a tanulmányút azonban egy több éven átívelő kidolgozott projekt első lépése lett volna, aminek későbbi programjai sajnos egészségi állapotának romlása miatt már nem valósulhattak meg. De sorolhatnám hosszan a megvalósultakat éppúgy, mint a mások miatt hamvaiban holtakat is. A kudarcok azonban soha nem szegték a kedvét, mindig újat akart. Volt egy – talán Albert Einsteintől átvett mondása, amit sokat hangoztatott, soha nem felejtem el. Ez így szólt: vannak megoldhatatlannak tűnő feladatok, egészen addig, amíg aztán egyszer csak jön valaki, és megoldja. 
Ilyen ember volt, aki a meglehetősen magába forduló, a változásokat kívülről váróan közönyös vadászati közéletünktől a kapottaknál sokkal, de sokkal többet érdemelt volna. De ez már a magyar átok fogalomkörébe tartozik, mert a pótolhatatlan veszteségeinket mi mindig akkor mérjük és fogjuk föl, amikor szembesülünk a már megváltoztathatatlan tényekkel. A mai rohanó világunkban az ember érzelmi világa súlyos deficittel küzd, és általában csak akkor jövünk rá szinte „heuréka” szerűen mindezekre, amikor már késő. Bár nincs mit tennünk, bele kell nyugodnunk a megváltoztathatatlanba, mégis engedtessék meg, hogy mélységesen igazságtalannak tartsam azt, hogy egy ilyen értékes embernek, aki tavaly július 23.-kán töltötte be a hatvanadik évét, távoznia kellett arról a maga választotta színpadról, ahol még kínzóan nagy szükség lett volna rá.

Tisztelt Gyászolók!

Most, amikor ezen a földön az utolsó cserkészútjára kísérjük el Gyuri Barátunkat, gondoljunk az együtt töltött feledhetetlen napokra, évekre, évtizedekre. Zárjuk mélyen a szívünkbe mindezeket, hogy legyen honnan felidézni a feledhetetlen emlékeket, magvas gondolatokat. Csak ez segíthet Nekünk, az itt hagyottaknak feldolgozni a feldolgozhatatlant és megérteni az megérthetetlent. E helyütt most csak búcsúzunk Tőled, de soha nem feledünk, elvesztésed pótolhatatlan űrt hagyott bennünk. 
Gyuri Igaz Vadász Barátom és Harcostársam…. Nyugodj Békében!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés