Vadászati Információs Portál
Vadászati Információs Portál
TÁMOGATÓINK

NATURHUN

 

 

 
>
 
Ma ilyen a hold


Hold fázis
 

 
Vadászkultúra

Itt elérhető az oldal kulturális melléklete:

 
Felhasználóknak
 
Vélemények
 
Információk
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Statisztika

Google PageRank

STATISZTIKÁK

 
C.I.C.
 
 
 
 
 
Saját e-mail
Felhasználónév:
Jelszó:
  SúgóSúgó

Új postafiók regisztrációja
 
Jágerblogger
Jágerblogger : Egy csokor jelenség

Egy csokor jelenség

  2015.06.01. 08:43


Az erdő rejtelmes, és még, ha nem keres valaki semmit, akkor is sok mindent lehet találni. Magam is rettentő sok meglepő dolgot találtam ott, de bevallom, az alábbiakhoz hasonlót még soha. Nos, történt, hogy egy jó szándékú kiránduló a Balaton-felvidéki erdőben lefűrészelt agancsú szarvas koponyákat talált, szép, hűvös halomban. Szólt a helyi rendőrnek, aki megkereste a vadőrt. Egyiken, másikon még a ráírt bírálati számok is jól láthatóan rajta voltak, de volt, amelyiken nem. Így a vadászati hatóságnál rögvest kiderült, ki volt egykoron a szerencsés elejtőjük. De nem ám valami rászoruló, immár esetleg súlyos fogyatékkal élő, vagy a vadászatot anyagi okok miatt feladó szerencsétlen, hanem egy aktív, többszörösen kitüntetett puska- és gyomorforgató. Jelesül, a társaság más dicstelen,de nem bizonyítható tettéért lemondott titkára, aki a bikáit megkülönböztetett tagi jogain, azaz külön térítés nélkül ejtette el. Ebből úgy tűnhetett, hogy talán a maradandó, felejthetetlen vadászemlékeivel együtt esetleg még a kisagyából (?) is végleg „kitörölni” szándékozott. Nem hibás semmiért, mert, akinek – mint a rendőrnek elmondta – jó pénzért a trófeáit eladta, bizonyára az fűrészelte le az agancsokat, és a felesleges koponyáikat az erdőre kihányta. Hivatalosan tehát a parádés nyomozás ugyan eredményes volt, de az agancsok tulajdonosa részéről valójában nem történt semmiféle szabálysértés. A műtét tehát sikerült… és sajnos ez így is van. Azonban nem hiszem, hogy van egyetlen normális lelkületű vadász is ebben az országban, aki ilyenek hallatán ne számolná rögvest, hogy éppen hány ingere van? Minden túlzás nélkül nemcsak etikátlan és undorító, hanem egy vadászemberhez végtelenül méltatlan cselekmény is ez. Persze itt és most ez korántsem tényállítás, hanem vélemény. Íratlan szabály, amely – sajnos – az etikai szabályzatunkban ugyan nem szerepel, de ettől még mélységesen elítélhető. Tehát tényleg nem történt semmi, nyugodjunk bele? Nekem ez nem megy, bár nem tudom, ki, hogy van vele, de nálam itt a taccsvonal…


 Az őzbakidény során a közösségi oldalakon – ha valaki igazán odafigyel – egészen elképesztő jelenségeket láthat. Ennél már csak az a nagyobb baj, hogy sokan – elvtelenül - lájkolják is, mert most ez a trendi. Elenyésző kisebbségben azért már akad néha fehérholló ritkaságú elmarasztalás is. És ez azért jó jel, ismerjük el. Fertőző betegségként terjed újfent a bakok terítéken való virágfűzéres díszítéssel való hagyománytiprása. Úgy látszik egyeseknél szinte már kínzó módon hiányzik az a bizonyos „vadászati gyerekszoba”. Csak azt nem tudom, miért kell és lehet ezzel még mások előtt vagánykodni is? Az elejtői töret szertartásos átadása, a sebtöret, az utolsó falat évszázados, ápolandó hagyományunk. A töret azonban csak lombos, vagy tűlevelű (néhány leveles) gallyacska lehet, amit letörünk. (Ha egyesek nem gondolták volna, innen van a találó neve is.) Már csak ezért sem lehet lágyszárú növény, vagy virág, mert az „tépetnek”hívnák, és nem töretnek. Ez ilyen egyszerű. A teríték pedig nem valami virágos jókedvű harsány üdvrivalgás, vagy csicsa lakodalom, hanem a hagyományainknak megfelelő, a vadnak szóló csendes tiszteletadás és végső búcsú, hiszen egy élet szállt el. Úgy – és nem másként - illik ezt tenni, ahogy őseink tették. Nem lehet, vagy egyesek azt sem képesek megtanulni, hogy a terítéken megtisztelt vad a jobb oldalán fekszik, és nem a balon? A virágot – azaz a növények nemi szervét – átadandó elejtői töretként jó érzésű embernek eszébe sem jutna azt a sebvérbe megtunkolni. Azzal bemocskolni és – ha van vadászkalap – azon átadni? Mégis megteszik. De sajnos többnyire már kalap sincs, csak bézból satyi, (vagy az sem) így pedig nem is lehet(ne). Valóban annyira nehéz megtanulni, a terítéknél való helyes viselkedést és ápolni vadászőseink hagyományait? Márpedig, ha a vadászat örökségként ránk testált nemes külsőségeit elfelejtik, az egész cselekmény sorozat olyan egyszerű vadöléssé silányul, mint a disznóölés. Apropó: külsőségek! Érdemes alaposabban megfigyelni, hogy manapság milyen a vadászkísérők megjelenése? Némelyek egészen elképesztően képesek magukat „odatenni”. Egyetlen - immár hivatalosan elismerve közfeladatot ellátóként tisztelendő - hivatásos vadászon nem látom az előírt helyen, a szív felett, a kötelezően viselendő jelvényt, sőt még egyéb, más alkalmakkor sem. Akad olyan is, aki a hatósági jelvényt a kalapján, vagy a simlis satyeszán hordja, kitűzőként. Ráadásul reklám trikóban, csábos bermuda gatyában, strandpapucsban tiszteli meg mind a vadat, mind annak elejtőjét. Nem figyelmezteti, nem ürítteti ki a puskáját, amikor feltétlenül kellene, és még simán megengedi, sőt biztatja, sürgeti is a vendéget, hogy szíveskedjen egyenest a lakott tanya irányába rálőni a bakra. (Nem is volt véletlen az idei - hála a jó Istennek - emberéletben kárt nem okozó tanyaablakon történt belövés.) Hajmeresztő!! Még akkor is, ha akárhányan lájkolták, mert ha ez teszik, akkor nem különbek a Deákné vásznánál. Igenis szóvá kell tenni, még akkor is, ha netán kellemetlen, mert, ha nem teszi meg senki, azonkívül, hogy életveszélyes, nem változik semmi. Mindig is berzenkedtem, és nem tetszett, amikor a kor újabb divathóbortja szerint rendre megköszönik a balesetmentes vadászatot. Vagyis az a bizonyos „félsz”- ebből derül ki - mindvégig bennük volt köszöngetőkben, és nem is igazán bíztak abban, hogy e nélkül a napot megúszhatják. Mire jó ez az új szokás? A balesetmentes vadászat a természetes és elvárható, nem pedig az, hogy netán már aláírt végrendelet nélkül senki ne menjen vadászni! Revidiálnom kell magamat, mert lehet, hogy ebben (is) tévedtem, hiszen ilyen falrengető esetek láttán egy szerencsésen megúszott vadásznap végén talán még a hálaadó Istentisztelet sem mondható bármiféle túlkapásnak.

Azon kevesek közé tartozom, akiknek hivatalból ismerniük kellett a különböző vadászati kitüntetések adományozásának meglehetős szigorral leírt feltételrendszerét. Tudom, jobb volna erről témáról nem is beszélni, holott egymás között, vagy szűkebb baráti körben annyian kiakadták már az ilyesmin. Jó volna persze hinni abban, hogy nem az kapja, aki „marja”, vagy aki valakinek a valakije, hanem a kitüntetések mögött bizonyítható, közismert és köztiszteletben álló teljesítmények is állnak. Tisztelet a kivételnek, mert bizonyára – és remélem túlsúlyban – van az ilyen. Az azonban számomra megmagyarázhatatlan, ha a közönség soraiban ülve látom az értetlenséget, a grimaszokat, sőt olykor hangos nemtetszést is a kitüntetés ceremóniáján. Mint kívülálló, persze nem tudom megítélni, de hogy korántsem egyedi „jelenség”, azt a grimaszolók nálam bizonyára jobban tudják. Még nagyobb baj, hogy nincs semmiféle alapító levélben leírt, vagy egyéb rendelkezés arra vonatkozóan, hogy egy vadászati kitüntetés visszavonható-e akkor, ha a kitüntetett arra érdemtelenné válik? Például kiderül, hogy lop, csal, hazudik, vagy más köztörvényes bűncselekményért jogerősen elítélték. Teszem azt rabsickodáson kapták, netán szigorúan védett túzokot, vagy medvét puffant le. Mérhetetlenül visszatetsző és demoralizáló hatású ez a „jelenség”. Főleg, ha még ezek után különböző kitüntetésekkel villogva jelenik meg – mintha mi sem történt volna - és mászkál nyilvános helyeken, vagy netán a térségi vadásznapon. (A nevesített megtörtént eseteket hosszan sorolhatnám.) Azért, mert annak idején mindezekre nem gondoltak az ibolyalelkű alapítók, a hazai vadászok jó hírneve és becsülete visszaszerzésének érdekében talán lehetne ezen változtatni, utólag is.

Sajnos tapasztalom – bár egyáltalán nem szeretném elhinni - hogy nem lehet országosan egyértelmű rendet vágni végre már a kompetencia zűrös kérdéskörében. Annál is inkább, mert ez is egy ősi, nemzeti hagyományunk, akár a disznótorban a kóstoló. Mivel eddig nem vonták vissza, érvényben van a NAV, „leánykori nevén APEH” állásfoglalása a vadász által elvitt vad közteher kötelezettségeiről.(ÁFA, EÜ hozzájárulás, Szja, stb.) Ezzel szemben van nálam egy 2013-as, hivatalos megyei „állásfoglalás”, amely szerint a tagdíj mértékéig a kompetencia adómentes. Passz. Világos, hogy ezek után mindenki azt tartja be, ami számára kedvező. Persze addig nincs is baj, amíg nem vizsgálják, mert mindegyik „állásfoglalás” végén az áll, hogy ez nem lehet hivatkozási alap. Akkor meg mi a búbánatos fene lehet? Kész röhej. Már régen tisztázni lehetett volna, mert a NAV nem tudja eldönteni, hogy melyik vadászható vadfajoknak, van egyáltalán bármiféle „piaci értéke”, és közteher halmazata,és melyeknek nincs. Ha ugyanis valaki laikusként csak a terítéknapló alapján nézi a beírt zsákmányt, fatálisakat tévedhet. Hiszen vajon milyen piaci értéke (és közterhe) lehet egy aranysakálnak, borznak, rókának, de akár egy szarkának, szárcsának, vagy örvös galambnak? Nem is szólva már a közismert átvételi súlyhatár alatti malacokról, gidákról, a gázolásból, az állategészségügyi okokból elejtett vadról, vagy a szigorú kezelési és higiéniai előírásoknak meg nem felelő zsákmányról. Ezeket a szakmának kell, vagy kellett volna már régen eldönteni, nem az adóhatóságnak, mert az annyit ért hozzá, mint a szamár a zsebórához. Nem lehet még évtizedek alatt sem ebben egyértelmű rendet tenni, úgy, hogy, ha nem muszáj, még véletlenül se lehessen büntetgetni? Csak egyértelmű és betartható szabályok alapján várható el bárkitől is bármiféle jogkövető magatartás. Tehát mi nem valamit „megúszni” akarunk, hanem adófizető állampolgárként joggal elvárhatjuk, hogy jogszabályok alkotói félreérthetetlen és egyértelmű szabályokat hozzanak, amelyeket – ha lehet - szeretnénk betartani. Ha kellő szakmai ismeretek hiányában a NAV, illetve jogelődje erre évtizedek óta képtelen, szívesen segítenénk, ha mindezekről megkérdeznének. Aki pedig nem kérdez, a soha nem fog semmit tudni. El nem tudom képzelni, hogy szakmai kérdésekben miért mindig olyanok döntenek, akik életükben olyat még közelről sem láttak. Az elvárható jogkövető magatartás ugyanis nem lehet valamiféle „rejtvényfejtés”. Főleg nem, ha ezen soha nem nyerni, hanem csak veszítenünk lehet, hiszen nem vagyunk egy súlycsoportban…

Az is eléggé el nem ítélhető „jelenség”, vagy igazi (vad)megfigyelés, hogy választott tisztségviselőink – bár folyvást biztatnak bennünket javaslatok, jobbító szándékú kritikák megtételére – egyszerűen nem is válaszolnak az ilyen tárgyú levelekre. Nem történik más, mintha palackba zárva bedobnám a Dunába. Azt még esetleg valahol ki is foghatják. Márpedig levélre nem válaszolni (30 napon belül) annyi, mint valakinek nem köszönni.(Idézet dr. Bod Lajostól.) Én viszont nem tudok jobb szót erre, mint neveletlenség, magyarán: bunkóság. De talán – ha jobban fölvakarnánk - még ennél is több lehet látni e mögött. Hiszen mi választottuk őket, ők meg elvállalták a rájuk bízott feladatok maradéktalan ellátását. Ezért nem lehet elfogadható mentség sem a sűrű elfoglaltság, sem a feledékenység homálya. Egyebek között azért nem, mert ezek egyike sem valami tisztelendő érdekvédelmi vezetői kvalitás. Más kérdés az, hogy a választás előtt soha nem hallottunk semmiféle utólag számon kérhető önálló programokat, konkrét ígéreteket. Ilyenek nélkül nem csodálható a velünk élő demokrácia deficit. Egy évtizedeket külföldön dolgozott, de végleg hazaköltözött nagynevű vadász barátom – a sikeres üzletember - mondta, hogy képtelen megszokni ezt a linkséget, lazaságot, ami itt van. Levelekre nem válaszolnak, ha valaki azt mondja, hogy visszahív, mérget vehetsz rá, hogy tőle többé soha meg nem csörren a telefonja. Az okos, amelyik mindenre emlékszik, szemben a hülye gazdájával. Normális esetben persze ilyesmi nincs is, beszélni sem kell róla, mert jól nevelt úriemberek között ez a mentalitás egyszerűen elképzelhetetlen. De csak ott, messze földön, persze. Nekem – aki kalandvágyból itthon maradt – ez már annyira megszokott, hogy ha nem mondja, fel sem tűnt volna. Mit lehet erre megint csak mondani? Bármilyen kellemetlen, és tiltja a cenzúra, akkor is szóvá kell tenni, különben semmi nem változik, és marad minden a régi dagonyában. John Lennon egyik nagy igazmondása volt, hogy „aki őszinte, annak kevés a barátja”, és ez a mondás a csatorna innenső oldalán is telibe talált. Ha változást akarunk, már csak példamutatásból is, mindenkinek tennie kéne valamit a maga szintjén és posztján. Engem speciel már egyáltalán nem érdekel, ha bárki is halálra sértődik.(Szokás szerint, mert ez errefelé szinte egy pavlovi reflex.) A vérig sértődés, ugyanis – ahogy mondják – az impotensek egyetlen megmaradt fegyvere. Olyan, mint az óhatatlanul előforduló házaspári viták esetén a végső női érvelés, a heveny sírógörcs, és a „visszamegyek a mamához” című örökzöldség. Engem ugyan sosem hatott meg. Ha hagyjuk a francba, magától elmúlik, és nem kell hozzá semmit bekapni.


Homonnay Zsombor
Jagerblogger

 
 

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Ajánlatunk

Jágerblogger

 Az aranysakál

Beszélgetések a vadászetikáról.

 

Diana Vadász-felnőttképző Alapítványi Szakképző Iskola és Kollégium

 

 
MENÜ
 
Fő partnereink
 
Rovataink








 
Véleményünk
Lezárt szavazások
 
Árnyoldalak

Belépés

 
Szavazás

 Eddigi szavazások
eredménye

 
Társalgás


 

Feliratkozás
Hírlevélre

 
Partnereink


Vadászati linkgyűjtemény

 

Agricola Zalakaros információs lapja

Vadászó Földtulajdonosok Zalai Egyesülete

Hídvégi Béla honlapja

ForestPress erdészeti hírügynökség