No nem arra az esetre gondolok, amikor valaki a vadászatról tisztított, mélyfagyasztott fácánnal tér haza és a neje gyanakvó tekintettel méregeti a "zsákmányt", miközben fenyegető hangsúllyal azt kérdezi: "Hová is indultál te reggel, Lajos?" Mindennapi nehézségeinket inkább a fellazult fegyelem, a társaságokban eluralkodó feszült hangulat, a sok helyütt tragikus mértékben lecsökkent vadállomány és a bizonytalan jövő jelentik.
A január szinte mindenütt a számvetés, a végéhez közelítő vadászszezon értékelésének hónapja. Visszatekintve azonban vegyes érzések támadhatnak bennünk. No nem mintha ez az esztendő szűkölködött volna eredményekben, hiszen ebben az idényben is szép számmal "termett" érmes trófea és nem egyszer állhattunk fedetlen fővel tisztes terítékek mellett, a vadat búcsúztató kürtszó hangjait hallgatva. A szép napokról, eredményekről mindenki szívesen beszél, a nehézségek, még inkább a ballépések már ritkábban kerülnek szóba.
Az elmúlt évben került közzétételre a TÁRKI véleménykutatásának eredménye, amely az embereknek a vadászathoz, vadászokhoz való viszonyát volt hívatott jellemezni. Akkor úgy értékeltük a felmérést, hogy összességében pozitív képet rajzolt rólunk. Ma ugyanebben nem volnék biztos. Ebben az évben (2005) - ha tévedek, kérem, igazítsanak ki - öt halálos kimenetelű és több, kisebb-nagyobb sérüléssel végződött vadászbaleset történt az országban. A tökéletesen laikus közvélemény elé ezek az esetek hasonlóan laikus riporterek, újságírók megfogalmazásában kerültek, az egyéb minősítéseket szándékoltan kerülöm. Nem szívesen fogadok, de ebben az esetben akár nagyobb összeget is tennék rá, hogy ennek következtében érzékelhetően, mérhetően romlott a vadászat és a vadászok közmegítélése.
Honnan is kezdjük? Előttem fekszik Bencze Lajos: Balesetelhárítás a vadgazdálkodásban címmel 1967-ben második kiadásban megjelent könyve, mellette Bakóczi Antal: Vadászszenvedély, vadászati fegyelem címmel a Budapesti Vadászati Világkiállítás évében, 1971-ben kiadásra került, a szépemlékű Csergezán Pál által illusztrált műve. Az első főként az alapesetekre hívja föl a figyelmet, a második sok megtörtént esemény pontos leírásával figyelmezteti az olvasót az előre nem látható, kiszámíthatatlan esetekre. E műveket teljes lelki nyugalommal nevezhetem balesetvédelmi kézikönyveknek. Ezeknek és a vadászvizsga balesetmegelőzési részének, valamint az idénykezdetkor és vadászat előtt szokásos balesetvédelmi oktatásoknak köszönhetjük azt, hogy ilyen alacsony a vadászati balesetek aránya. Az arány természetesen mindig egy viszonyszám. Próbáljuk talán megbecsülni a vadászatokban résztvevők számát. Az ötvenegynéhány ezer vadász mellett körülbelül ugyanennyien vannak, akik vagy a hivatásos személyzethez tartoznak, vagy hajtóként, esetleg érdeklődő kísérőként vannak jelen a különböző vadászatokon. Ez éves és országos szinten hozzávetőleg százezer főt jelent. Az idén történt öt halállal végződött esetet elosztva ennyi főre az eredmény 0,00005 tehát öt százezrednyi érték.
Hasonlítsuk össze az adatokat egy másik veszélyes üzemnek számító tevékenységgel, a közlekedéssel. Máris hallom a dilettáns megjegyzést, miszerint közlekedni muszáj, vadászni azonban nem. Megsúgom: vadászni is muszáj és hogy miért, az egy másik írás témája lesz. Tehát: körülbelül három és félmillió ember rendelkezik gépjárművezetői engedéllyel hazánkban. Nem mindenki vezet persze - ami nem is olyan nagy baj. Az aktív vezetők számát nehéz lenne megbecsülni, de biztosan több valamivel hárommilliónál. Az összes gépkocsi száma eléri a hárommillió kétszázezret. A 2004. évben az összes közúti baleset száma 20957, a balesetekben 1296 személy hunyt el. Az egyszerűség kedvéért hárommillió vezetővel számolva a kettő hányadosa 0,000432 azaz több mint négy tízezrednyi érték. Ezt a vadászbalesetekkel összehasonlítva egy tizedesjegynyi különbséget látunk, ami azt jelenti, hogy egy teljes nagyságrenddel magasabb a közúti balesetekben elhunytak számának aránya. Nem akarom a tisztelt olvasót azzal untatni, hogy milyen egyéb adatokkal végeztem még számításokat, de biztosíthatok mindenkit arról, hogy az említett különbség minden számítás után megmaradt.
Hozzá kell még tennem valamit a fentiekhez. Rendszeres közlekedőként naponta több olyan esetet is látok, amikor a résztvevőket csak hajszál választja el a súlyos balesettől. Ugyancsak számtalanszor tapasztalom az agresszív magatartás példáit. Azért a vadászatban ilyesmiről szó sem lehet. Vadászatkor nincs "anyázás", ökölből kimeredő középső ujjal való hadonászás és egyéb barátságtalan gesztusok. Hibák előfordulhatnak, mint mindenütt, ahol az ember valamilyen tevékenységet végez, de a vadászati közeg, a vadászatok szelleme tapasztalataim szerint figyelmeztető hatással van a résztvevőkre.
A kissé borzolt közhangulatról pedig annyit, hogy amikor mostanában kapom a "miért van annyi vadászbaleset" kérdéseket, akkor én azt szoktam válaszolni, hogy azért, mert az írott és elektronikus sajtó bizonyos része körülbelül ennyire képes. A bővebb magyarázat az, hogy régen is előfordultak balesetek, csak közben kialakult a bulvársajtó, amely a nézettség és olvasottság érdekében kreált felhangokkal címlapon közli az egyébként szóra sem érdemes eseményeket. Egy vadászbaleset természetesen nem ebbe a kategóriába tartozik, de aki még emlékszik rá, az Esti Hírlap harmadik oldalán, három mondatos hírek kezdődtek néha úgy, hogy: "véletlenül, vadászat közben..."
A bevezetőben már említett problémák alapjában véve összefüggenek egymással. Az egyik legfontosabb kérdés, amely mindenkit foglalkoztat, a területrendezés illetve a bérleti szerződések közelgő lejárata.
Kár lenne tagadni, hogy a vadászatban a vadász anyagi helyzetének nagyobb szerepe van, mint eddig bármikor. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy erős agancsú vagy érmes bakot, bikát tetemes összeg fejében lőhetünk, hiszen ez eddig is így volt. Arról van szó, hogy a tehetős vadászok kiemelt szerepet játszhatnak a társaságok térképének átrajzolásában, nem kevésbé a tagság megrostálásában. Területvásárlással, a földtulajdonosok presszionálásával, a társaságok vezetésébe jutva pedig horribilis mértékű tagdíjemeléssel mindez elképzelhető. Bizonyos vagyok abban, hogy némely olvasónknak most nem mondtam nagy újságot. Jó ideje találkozni olyan jelzésekkel, sokszor nem is különösebben titkoltan, amelyek az említett szándékok létezésére utalnak.
Szomorú dolog megtapasztalni, hogy a klikkekre bomló társaságok érdekcsoportjai válogatott módszerekkel próbálják partvonalon kívülre tolni egymást. Vadorzással való vádaskodás, feljelentések, jelentéktelen szabálytalanságok halálos bűnként való beállítása és sorolhatnám még. Félő, hogy olyanok fognak a vadásztársaságokból, de talán magából a vadászatból is kiszorulni, akik évtizedek óta a vadászatnak éltek és élhetnének még évtizedekig, akik a társaság értékes tagjai. A másik oldalon azonban néhányan azt a véleményt vallják, hogy annál értékesebb az ember, minél több pénz van a bankszámláján. Nem tudják azonban, hogy a legjobb adottságokkal rendelkező területek jó képességű vadállományát is le lehet pusztítani. Hiába fektetnek be bármennyi pénzt a vadgazdálkodásba, ha tisztán üzleti szemlélettel, a minél gyorsabb megtérülés reményében teszik ezt. Hogyha mindezek tetejébe még a jól megalapozott, felkészült szakmai irányítás és a lelkiismeretes szakszemélyzet sem áll rendelkezésre, akkor nincs az a pénz, amivel egy vadászterületet nemhogy fejleszteni, de még szinten tartani is lehetséges.
A változások közeledtével olyan szemléletet látok helyenként és személyenként kibontakozni, amely a vadászat szellemével végképp nem egyezik. Mégpedig azt, hogy az egyik legfontosabb alapelv, a bajtársiasság látszik kiveszni közülünk. Pénzen pedig sem bajtárs, sem barát nem kapható.
Amit úgy látom, szintén elfelejtenek jó néhányan mostanság, hogy a vadgazdálkodás nem csak a mának szól. Mindannyian szívesen büszkélkedünk szép eredményekkel, legyen akár apróvad, akár nagyvad. A legnagyobb büszkeség azonban az lenne, ha sikerülne elérnünk, hogy az utódainknak se legyen kevesebb, mint nekünk volt, ez azonban a mai viszonyokat látva irtózatosan nehéz feladat.
Végezetül elmondok egy történetet, amely illusztrálhatja némiképp a vadásztársasági közállapotokat. Egy vadásztársaság területén megjelent hét darab, különböző ivarú és korú disznó, többek egybehangzó véleménye szerint mangalica és vaddisznó hibridek. Kiderült, hogy az egyik földtulajdonos gazdától szöktek el, s fényes nappal randalíroztak a környéken, jelentékeny kárt okozva a különböző növénykultúrákban. A gazdálkodók ezt persze igen hamar megelégelték, de a garázda kondát sem befogni, sem védett helyre terelni nem tudták. Így megbízták az illetékes vadászmestert, hogy szervezze meg a disznók kilövését, ami a tulajdonos tudtával, beleegyezésével, hat-hét ember részvételével gyorsan le is zajlott. Mivel a tulajdonos felajánlotta megvételre a lőtt disznók húsát, ezt a résztvevők saját költségükön megvették, de a húsból jutott a károsult gazdáknak is.
Ezt követően a vadászaton jelen nem levő tagok közül néhányan az egész eljárást szabálytalannak minősítve felelősségre vonást követeltek a vadászmesterrel szemben. Az IB a különböző (etikai, ellenőrző, fegyelmi) bizottságok vezetőivel együtt az esetet megvizsgálta és semmiféle elmarasztaló határozatot nem hozott, ezzel az egész ügyet érdemben le is zárta. Az eljárás kapcsán több olyan kérdés felmerült, amelyekben vadászati ügyekben jártas jogász véleményét is jónak látták kikérni.
Az elszabadult mangalica-vaddisznó keverékek nem tartoznak a vadászati jog hatálya alá, főleg ha azokat magángazdaságban, ember nevelte. Az állatvédelmi jog hatálya alá esnek, életük kioltása kábítás után történhet, ez alól kivételt jelenthet az olyan eset, amikor az ember egészségének, testi épségének védelme a cél. Az elszabadult sertések nem csak vagyonban, hanem egészségben is kárt tehettek volna. A befogásra irányuló kísérletek sikertelennek bizonyultak, így az állatok kilövése jogosan történt. Az állatok gazdája a kilövéshez hozzájárult, megállapodott a vadászokkal, így mindkét fél teljesítette a Polgári Törvénykönyv előírásait. Elkerülték a pereskedést, elhárult a további vagyonkárosodási vagy emberi egészségügyi veszélyhelyzet. A megoldás a Vadászati Törvénynek is megfelel, megjegyezve, hogy ez nem vadkár és vadkárelhárítás, erre az esetre a vadkárelhárítással kapcsolatos vadászati naplóvezetési kötelezettségek nem vonatkoznak. Miután az eset nem lakott területen történt, a vadászatra jogosult törvényesen járt el, mivel az elszabadult állatok gazdájának engedélyét is beszerezte. Általános esetben az ilyen jellegű kárelhárítást az illetékes jegyző közreműködésével kell intézni, itt azonban az intézkedés halaszthatatlan volta, valamint hogy kárigényt senki sem jelentett be ezt szükségtelenné tette. Polgári jogi kárelhárítás történt, amelyben a vadásztársaság tagjai a lehető legjobb megoldást választották.
Röviden ennyi a történet. Tanulság akad benne bőven, hiszen akárhol előfordulhat akadékoskodó vadásztárs is, meg elkóborolt házisertés is. Hogy miként alakul a következő esztendő, az leginkább rajtunk áll. Én azért több békességet és jó vadászatokat kívánok mindnyájunknak.

A cikk a Magasles 2006. évi januári számában jelent meg. Az utánközléshez a szerkesztőség és a szerző is hozzájárult.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.