Azt gondolom, nem kell bemutatnom különféle táblázatokat, statisztikai adatokat, ha arról kezdek írni, hogy a vaddisznó viszonylag gyorsan benépesítette a régi fogalom szerinti apróvadas területeket. Már alig van néhány vadászterület, ahol ne jegyeztek fel elejtéseket vagy legalább váltó vadként ne jelent volna meg. Eddig semmi izgalmas nincs a történetben, hacsak nem az a tény, hogy az Alföld benépesítésére elegendő volt 12-13 év. Azokon az alföldi apróvadas területeken lőnek évente 50-100 közötti vaddisznót, ahol nyulaknak és fácánoknak kellene szaladgálni és a területek erdősültsége néhány százalékot tesz ki. Az, hogy miként jutottunk idáig, már megér egy „misét”! Arról nem is beszélve, hogy a vaddisznó megjelenése milyen hatással van az apróvadas vadásztársaságok életére, emberi kapcsolataira. A vaddisznó kérdés hivatalos megítélése a körzettervekben alföldi területeken elég egyértelmű. Nulla, azaz 0 példány tartható. Ez természetesen senkit sem zavar. A vaddisznók pedig nem tudnak róla, hogy nekik éppenséggel máshol kellene lenniük. A vaddisznó megítélése rendkívüli módon megosztja vele kapcsolatba kerülő embereket, köztük a vadászokat is. A mezőgazdasági termelők, természetvédelmi szakemberek valóságos „Istencsapásának” tartják, közben a vadászok érthető módon örülnek, hogy nem kell a Dunántúlra utazniuk egy-egy vadkan vagy süldő elejtésére. Természetesen nem gondolom, hogy a robbanásszerű elterjedésért kizárólag, a vadászok felelősek. Az Alföld fásítása, nagyüzemi mezőgazdaság, az enyhe telek, a faj nagymértékű alkalmazkodó képessége mind hozzájárultak a jelenlegi állapotok kialakulásához. 
A vadászok reakciója azonban jelentősen felgyorsította a terjeszkedést. Ahol megjelentek az első kanok, süldők, azonnal elkezdtek szórókat készíteni. Természetesen azért, hogy egyszerűbb legyen a vadászat. Szépen lassan rászoktunk a vaddisznó vadászatára, ami a ritkán adódó elejtési lehetőséggel igazi kuriózum volt az őzhöz, rókához szokott alföldi vadásznak. Addig nem is volt semmi baj, amíg csak néhány példány került a puskacső elé, mert csak az igazán kitartóknak sikerült egy-egy agyarast elejteni. Egyszer csak a vadászok felfedezték az első malacos kocák nyomait a sárban és ráébredtek, hogy micsoda „kincs” került a birtokukba. Hamar elkezdték védeni fővesztés terhe mellett a kocákat és a malacokat jó gazda módjára. Sőt! Voltak, akik még programot is készítettek az állomány gyarapításához. A kis csíkos hátúak pedig szépen belakták a nádasokat, csatornapartokat, kisebb csendereseket is, mert bizony erdő csak nagyon messze van. Miután az állomány szépen gyarapodott, már voltak olyan vadásztársaságok, ahol több sertevadat lőttek, mint mezei nyulat vagy fácánt. Ez viszont nem zavart senkit sem. Még azokat a hatóságokat sem, akik előírták a fenntartható 0 létszámot. Azokon a vadászterületeken ahol ezelőtt még volt igény az őz vadászatára már csak vaddisznólesre ülnek ki a vadászok, ott bizony a róka cigánykerekezhet a szórón, akkor sem fogja senki oldalba lőni. Miért is tenné? Minden társaságban „kifejlődtek” az „öreganyámat is eladnám egy kanért” típusú vadászok és egyre többen lettek. Pozíciótól, hatalomtól függően elkezdték „nyírni” egymást és egy idő után azt veszik – azaz nem veszik - észre, hogy lassan minden a vaddisznó körül forog. Rohamtempóban változtatják a házi szabályzatokat aszerint, hogy kinek mi az előnyösebb. Elkezdik vadriasztózni egymás szóróit és lassan polgárháborús viszonyok uralkodnak. Megjelennek az első éjjellátók a társaságok tehetősebb vadászainál, és ahogy csökken az áruk, a többieknél is. Már szinte mindenki a vaddisznóért remeg, a „nemzetközi helyzet egyre fokozódik” és megérkeznek az első hőérzékelős céltávcsövek is. A céltávcsőre csatolható éjjellátó már a spájzban, azaz a zsebben van és mindenki tudja, hogy tilos, de vígan beszerezhető, miközben etikáról, törvényekről papolunk szorgalmasan. Lassan egész kereskedelmi ágazat épült csuhás barátunk elpusztítására, miközben ő köszöni szépen, jól elvan. 
Szépen feltúrja a védett gyepeket, kiskerteket, kifosztja a földön fészkelő fajok fészkeit. Miközben a NÉBIH hivatalosan állománycsökkentést akar kicsikarni szegény vadászokból. Akik szentül meg vannak győződve arról, hogy vaddisznó a barátunk és jól elvan az apróvaddal együtt, miközben nem hajlandók figyelembe venni néhány apróságot.
Az apróvad gazdálkodás legnagyobb korlátozó tényezője az élőhely hiánya. A síkvidéki területeken takarást csak az erdőfoltok, csatornapartok, nádasok fasorok, tanyahelyek adnak az apróvad számára. Azaz, ezeken a területeken történik az utódnevelés is. A többi kultúrsivatag. Az eleinte a nagyobb összefüggő nádasokba települtek be a kondák és onnét jártak ki turkálni. Később már a kisebb csenderesekben, tanyahelyekben is megellettek a kocák és a legnagyobb nyugalom mellett nevelhették a malacaikat. Természetesen ugyanazokat az élőhelyeket használják, mint az apróvad mivel nincs más. Nemrégen olvastam négy megye képviselőinek közös állásfoglalásában, hogy a vaddisznó nem jelent veszélyt az apróvad számára, mert a nagyvadas területeken szép fácánállományok alakultak ki. A megállapítás egy része igaz is lehetne, de akkor nem értem, hogy a nagyvadasok miért az Alföldre járnak fácánozni? Arról a tényről pedig végképp megfeledkeznek, hogy a fácán jelenléte az Alföldön mesterséges telepítések eredménye és ott a fácán vaddisznótűrő képessége nem hasonlítható az erdősült vadászterületekkel. Lévén, hogy egy erdősült területen a fácán fészek- vaddisznó találkozások nem korlátozódnak a terület kis részét kitevő vonal vagy foltszerű élőhelyekre. Az pedig különösen izgalmas megközelítése a problémának, hogy sokan gondolják: a vaddisznó nem pusztítja el a fácán fészekaljakat. Arról általában nincs vita, hogy a vizes élőhelyeken elfogyasztja a fellelhető tojásokat, elérhető fiókákat. Akkor miért gondolja bárki, hogy a fácánnal kivételt tesz. Ráadásul az apróvadas területeken ősztől késő tavaszig folyik a fácán etetése- jobb helyeken- és a fészkek jelentős része található az etetők közelében, miután a tyúkok szívesen járnak az etetőkre kotlási időszakban is. Ezt bizonyítják vadkamera felvételek is, főként kibocsátó helyek közelében. A vaddisznók szintén rájöttek, hogy az apróvadetetők biztos táplálékbázisok a malacok számára és rendszeresen látogatják kukoricaérésig. A közelben található fészekaljak sorsa megpecsételődik, mert az első véletlenül felprédált fészekalj után már keresni fogják a fészkeket és miután általában sokan vannak a keresők, így hamar meg is találják. Az általam jelölt hat fészekaljból egyetlen sem élte túl a bújócskát. A szomorú az, hogy történt mindez néhány nap alatt egy fácánkibocsátó területen.
Visszakanyarodva a lehetőségekhez. Elgondolkodtató, hogy minden csapból a vaddisznó állománycsökkentése folyik és a valóságban eszünk ágában sincs csökkenteni az állományt. Miért is tennénk, hiszen akkor csökkennének a vadászati lehetőségeink. Ha valóban tenni akarnánk az ügy érdekében, akkor elkezdenénk viharsebesen elejteni a nőivarú egyedeket lehetőleg még malacozás előtt. Korra, méretre való tekintet nélkül. 
Szinte hallom a magukat etikusnak tartó éjjellátós, hőkamerás, vaddisznó specialisták felháborodását. Ugyan mit képzel a cikk írója, vemhes kocát elejteni? Azonnal etikai eljárást ellene!
Ugyanezek a vadászok követelik rókák, borzok, dolmányos varjak, szarkák, és más ragadozó madarak szaporodási időszakban történő irtását, és jaj, annak a vadőrnek, aki futni hagyna egy vemhes vagy szoptatós szuka rókát.
Miközben az őzsuta vadászati idénye február végéig tart és tetszik vagy sem- nekem nem- már január végén is jól látható a méh tartalma zsigerelés közben. A többiekről nem is beszélve. Megjegyzem, vaddisznóéknál már régen nincs kötött búgási időszak, hiszen az év bármely szakában lehet malacos kocákkal találkozni.
Tehát a szelektívnek mutatkozó etikai érzékünk álarca mögé bújva védelmet biztosítunk egy olyan fajnak, amely ha minden jól megy, kétévente háromszor hozhat utódokat a világra és nem egyet! Mert, ugye azt senki sem gondolja komolyan, hogy ha majd felnőnek a malacok és kétméteres lesz a kukorica, majd tudunk hatékonyan beavatkozni az állomány szabályozásába. Arról nem is beszélve, hogy amire a csíkos szőrük feketére vált elég komoly károkat okoznak az apróvad állományban és a mezőgazdaságban. 
Fontos ismételni, hogy alföldi, mezőgazdasági környezetről van szó, ahol szinte folyamatos a táplálék ellátás.
Felmerül a kérdés, hogy a hatóságok miből gondolják, hogy a jelenlegi kizárólag adminisztrációra korlátozott vadászati hatóság el tudja érni az állománycsökkentést. Jó, felemelték a kocák lelövési számait. Ennek kijátszása a legegyszerűbb, mert minden 50 kg feletti kan koca lesz a nyilvántartásban vagy saját felhasználásba fog kerülni. Néhány hónap múlva a kutya sem fogja bebizonyítani a vad ivarát.
Azaz játszunk tovább. Játszunk a természeti értékeinkkel, a mezőgazdasági termelőkkel és végül saját magunkkal is. Az, hogy az agrárlobbi ennyire megerősödött a vadászokkal szemben, nagyban köszönhető a kialakult vaddisznó helyzetnek, még ha ez nem is az Alföldön csúcsosodik ki. 20 évünk volt, hogy rendet tegyünk a vadgazdálkodásban, vadászatban. Nem sikerült! Morálisan és szakmailag a padlón vagyunk, miután a szakmát és a kontrollt sikerült kivéreztetni. A vadásztársadalom nem változott semmit. Utánpótlás nincs. Nem sikerült megtisztulni, sőt egyre több emberről derül ki, hogy szinte semmilyen formában sem szabadott volna a vadászat közelébe engedni. Jöhet a következő 20 év kicsit más feltételekkel…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés