A vadásznak sem mindig könnyű.
Detrich János 2006.01.26. 16:28
No nem arra az esetre gondolok,
amikor valaki a vadászatról tisztított, mélyfagyasztott fácánnal tér haza és a
neje gyanakvó tekintettel méregeti a "zsákmányt", miközben fenyegető hangsúllyal
azt kérdezi: "Hová is indultál te reggel, Lajos?" Mindennapi nehézségeinket
inkább a fellazult fegyelem, a társaságokban eluralkodó feszült hangulat, a sok
helyütt tragikus mértékben lecsökkent vadállomány és a bizonytalan jövő
jelentik. A január szinte mindenütt a számvetés, a végéhez közelítő
vadászszezon értékelésének hónapja. Visszatekintve azonban vegyes érzések
támadhatnak bennünk. No nem mintha ez az esztendő szűkölködött volna
eredményekben, hiszen ebben az idényben is szép számmal "termett" érmes trófea
és nem egyszer állhattunk fedetlen fővel tisztes terítékek mellett, a vadat
búcsúztató kürtszó hangjait hallgatva. A szép napokról, eredményekről mindenki
szívesen beszél, a nehézségek, még inkább a ballépések már ritkábban kerülnek
szóba. Az elmúlt évben került közzétételre a TÁRKI véleménykutatásának
eredménye, amely az embereknek a vadászathoz, vadászokhoz való viszonyát volt
hívatott jellemezni. Akkor úgy értékeltük a felmérést, hogy összességében
pozitív képet rajzolt rólunk. Ma ugyanebben nem volnék biztos. Ebben az évben
(2005) - ha tévedek, kérem, igazítsanak ki - öt halálos kimenetelű és több,
kisebb-nagyobb sérüléssel végződött vadászbaleset történt az országban. A
tökéletesen laikus közvélemény elé ezek az esetek hasonlóan laikus riporterek,
újságírók megfogalmazásában kerültek, az egyéb minősítéseket szándékoltan
kerülöm. Nem szívesen fogadok, de ebben az esetben akár nagyobb összeget is
tennék rá, hogy ennek következtében érzékelhetően, mérhetően romlott a vadászat
és a vadászok közmegítélése. Honnan is kezdjük? Előttem fekszik Bencze Lajos:
Balesetelhárítás a vadgazdálkodásban címmel 1967-ben második kiadásban megjelent
könyve, mellette Bakóczi Antal: Vadászszenvedély, vadászati fegyelem címmel a
Budapesti Vadászati Világkiállítás évében, 1971-ben kiadásra került, a
szépemlékű Csergezán Pál által illusztrált műve. Az első főként az alapesetekre
hívja föl a figyelmet, a második sok megtörtént esemény pontos leírásával
figyelmezteti az olvasót az előre nem látható, kiszámíthatatlan esetekre. E
műveket teljes lelki nyugalommal nevezhetem balesetvédelmi kézikönyveknek.
Ezeknek és a vadászvizsga balesetmegelőzési részének, valamint az idénykezdetkor
és vadászat előtt szokásos balesetvédelmi oktatásoknak köszönhetjük azt, hogy
ilyen alacsony a vadászati balesetek aránya. Az arány természetesen mindig egy
viszonyszám. Próbáljuk talán megbecsülni a vadászatokban résztvevők számát. Az
ötvenegynéhány ezer vadász mellett körülbelül ugyanennyien vannak, akik vagy a
hivatásos személyzethez tartoznak, vagy hajtóként, esetleg érdeklődő kísérőként
vannak jelen a különböző vadászatokon. Ez éves és országos szinten hozzávetőleg
százezer főt jelent. Az idén történt öt halállal végződött esetet elosztva ennyi
főre az eredmény 0,00005 tehát öt százezrednyi érték. Hasonlítsuk össze az
adatokat egy másik veszélyes üzemnek számító tevékenységgel, a közlekedéssel.
Máris hallom a dilettáns megjegyzést, miszerint közlekedni muszáj, vadászni
azonban nem. Megsúgom: vadászni is muszáj és hogy miért, az egy másik írás
témája lesz. Tehát: körülbelül három és félmillió ember rendelkezik
gépjárművezetői engedéllyel hazánkban. Nem mindenki vezet persze - ami nem is
olyan nagy baj. Az aktív vezetők számát nehéz lenne megbecsülni, de biztosan
több valamivel hárommilliónál. Az összes gépkocsi száma eléri a hárommillió
kétszázezret. A 2004. évben az összes közúti baleset száma 20957, a balesetekben
1296 személy hunyt el. Az egyszerűség kedvéért hárommillió vezetővel számolva a
kettő hányadosa 0,000432 azaz több mint négy tízezrednyi érték. Ezt a
vadászbalesetekkel összehasonlítva egy tizedesjegynyi különbséget látunk, ami
azt jelenti, hogy egy teljes nagyságrenddel magasabb a közúti balesetekben
elhunytak számának aránya. Nem akarom a tisztelt olvasót azzal untatni, hogy
milyen egyéb adatokkal végeztem még számításokat, de biztosíthatok mindenkit
arról, hogy az említett különbség minden számítás után megmaradt. Hozzá kell
még tennem valamit a fentiekhez. Rendszeres közlekedőként naponta több olyan
esetet is látok, amikor a résztvevőket csak hajszál választja el a súlyos
balesettől. Ugyancsak számtalanszor tapasztalom az agresszív magatartás példáit.
Azért a vadászatban ilyesmiről szó sem lehet. Vadászatkor nincs "anyázás",
ökölből kimeredő középső ujjal való hadonászás és egyéb barátságtalan gesztusok.
Hibák előfordulhatnak, mint mindenütt, ahol az ember valamilyen tevékenységet
végez, de a vadászati közeg, a vadászatok szelleme tapasztalataim szerint
figyelmeztető hatással van a résztvevőkre. A kissé borzolt közhangulatról
pedig annyit, hogy amikor mostanában kapom a "miért van annyi vadászbaleset"
kérdéseket, akkor én azt szoktam válaszolni, hogy azért, mert az írott és
elektronikus sajtó bizonyos része körülbelül ennyire képes. A bővebb magyarázat
az, hogy régen is előfordultak balesetek, csak közben kialakult a bulvársajtó,
amely a nézettség és olvasottság érdekében kreált felhangokkal címlapon közli az
egyébként szóra sem érdemes eseményeket. Egy vadászbaleset természetesen nem
ebbe a kategóriába tartozik, de aki még emlékszik rá, az Esti Hírlap harmadik
oldalán, három mondatos hírek kezdődtek néha úgy, hogy: "véletlenül, vadászat
közben..." A bevezetőben már említett problémák alapjában véve összefüggenek
egymással. Az egyik legfontosabb kérdés, amely mindenkit foglalkoztat, a
területrendezés illetve a bérleti szerződések közelgő lejárata. Kár lenne
tagadni, hogy a vadászatban a vadász anyagi helyzetének nagyobb szerepe van,
mint eddig bármikor. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy erős agancsú vagy érmes
bakot, bikát tetemes összeg fejében lőhetünk, hiszen ez eddig is így volt. Arról
van szó, hogy a tehetős vadászok kiemelt szerepet játszhatnak a társaságok
térképének átrajzolásában, nem kevésbé a tagság megrostálásában.
Területvásárlással, a földtulajdonosok presszionálásával, a társaságok
vezetésébe jutva pedig horribilis mértékű tagdíjemeléssel mindez elképzelhető.
Bizonyos vagyok abban, hogy némely olvasónknak most nem mondtam nagy újságot. Jó
ideje találkozni olyan jelzésekkel, sokszor nem is különösebben titkoltan,
amelyek az említett szándékok létezésére utalnak. Szomorú dolog
megtapasztalni, hogy a klikkekre bomló társaságok érdekcsoportjai válogatott
módszerekkel próbálják partvonalon kívülre tolni egymást. Vadorzással való
vádaskodás, feljelentések, jelentéktelen szabálytalanságok halálos bűnként való
beállítása és sorolhatnám még. Félő, hogy olyanok fognak a vadásztársaságokból,
de talán magából a vadászatból is kiszorulni, akik évtizedek óta a vadászatnak
éltek és élhetnének még évtizedekig, akik a társaság értékes tagjai. A másik
oldalon azonban néhányan azt a véleményt vallják, hogy annál értékesebb az
ember, minél több pénz van a bankszámláján. Nem tudják azonban, hogy a legjobb
adottságokkal rendelkező területek jó képességű vadállományát is le lehet
pusztítani. Hiába fektetnek be bármennyi pénzt a vadgazdálkodásba, ha tisztán
üzleti szemlélettel, a minél gyorsabb megtérülés reményében teszik ezt. Hogyha
mindezek tetejébe még a jól megalapozott, felkészült szakmai irányítás és a
lelkiismeretes szakszemélyzet sem áll rendelkezésre, akkor nincs az a pénz,
amivel egy vadászterületet nemhogy fejleszteni, de még szinten tartani is
lehetséges. A változások közeledtével olyan szemléletet látok helyenként és
személyenként kibontakozni, amely a vadászat szellemével végképp nem egyezik.
Mégpedig azt, hogy az egyik legfontosabb alapelv, a bajtársiasság látszik
kiveszni közülünk. Pénzen pedig sem bajtárs, sem barát nem kapható. Amit úgy
látom, szintén elfelejtenek jó néhányan mostanság, hogy a vadgazdálkodás nem
csak a mának szól. Mindannyian szívesen büszkélkedünk szép eredményekkel, legyen
akár apróvad, akár nagyvad. A legnagyobb büszkeség azonban az lenne, ha
sikerülne elérnünk, hogy az utódainknak se legyen kevesebb, mint nekünk volt, ez
azonban a mai viszonyokat látva irtózatosan nehéz feladat. Végezetül elmondok
egy történetet, amely illusztrálhatja némiképp a vadásztársasági közállapotokat.
Egy vadásztársaság területén megjelent hét darab, különböző ivarú és korú
disznó, többek egybehangzó véleménye szerint mangalica és vaddisznó hibridek.
Kiderült, hogy az egyik földtulajdonos gazdától szöktek el, s fényes nappal
randalíroztak a környéken, jelentékeny kárt okozva a különböző
növénykultúrákban. A gazdálkodók ezt persze igen hamar megelégelték, de a
garázda kondát sem befogni, sem védett helyre terelni nem tudták. Így megbízták
az illetékes vadászmestert, hogy szervezze meg a disznók kilövését, ami a
tulajdonos tudtával, beleegyezésével, hat-hét ember részvételével gyorsan le is
zajlott. Mivel a tulajdonos felajánlotta megvételre a lőtt disznók húsát, ezt a
résztvevők saját költségükön megvették, de a húsból jutott a károsult gazdáknak
is. Ezt követően a vadászaton jelen nem levő tagok közül néhányan az egész
eljárást szabálytalannak minősítve felelősségre vonást követeltek a
vadászmesterrel szemben. Az IB a különböző (etikai, ellenőrző, fegyelmi)
bizottságok vezetőivel együtt az esetet megvizsgálta és semmiféle elmarasztaló
határozatot nem hozott, ezzel az egész ügyet érdemben le is zárta. Az eljárás
kapcsán több olyan kérdés felmerült, amelyekben vadászati ügyekben jártas jogász
véleményét is jónak látták kikérni. Az elszabadult mangalica-vaddisznó
keverékek nem tartoznak a vadászati jog hatálya alá, főleg ha azokat
magángazdaságban, ember nevelte. Az állatvédelmi jog hatálya alá esnek, életük
kioltása kábítás után történhet, ez alól kivételt jelenthet az olyan eset,
amikor az ember egészségének, testi épségének védelme a cél. Az elszabadult
sertések nem csak vagyonban, hanem egészségben is kárt tehettek volna. A
befogásra irányuló kísérletek sikertelennek bizonyultak, így az állatok kilövése
jogosan történt. Az állatok gazdája a kilövéshez hozzájárult, megállapodott a
vadászokkal, így mindkét fél teljesítette a Polgári Törvénykönyv előírásait.
Elkerülték a pereskedést, elhárult a további vagyonkárosodási vagy emberi
egészségügyi veszélyhelyzet. A megoldás a Vadászati Törvénynek is megfelel,
megjegyezve, hogy ez nem vadkár és vadkárelhárítás, erre az esetre a
vadkárelhárítással kapcsolatos vadászati naplóvezetési kötelezettségek nem
vonatkoznak. Miután az eset nem lakott területen történt, a vadászatra jogosult
törvényesen járt el, mivel az elszabadult állatok gazdájának engedélyét is
beszerezte. Általános esetben az ilyen jellegű kárelhárítást az illetékes jegyző
közreműködésével kell intézni, itt azonban az intézkedés halaszthatatlan volta,
valamint hogy kárigényt senki sem jelentett be ezt szükségtelenné tette. Polgári
jogi kárelhárítás történt, amelyben a vadásztársaság tagjai a lehető legjobb
megoldást választották. Röviden ennyi a történet. Tanulság akad benne bőven,
hiszen akárhol előfordulhat akadékoskodó vadásztárs is, meg elkóborolt
házisertés is. Hogy miként alakul a következő esztendő, az leginkább rajtunk
áll. Én azért több békességet és jó vadászatokat kívánok mindnyájunknak.
A cikk a Magasles 2006. évi januári számában jelent meg.
Az utánközléshez a szerkesztőség és a szerző is hozzájárult.
|