Lehet, hogy kár volt, de valóban azt vártuk. Most persze mindenki mondhatná, hogy miért kell mindig, mindent kritizálni?  Ha másért nem, csupán azért, mert a kultúra teljes területén, minden szellemi teljesítményt bírálnak, véleményt mondanak róla, pro és kontra. Ez viheti előre, javíthatja a „minőséget”, nem pedig az elvtelen bólogatás. Ha a felülről elvárt lojalitás miatt nyíltan sokan nem is merik ezt megtenni, szavaznak majd „lábbal”, ami az előre jelzettnél kevesebb látogató számból, a város elvárt idegenforgalmi növekedésének elmaradásából érzékelhető. Úgy tűnik álmodni már tudunk, de a jól végzett munka örömével aludni eleget, azt még nem. Persze kevesen merik nyilvánosan vállalni a véleményüket, csak úgy egymás közt sutyorognak, „nagy bátran”.  De a suttogó propaganda, is lehet egyfajta propaganda, csak éppen nem az igazi. Röviden úgy lehetne summázni a véleményeket, hogy a bemutatott anyag a vadászoknak túl kommersz, a laikusoknak meg túl „vadászias”. Kis hazánkban – tudomásom szerint – 41 kisebb, nagyobb vadászati múzeum van, de ha a jelentősebb magángyűjteményeket is hozzávesszük, ez a szám meghaladja a félszázat is. Hihetetlen és pótolhatatlan értékeink vannak, és sajnos mindezek ellenére, egyelőre semmi garancia nincs arra, hogy idővel ne mehessenek veszendőbe. A múlt és jelen értékeinek, tárgyainak, dokumentumainak a folyamatos összegyűjtése és megőrzése volna a legfontosabb feladat.
Van, aki azt mondja, hogy sok a múzeum, van aki, meg azt, hogy kevés. Sajnos, le kell szögezni, hogy nem a hatvani, a legdrágább a legjobb. Nem igazán látszik az a 3,5 milliárd forint, amibe került, elsősorban persze nem a „külcsínben”, hanem az úgynevezett „belbecsben”. Természetesen ezt a megállapítást is – mint mindent - lehet vitatni, de egy új kulturális intézmény esetében nem elsősorban számlaellenőröket, a pénzügyi szakembereket, hanem a nagytiszteletű közönséget kellene mindenről meggyőzni. Az is igaz, hogy nem lenne más a helyzet, ha egy új természettudományi múzeum létesítését, berendezését a vadászokra bíznák, mert a helyzet ehelyütt éppen fordított volt. Hiányzik ugyanis az a „szellemi többlet”, átvitt értelemben egyfajta  „X” faktor, ami a magyar vadászok lelkületét, az ideológiáját, a Kárpát-medence  sajátos és egyedülálló vadászattörténeti kultúráját hosszú évszázadok óta egészen napjainkig meghatározta. Maga a „felépítmény”, az EMBER, így, csupa nagybetűvel, mert állatból nincs hiány. Egyetlen európai nép nemzetgenezisében sem szerepel a vadászat olyan elementáris erővel és mélységgel, mint a magyaréban. Ahogy egykor Fekete István mondta: a vadászszenvedély az olyan valami, amit az egyik ember megörököl, a másik meg nem. Nos, egy vadászati múzeumnak azonban mindkettőt, az örökösöket, és az annak hiányával rendelkezőket is egyaránt meg kellene tudni szólítani.
Ez nem jött össze. A magam részéről el nem tudom képzelni, hogy ha már ennyit ráköltöttek, akkor miért nem jutott pénz arra, hogy a vadászok részére kiírtak volna egy megvalósítási-, vagy ötletpályázatot?
Vagy az sem lehet tudni, hogy miért van az, hogy a bölcsek kövének birtokosait nálunk soha nem versenyeztetik, hanem „szereposztás” szerűen kinevezik? Abban a szerencsés (vagy szerencsétlen) helyzetben vagyok, hogy 1971-ben a Vadászatai Világkiállítási Irodán dolgozhattam, a megelőző szervezési munkáktól, egészen a kiállítás bezárásáig. Ezért aztán talán akad némi összehasonlítási alapom. A kor neves vadászati szakember gárdája „team munkában”, látástól vakulásig, elkötelezett hittel dolgozott együtt a kiállítási szakemberekkel, a látványtervezőkkel, a grafikus művészekkel, és a legkülönbözőbb szakterületeknek a szó nemes értelmében vett mestereivel.  A kiállítás igazi vitathatatlan világsiker volt… ez meg – egyelőre – bukta, sok lekvárral. Ha bevalljuk, ha nem.    

Sokszor csókol mindenkit :  Homonnay Zsombor                                          

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés